A tanulmány első része a Bibó István politikaelmélete központi tételének tartott félelem-koncepcióját szembesíti két kultúrtörténetileg jegyzett gondolkodó, Henri Bergson és Geert Hofstede összemberiség relevanciájú doktrínájával. Rámutat a mindhármuknál közös filozófiai problémafelvetésre: az emberré válás evolúciós lépésével megjelent értelmi előretekintésben adott félelem hogyan játszott közre mind az erkölcsi-vallási, mind a politikai jelenségek megalapozásában. Kimutatja, hogy míg Bergson és Bibó csak a római birodalmi örökségből kifejlődött keresztény kultúrát tartja a társadalomszerveződés összemberiség érvényű megoldásának, Hofstede már soktucatnyi nemzeti kultúra értékrendszerének empirikus vizsgálatából arra következtet, hogy ennek egyenrangú, sőt lehet, hogy a jövőre nézve ígéretesebb alternatívája a kínai kultúratípus a nyugatitól diszparát értékrendszerével. Emlékeztet, hogy míg a római eredetű nyugati értékrendszer egyik fő dimenziója a bizonytalanságkerülés, melynek magas intenzitású változattípusát a mediterrán országok (és mi, magyarok is), alacsony változatát pedig az angolszászok és a skandinávok mellett épp Kína és a jelentősebb kínai populációval rendelkező országok képviselik, addig az utóbbiak empirikus vizsgálatából előbukkant vizsgálati dimenzió, a hosszú távú orientáció (takarékosság és az orto-doxia helyett az orto-praxis általi vezéreltetés) intenzitásfokozataiban az erős Kínával ellentétes póluson az angolszászok gyenge és szélső negatív értékben az Egyesült Államok kultúrája helyezkedik el. A rövid távú orientáció egyik látens (kontra-intuitív és csupán empirikusan felszínre hozhatott) jellemzője a vallási, politikai és gazdasági fundamentalizmus, amely igyekszik elkerülni a jövőért való felelősséget, Isten vagy a piaci erők kezébe helyezve azt. A „három bölcs” egymással való szembesítéséből levonható néhány társadalom- és gazdaságpolitikai következtetést tanulmányunk második felében hozzuk.