A cikk a társadalmi valóság gyökeresen ellentétes értelmezéseinek esettanulmányaként is felfogható. Amerikában mind a feministák, mind pedig az újabb férfijogi mozgalmak úgy tekintenek a társadalmi valóságra, mint amely érdekeiket alapvetően veszélyezteti. Bár mindkét mozgalom engedékenyebb szószólói kerestek és találtak is alapot a közös fellépéshez, így például a nemileg valóban semleges társadalmi munkamegosztás megteremtéséhez, a két mozgalom kemény magja a közös céloknak és akcióknak még a gondolatát is elutasítja. Az a tény, hogy mindkét mozgalom a maga áldozat mivoltából indul ki, csakugyan szinte lehetetlenné teszi a közös fellépést, hiszen nincs olyan mozgalom, amely egyszerre tarthatná áldozatnak, illetve domináns erőnek magát. Miközben a nő -mozgalmat széles kör ű állami és szövetségi elismerés és támogatás övezi a „politikailag helyesen gondolkodó” intézmények részéről, a férfijogi mozgalmak a civil társadalom sűrűjébőlnőnek ki. Politikájuk kudarcai láttán a nyolcvanas évek derekától önkritikus hangok is hallatszanak a feminista táborból. A férfijogi aktivisták újabban viszont azt kezdik felismerni, hogy amit áldozat mivoltuknak vélnek, az valójában dominanciájuknak, illetve annak a folyománya, hogy képtelenek feltámasztani korábbi dominanciájukat. Sok amerikai férfi vesztes pozícióban érzi magát lélektanilag, mert az uralkodó társadalmi mentalitás éppúgy elítéli egykori dominanciájukat, mint újabb keletü „pipogyaságukat”.