Szokásos megközelítések szerint fennállásukat az ‘emberi jogok’ az emberiség közös meggyőződésének köszönhetik. Ennek megfelelően jogosultságok ezek, amikről hisszük, hogy ember volta csupasz tényénél fogva minden emberhez bármiféle kormányzati közreműködés nélkül hozzátartoznak. Meghatározásai egyik pólusán az egyén áll, akit személyes minőségében alapvető jogosultságként ez eleve megillet, másik pólusán pedig az állam (kormányzat és politikai intézményrendszer), amelynek e fölött, ennek korlátozására nem lehet hatalma. Ilyen módon nem egy fennálló szabályozásban már lefektetett követelményrendszer merő aktualizálásáról vagy újrafogalmazásáról van szó, hanem arra irányuló igényről, hogy az akként meghirdetett várakozás hivatalosan elismertetve ennek megfelelő intézményes jogi védelmet nyerjen. Paradoxikusan szólva tehát az az ‘emberi jog’, ami éppen nem jog, s ekképpen nem része, következménye vagy vonatkoz(tat)ása bármiféle fennálló jognak. Vagyis pontosan azért ‘emberi jog’, mert még nem jog. Ilyen módon ez semmiféle normativitással — hatállyal, érvénnyel, bármiféle formális következmény-levonás, azaz tényleges szankcionálás lehetőségével — nem rendelkezik. Ami hatást pedig reálisan gyakorol, az annak hatása lesz, hogy fennállását, létét, relevanciáját hányan és hogyan, mekkora hangerővel és tömegbefolyással állítják. Ezért is nem véletlen a megnevezés: ‘emberi jog’. Hangzatos hívószó, mely jelentéstani elemzésben diszfemizmusnak nevezhető: olyan kifejezés, ami — ellentétben az eufemizmussal — kifejezett valójánál többet (nyelvészeti általánosságban: kellemesebbet, megragadóbbat vagy éppen ártóbbat, taszítóbbat) sugall magáról. Ebből viszont az következik, hogy mihelyst megvalósul, vagyis úgynevezett emberi jogból valóságos joggá válik, ‘emberi jog’-ként állított gyökere — múltja és minősége — rögvest elenyészik. Hiszen joggá válásával szerzett normativitása tételezettségből fog származni, függetlenül bármiféle előzménytől. A nyelvi aktus elmélete mára feltárta a minden emberi beszédmódot egyebek közt átható ideologikus célzatot: emberi kommunikációnkban nemcsak leírunk, s leírtat akként megnevezünk, de egyszersmind világképet alakítunk, melynek során egyszersmind cselekszünk, mert performatív aktusként valami e nélkül társadalmilag nem létezőt létezővé vagy megragadhatóvá teszünk. Az emberi jogi ideológia mára olyannyira világméretű cselekvési program lett, hogy a joggá tett ‘emberi jogi’ követelést is immár emberi joginak nevezzük.