Az evolúció során kiválasztódott fajspecifikus adaptáció eredményeképpen az ember sajátos hajlandóságot mutat arra, hogy spontán átadja releváns kulturális tudását fajtársainak, illetve hogy az ilyen tanítás tartalmát gyorsan és közvetlenül elsajátítsa egy erre a feladatra specializált társas tanulási rendszer, az úgynevezett természetes „pedagógia”segítségével (Csibra, Gergely, 2006). A pedagógiai tudásátadást sajátos kommunikatív jegyek váltják ki (úgymint szemkontaktus, kontingens reaktivitás, a dajkanyelv sajátos prozódiai mintázata és a saját néven szólítás). A csecsemők korai és speciális érzékenységet mutatnak az ilyen „osztenzív”jegyekre, amelyek azt a kommunikációs szándékot jelzik számukra, hogy a másik személy új és releváns tudást fog közölni a referensről. A természetes pedagógia elmélete új funkcionális értelmezési lehetőséget kínál egy sor olyan, az ontogenezis során igen korán megjelenő triádikus interakciós készségre, amelyben a csecsemő és a felnőtt egy általuk közösen figyelt referenciális tárgyról kommunikál. A ma uralkodó (mentalizációs) értelmezés szerint az ilyen triádikus interakciókban a csecsemő a másik személynek az adott tárgyra vonatkozó viselkedését a neki tulajdonított referenciális mentális állapotok (úgymint érzelmek, diszpozíciók vagy szándékok) segítségével értelmezi. Új kísérletünkben megvizsgáltuk - egymással szembeállítva a természetes pedagógia és a standard mentalizációs modell előrejelzéseit -, hogy egy osztenzív kommunikatív jegyeket alkalmazó kontextusban a tizennégy hónaposok miként értelmezik mások tárgyakra vonatkozó érzelemkifejezéseit. Végezetül röviden összefoglaljuk a természetes pedagógia elméletének újszerű implikációit a korai társas megismerés kialakulásának természetére és az emberi szociális és kognitív fejlődés empirikus kutatásának új irányaira nézve.