A cikk kritikailag elemzi az EU Lisszaboni Programja „megvalósításának”első fázisát. Rámutat, hogy a tudásalapú fejlesztésre, az integrált piac tökéletesítésére és a foglalkoztatás feltételeinek javítására összpontosító stratégia csak célkitűzéseiben közösségi, a megvalósítás eszközeit a Közösség a tagállamokra hagyta. A Tanács megerősödése a többi uniós intézmény rovására, valamint az új tagállamok munkaerő-áramlásával kapcsolatos korlátozások, és ennek a tőkeáramlással kapcsolatos hatásai azonban komoly gátjai annak, hogy a tagállamok felülemelkedjenek aktuális politikai érdekeiken és kiemelt célként kezeljék az európai versenyképesség javítását. A szerző az alkotmány megfeneklését a további bővítésekre, sőt, a korábbi bővítés utólagos értékelésére vonatkozóan is intő jelnek tekinti. Ezért szorgalmazza egy, módszerében a Konventhez hasonlóan sikeres, tartalmában viszont sokkal jövőorientáltabb tárgyalássorozat megkezdését.