A diktatúra utáni átmenetnek két modellje alakult ki: totális legyőzetés katonai ellenőrzéssel, melynek során a múlt kontinuitását megtörik, hogy az eddig folytatott gyakorlat újraszerveződését megakadályozzák, miközben a társadalomnak a demokráciára történő újraneveléséről intézményes formában gondoskodnak (ez történt a II. világháború után), vagy bizonyos időponttól kezdve egyszerűen egy addigra már teljes fegyverzetében kiépített jogállamiságnak a puszta kinyilvánításával és könyörtelen kikényszerítésével járnak el (mint a kommunizmus bukása után újraépülő államokban). Felfogását illetően a jogállamiság szintén kétféle lehet: mai nyugat-európai–atlanti – kolonizáló – változatában kategorikusan abszolút s kimerítően kodifikált követelmények halmaza (azaz absztrakt-univerzalizáló) ez, miközben teoretikus rekonstrukciója szerint más nem lehet, mint pusztán egy tiszteletreméltó eszmény, amelyet adott formájában/formáiban valamikor valahol valakik saját átérzett, konkrét történelmi kihívásaikra válaszul önnön múltbéli feltételeik közt magukból kiszenvedtek (tehát olyan, aminek történelmi hic et nunc partikularitását eleve vállalták). Lényegi üzenete a jogállamiságnak eszerint az egymással ütköző értékek közt az éthoszának megfelelő egyensúlyozás művészete és mestersége; olyan törekvés, amely sohasem zárul le és ér véget. Örökös tanulási folyamatot feltételez, mert új kihívások folyvást felmerülve folyvást új válaszokat kényszerítenek ki, új összefüggésekben mutatva a jogállami igény kiegyenlítő arculatát. Következésképpen a jogátvitelek vezérlésében szintén különbség teendő egyfelől a cirkuszi idomár, másfelől a kertész magatartásmintája között: az egyiknek egyetlen célja, hogy saját külső akaratot kényszerítsen rá tárgyára, míg a másik csakis tárgya eredendő természetére ügyel empátiával, hogy segítse az abban rejlő tulajdonságok jó irányban való kibontakozását. A globalizáló kényszer irányok jellemzője, hogy a múlt jognihilizálását saját jogimportja fetisizálásával váltja fel. Ez destruktív mind önmagában, mind továbbgyűrűző hatásában. Merthogy növeli a célországoknak merő mintakövetéstől való függőségérzetét, egyúttal rombolva saját felelősségvállalásukat, ami nélkül sikeres újraépülés aligha képzelhető.