A cím idézet Radnóti Miklós I. eclogájából, és híven fejezi ki e tanulmány mondanivalójának lényegét. Radnóti 1938-ban, a II. világháború küszöbén fájdalommal nézi a közelmúltat és a jelent, undorral gondol a jövőre. Nem ítélkezik, csak undorodik attól az embertelen világtól, amely őt magát is áldozatul követeli fiatalon, 35 éves korában. Vergilius 2000 évvel korábbi látszatidill-jeiben megérzi ugyanazt a borzalmat, amelyet vates-elődje, Vergilius is megélt. Radnóti eclogái életművének legmegrendítőbb, prófétai versei, melyekkel költészete és élete is lezárul. Vergilius eclogáival kezdi életművét. A kezdet és a vég összekapcsolja a két költőt. Radnóti biblikus hangvételével idézi meg Vergiliusnak azokat a szavait, melyeket a halál küszöbén a tisztánlátás csalhatatlanságával érzett meg és lényegített költészetté. Vergilius IX. eclogájának fordítása szinte saját eclogái közé sorolható tartalmi hűségével és Menalcas/Vergiliusszal való azonosulásával.