Az ember életét végigkísérő „személyes daimón” gondolata először Platónnál jelenik meg a görög filozófiai hagyományban. A platóni corpus idevágó szöveghelyeit megvizsgálva azt találjuk, hogy az elképzelés komoly változáson esett át Platón filozófiáján belül, azonban az alapgondolat végig ugyanaz marad: a személyes daimón az ember sorsának a beteljesítője. Platón utódai megpróbálták mesterük olykor ellentmondásosnak tűnő elképzeléseit összeegyeztetni egymással. A tanulmányban sorra veszem azokat a szövegeket, amelyek a személyes daimón kérdésével foglalkoznak. Ezek a művek középplatonikus és újplatonikus szerzőktől maradtak ránk. A szövegek arra mutatnak, hogy a platonizmus egyes korszakaiban a személyes daimón elképzelése bizonyos sajátosságokat hordoz: míg a középső platonizmusban Sókratés daimonionjának az alakjával összeolvadva az erkölcsös életre való buzdításra szolgál, addig az újplatonizmusban a lélek megszabadulásában játszik szerepet.