Bár a nemzetközi fejlesztési együttműködést és segélyezést elviekben a külső támogatásra szoruló államok igényei, szükségletei indokolják, a rendszer egészének működését végső soron mégis a donorállamok részvételi hajlandósága és mögöttes motivációi határozzák meg. A donorok jól felfogott érdekeiknek megfelelően (általában egyoldalúan) döntenek arról, hogy költségvetésük mekkora hányadát fordítják szegény országok támogatására, mely országokat választják partnereiknek, és milyen feltételekhez kötik segélyeiket. A hivatalos retorikában megjelenő hangzatos fordulatok („a szegénység felszámolása”; „igazságos és méltányos emberi fejlődés lehetőségének biztosítása”; „a fejlődő országok integrálása a világgazdaságba” stb.) mögött általában altruisztikusnak aligha nevezhető gazdasági, külpolitikai, biztonságpolitikai, és ideológiai-morális motivációk állnak. A donorok allokációs döntéseit a hidegháború idején elsősorban geostratégiai és ideológiai megfontolások vezérelték, napjainkban azonban eltolódást figyelhetünk meg a hosszú távú biztonságpolitikai motivációk felé. A tanulmány röviden kitér a kelet-közép-európai felemelkedő donorok motivációinak vizsgálatára is. A recipiens államok esetében a nemzetközi fejlesztési együttműködésben való részvételt értelemszerűen elsősorban a rászorultság indokolja; kevésbé olyan választási lehetőség, amely az egyéb érdekek érvényesítését biztosítaná. Ez azonban nem zárja ki, hogy ezen államok kormányai ne próbálnák meg saját érdekeiket érvényesíteni akár a fejlesztési forrásokért való fellépés során, akár azok felhasználása terén. Következtetésünk, hogy a donorok, illetve a recipiensek érdekeinek vizsgálata nélkül nem tárgyalható érdemben a fejlesztési együttműködési rezsim hatékonyságának kérdése. Nem feltétlenül biztos, hogy a rezsim megreformálható lenne a résztvevők érdekeinek számottevő változása nélkül. A donorok érdekeiben az elmúlt években a hosszú távú, biztonságpolitikai megfontolások irányába bekövetkezett eltolódás némi optimizmusra adhat okot.