Browse

You are looking at 51 - 60 of 1,981 items for :

  • Medical and Health Sciences x
  • User-accessible content x
Clear All

Összefoglaló. Bevezetés: Csecsemőkorban a könnyezés gyakori oka a könnycsatorna veleszületett elzáródása, mely az esetek nagy részében 1 éves korra spontán oldódik. Célkitűzés: Retrospektív tanulmányunk célja a monocanalicularis szilikonsztent (Masterka®) implantációjával kapcsolatos eredményeink bemutatása. Módszer: 2015. január 1. és 2020. január 30. között monocanalicularis szilikonsztent implantációján átesett gyermekek adatait dolgoztuk fel. Bevonási kritériumként szerepelt a legalább 6 hónapja fennálló, konzervatív kezelésre nem szűnő könnyezés és emiatt előzetesen elvégzett szondázás, mely után a panaszok kiújultak. Kizárási kritérium volt a csontosan elzárt ductus nasolacrimalis és a hibás szemhéjállás. A műtét hatékonyságát a szilikonsztent eltávolítását követő legalább 2 hónap panaszmentességgel definiáltuk. Eredmények: 25 gyermek (10 lány [40%] és 15 fiú [60%]) összesen 30 szemén végeztünk szilikonsztent-beültetést. Az átlagéletkor 4,92 ± 3,03 év (1,5–12 év, n = 25) volt. Minden páciens a születése óta könnyezett. A műtét előtt váladékképződést 20 (66,67%, n = 30), krónikus szemhéj- és kötőhártya-gyulladást 10 (33,33%, n = 30) esetben észleltünk. Tompalátást, jelentős astigmiát nem találtunk. A sztentet átlagosan 3,5 ± 1,0 (n = 30) hónap után távolítottuk el. A műtétet követően 1 héttel 24 (80%, n = 30), 3 hónappal 28 (93,33%, n = 30) és 6 hónappal 24 (88,89%, n = 27) szem volt tünetmentes. Következtetés: A Masterka® implantációja egyszerűen kivitelezhető, kifejezetten hatékony módszer lehet az 1 évnél idősebb gyermekek veleszületett könnycsatorna-szűkületének megoldására, különösen olyan esetekben, amikor a korábbi szondázás nem vezetett eredményre, valamint hosszabb szakaszon észlelünk szűkületet. Ez utóbbi esetekben megfontolandó lenne a primer szilikonsztent-implantáció is. Orv Hetil. 2020; 161(48): 2037–2042.

Summary. Introduction: Congenital nasolacrimal duct obstruction is a common cause of epiphora in infants. In most cases, spontaneous resolution occurs by 1 year of age. Objective: Retrospective evaluation of clinical outcomes of monocanalicular lacrimal duct stent implantation (Masterka®). Method: Data of patients undergoing monocanalicular silicone stent implantation between 1st January 2015 and 30th January 2020 were evaluated. Inclusion criteria were resistant tearing to conservative therapy which had been persisting at least for 6 months, and previous probing did not resolve the symptoms. Exclusion criteria were associated bony obstruction or eyelid malposition. Treatment success was defined as complete resolution of epiphora at least two months after the procedure. Results: Implantation was performed on 30 eyes of 25 children (10 females [40%] and 15 males [60%]). The mean age was 4.92 ± 3.03 years (1.5–12 years, n = 25). Epiphora was a persistent symptom in every patient since birth. Preoperatively, discharge was observed in 20 (66.6%, n = 30) patients, while chronic blepharitis and conjunctivitis occurred in 10 (33.33%, n = 30) children. Amblyopia or significant astigmatism was not observed in any case. Stent was removed after 3.5 ± 1.0 (n = 30) months. At one week postoperatively 24 (80%, n = 30), at 3 months 28 (93.33%, n = 30) and at 6 months 24 (88.89%, n = 27) eyes were asymptomatic. Conclusion: Implantation of monocanalicular silicone stent is effective and easy-to-perform. It can resolve congenital tear duct stenosis, especially where previous probing was not successful and where stenosis is longer or occurs in several localizations. In the latter cases, primary stent implantation should be considered. Orv Hetil. 2020; 161(48): 2037–2042.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Kincső Sára Kovács, Anna Rebeka Kovács, Balázs Harangi, Rudolf Lampé, and Péter Török

Összefoglaló. Bevezetés: Jelenleg a méh méretének pontos megítélése meglehetősen szubjektív, az azt leíró ultrahangleletek igen nagy eltérést mutatnak. Számos klinikai szituációban azonban nagyon fontos az eltérések méretének, elhelyezkedésének, meghatározott anatómiai pontokhoz való viszonyának pontos leírása. Célkitűzés: Célunk egy egységes mérési módszer kifejlesztése, mellyel sorvezetőt adunk a vizsgálók kezébe, így csökkentve az egyéni variabilitásból adódó eltéréseket. A standardizált adatok lehetőséget adnak a szisztematikus gyűjtésre, azok egységes feldolgozására, rendszerbe foglalására, tudományos értékelésére, segítséget nyújtva a mindennapi klinikai gyakorlatban és kutatásokban. Módszer: A méh általunk végzett ultrahangvizsgálatait, valamint a nemzetközi tanulmányokat alapul véve kívánunk javaslatot tenni egy egységes mérési módszer kialakítására, mellyel egyértelmű, pontos, reprodukálható adatokat kaphatunk a méhről. Eredmények: Létrehoztunk egy standardizált paraméterekkel rendelkező mérési eljárást Uteromap néven, melyet alkalmazva objektív méretadatokat kaphatunk a méh ultrahangvizsgálata során. Külön figyelmet fordítottunk arra, hogy az általunk létrehozni kívánt standardizált mérési eljárás alkalmas legyen minden általános, valamint speciális esetben is. A kipróbálás során a legelső 253 páciens adatait elemeztük retrospektív módon. Eredményeink szerint az idősebb életkor megnövekedett méhmagassággal és nagyobb hátsó falvastagsággal korrelált. Következtetés: Arra a következtetésre jutottunk, hogy standardizált mérési módszerünk alkalmazásával a méhről és elváltozásairól sokkal pontosabb, objektívebb és egységesebb adatokat nyerhetünk anélkül, hogy a vizsgálathoz szükséges idő szignifikánsan hosszabb lenne. Munkánk folytatásaként minél több vizsgáló bevonásával szeretnénk a standardizált módszert a mindennapi gyakorlatra kiterjeszteni, a felmerülő igények, javaslatok alapján fejleszteni és létrehozni egy nemzetközileg elfogadott, standardizált mérési eljárást, mellyel az ultrahangvizsgálatok minőségét növelhetnénk, azzal a végső céllal, hogy javítsuk a betegek biztonságát és az ellátás eredményességét. Orv Hetil. 2020; 161(48): 2029–2036.

Summary. Introduction: Currently, the accurate assessment of the size of the uterus is rather subjective as the related ultrasound findings show an immense difference. However, in several clinical situations it is crucial to accurately describe the size and location of abnormalities and their relationship to specific anatomical positions. Objective: We aim to develop a unified measurement method that can serve as a guide for the examiners, thus reducing variances due to individual variability. Standardized data provide an opportunity for systematic collection, unified processing, systematization, and scientific evaluation, assisting in everyday clinical practice and research. Method: Based on our ultrasound examinations and the international studies, we propose a unified measurement method that can provide precise, accurate and reproducible data on the uterus. Results: We have established a measurement procedure with standardized parameters called Uteromap, which obtained objective size data during the ultrasound examination of the uterus. Special attention was given to creating a standardized measurement procedure suitable for general and special cases, too. According to our results, older age was correlated with increased uterine height and greater posterior wall thickness. During the trial, the data of the first 253 patients were analyzed retrospectively. Conclusion: We concluded that our standardized measurement method could obtain more accurate, objective, and consistent data about the uterus and its lesions without significantly increasing the time of the examination. Continuing our work, we would like to extend the standardized method to everyday practice, develop and create an internationally accepted standardized measurement procedure based on the emerging needs and recommendations, with the ultimate aim of improving patient safety and effectiveness of care. Orv Hetil. 2020; 161(48): 2029–2036.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Péter Bacsur, Soma Skribanek, Ágnes Milassin, Klaudia Farkas, Renáta Bor, Anna Fábián, Mariann Rutka, Anita Bálint, Kata Judit Szántó, Tibor Tóth, Ferenc Nagy, Zoltán Szepes, Krisztina Boda, and Tamás Molnár

Összefoglaló. Bevezetés: A gyulladásos bélbetegségek kezelésében a tumornekrózisfaktor-alfa-ellenes (anti-TNFα) antitestek elsődleges választási lehetőséget jelentenek a kortikoszteroid- és immunmoduláns kezelésre refrakter páciensek kezelési stratégiájában. Ezek a hatóanyagok hatékonyak, ám hosszú távú hatásosságukkal kapcsolatban sok az ellentmondás. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja megvizsgálni az anti-TNFα-terápia (infliximab [IFX], adalimumab [ADA]) hosszú távú hatékonyságát gyulladásos bélbetegek körében. Módszerek: Retrospektív, adatgyűjtéses vizsgálatunkba a Szegedi Tudományegyetem I. Sz. Belgyógyászati Klinikáján gondozott, 18–65 év közötti gyulladásos bélbetegeket vontunk be. Az adatgyűjtést a Klinika informatikai rendszeréből végeztük a betegek ambuláns megjelenéseinek kezelőlapjaiból, illetve a zárójelentésekből. Eredmények: 102 beteg adatait elemeztük (Crohn-beteg: 67 fő, colitis ulcerosás: 35 fő). A Crohn-betegség diagnózisát követően átlagosan 7,84 év, a colitis ulcerosa diagnózisát követően átlagosan 9,86 év telt el az első anti-TNFα-terápia elkezdéséig. Az első kezelési ciklus átlagosan 2,64 évig tartott, a ciklus végén az IFX-t kapó betegek 50%-ánál, az ADA-t kapó betegek 46%-ánál volt remisszióban a betegség. A második kezelési ciklus átlagosan 4,67 évig tartott, a ciklus végén az IFX-t kapó betegek 36%-a, az ADA-t kapó betegek 40%-a volt remisszióban. Az első, illetve a második kezelési ciklus alatt az allergiás reakciók gyakorisága IFX esetében 13% és 18%, ADA esetében 4% és 3% volt. A primer hatástalanság és a másodlagos hatásvesztés az első ciklusban IFX esetében 4% és 10,5%, ADA esetében 11,5% és 19% volt. A második kezelési ciklusban IFX esetében 9%-ban és 18%-ban, ADA esetében 23%-ban és 10%-ban jelentették a ciklus végét. Következtetés: Az anti-TNFα-terápiák eredményeink alapján hosszú távon is hatékonynak és biztonságosnak bizonyultak. Másodlagos hatásvesztés kisebb arányban fordult elő a vizsgált populációban az irodalmi adatokhoz képest. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1989–1994.

Summary. Introduction: Anti-tumor necrosis factor-alpha (anti-TNFα) treatment is reserved for steroid-dependent or steroid/immunomodulator-refractory inflammatory bowel diseases patients. These agents are effective, however, their long-term safety is still questionable. Objective: We aimed to assess the long-term efficacy and safety of two anti-TNFα therapies. Methods: In our retrospective study, we reviewed medical records via the administration system of the First Department of Medicine, University of Szeged. Female and male patients, aged between 18–65 years who received anti-TNFα therapy between 2010–2019 were enrolled. Results: 102 patients with inflammatory bowel disease were enrolled (Crohn’s disease: 67, ulcerative colitis: 35). The first anti-TNFα therapy was introduced after an average 7.84 and 9.86 years from diagnosis of Crohn’s disease and ulcerative colitis. The first treatment period lasted for 2.64 years; 50% of patients receiving IFX and 46% of patients receiving ADA were in remission at the end of the period. The second treatment period lasted for 4.67 years, 36% of IFX-treated patients and 40% of ADA-treated patients were in remission at the end of the period. 13% and 18% of patients treated by IFX and 4% and 3% of patients treated by ADA experienced infusion reaction during the first and the second treatment period. Primary non-response and loss of response rates were 4% and 10.5% (IFX) and 11.5% and 19% (ADA) during the first treatment period. These rates were 9% and 18% (IFX) and 23% and 10% (ADA) during the second treatment period. Conclusion: Our study confirmed the long-term efficacy and safety of the anti-TNFα therapies. Loss of response rate is lower in our population compared to the literature. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1989–1994.

Open access

Arrhythmiarizikó és cardialis szövődmények áramütéses balesetet követően

Szakirodalmi áttekintés és sürgősségi ellátási protokoll

Orvosi Hetilap
Authors: Dávid Pilecky, Enikő Kovács, and Endre Zima

Összefoglaló. Az áramütés súlyos esetben hirtelen halállal vagy több szervrendszer kiterjedt károsodásával járhat. A magasfeszültségű áramütés (>1000 V) általában súlyosabb égési sérülésekkel és magasabb kórházi mortalitással jár, mint az alacsonyfeszültségű, de a sérülések súlyosságát a feszültségen kívül a test ellenállása, az áramexpozíció ideje, az áram fajtája, erőssége és útja is befolyásolja. A kritikus állapotú vagy súlyos égési sérüléseket szenvedett betegek sürgősségi ellátása komplex és multidiszciplináris szemléletet igényel. A súlyos szövődményekkel járó áramütéses balesetek ugyanakkor a fejlett országokban ritkák: az áramütés következtében sürgősségi osztályon jelentkező betegek döntő többsége panaszmentesen vagy minor panaszokkal kerül felvételre. A ritmuszavarok az áramütéses balesetek messze leggyakoribb cardialis szövődményei, és rendszerint közvetlenül az áramütés után jelentkeznek. Az elektromos áram kamrafibrillációt vagy asystoliát is kiválthat, mely a baleset helyszínén ellátás nélkül halálhoz vezethet. Bár sok helyen elterjedt gyakorlat az áramütést szenvedett betegek rutinszerű monitorozása, a klinikailag releváns arrhythmiák összességében ritkák, és a felvételi EKG alapján diagnosztizálhatók, ezért EKG-monitorozás csak meghatározott rizikófaktorok esetén szükséges. Jelen munkánk célja összefoglalni az áramütést szenvedett betegek optimális sürgősségi ellátásával kapcsolatos legfontosabb szempontokat, különös tekintettel az áramütéses balesetet követően fellépő cardialis szövődményekre és arrhythmiákra, valamint az EKG-monitorozás indikációira. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1979–1988.

Summary. Electrical accidents (EA) may cause sudden death or severe injuries of multiple organs. High voltage injuries (>1000 V) are associated with more severe burn injuries and higher in-hospital mortality than low voltage injuries, however, the severity of complications depends on several other factors like resistance of the body, duration of current exposition, intensity, type and pathway of current. Critically ill patients with severe burns and/or other injuries require a multidisciplinary intensive treatment. However, such complications are rare in the developed countries: most patients present in the emergency department with no or minor symptoms and do not require hospital admission. Arrhythmias are the most frequent cardiac complications after EA. Electrical current may cause ventricular fibrillation or asystolia which can lead to death on the scene. In patients presenting in the emergency department, clinically relevant arrhythmias are rare and can be diagnosed by a 12-lead ECG, therefore a systematic monitoring may not be indicated. Aim of our work is to review the most frequent complications after an electrical accident with special focus on cardiac complications and arrhythmias. The other aim of the manuscript is to summarize the most important aspects of emergency treatment and indication for ECG monitoring after electrical accident. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1979–1988.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: László Barna, Zsuzsanna Takács-Szabó, and László Kostyál

Összefoglaló. Bevezetés: Congenitalis coronariaanomáliának tekintik azokat a coronariamorfológiai rendellenességeket, melyek 1%-nál kisebb gyakorisággal fordulnak elő. Többségük nem jár tünettel, olykor azonban okozhatnak mellkasi fájdalmat, eszméletvesztést, és hirtelen halálhoz is vezethetnek. A coronariaanomáliák gyakoriságáról Magyarországon eddig csak invazív koronarográfiás adatok alapján jelent meg közlemény. Célkitűzés: Jelen vizsgálatunkban a coronariák eredési rendellenességeinek gyakoriságát mértük fel intézetünk coronaria-komputertomográfiás angiográfián átesett betegeinél. Módszer: A coronaria-komputertomográfiás vizsgálatra került betegek felvételeinek értékelésekor rögzítettük a coronariaanomália jelenlétét. A vizsgálat indikációja általában mellkasi fájdalom volt. 128 szeletes berendezést használtunk, a vizsgálatok során részben retrospektív, részben prospektív EKG-kapuzást alkalmaztunk. Eredmények: 1751 beteg komputertomográfiás angiográfiás felvételeit elemeztük. A betegek között a férfiak aránya 38,4%, a vizsgálatra kerülők életkorának átlaga pedig 58,07 ± 11,07 év volt. Eredési anomáliát 1,83%-ban találtunk, ezen belül a leggyakoribb volt a körbefutó ág (ramus circumflexus) és az elülső leszálló ág különálló eredése a bal Valsalva-sinusból (1%). A további rendellenességek a következők voltak: a jobb coronaria eredése magasan az aortából (0,34%), ramus circumflexus a jobb sinusból vagy a jobb coronariából (0,34%), jobb coronaria a bal Valsalva-sinusból (0,057%), elülső leszálló ág részben a bal Valsalva-sinusból a circumflexustól külön, részben a jobb coronariából (kettős elülső leszálló ág, 0,057%). Következtetés: Mindössze 0,057%-ban fordult elő potenciálisan tünetet okozó coronariaeredési rendellenesség (a bal sinusból eredő jobb coronaria). A komputertomográfiás angiográfia segítségével a coronariaeredés helye pontosan megállapítható, tisztázható az ér lefutása és ennek során viszonya a környező struktúrákhoz. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1995–1999.

Summary. Introduction: Congenital coronary artery anomaly is defined as a coronary morphology which occurs in less than 1% of the cases. Usually these anomalies do not result in symptoms but sometimes they can cause chest pain, syncope and sudden death. In Hungary, the prevalence of these abnormalities was published only from data of invasive coronary angiography. Objective: In this study, we evaluated the prevalence of the anomalies of coronary origin in the patients of our institution undergoing coronary computed tomography. Method: While reading the computed tomography angiograms of our patients, we registered the presence of coronary anomalies. In most of the cases, the indication of the coronary computed tomography was chest pain. A scanner with 128 detectors was used, scans were performed partly with prospective, partly with retrospective ECG gating. Results: We assessed 1751 patients. The ratio of males was 38.4%, while the average age of patients 58.07 ± 11.07 years. Anomaly of coronary origin was present in 1.83% of our patients, with the separate origin of left anterior descending and left circumflex artery being the most frequent (1%) among them. Other anomalies were as follows: high take-off of the right coronary artery from the ascending aorta (0.34%), left circumflex arising from the right sinus of Valsalva or from the right coronary (0.34%), right coronary artery from the left sinus of Valsalva (0.057%), left anterior descending arising partly from the left sinus of Valsalva, apart from the left circumflex, partly from the right coronary (dual left anterior descending artery, 0.057%). Conclusion: The prevalence of potentially symptomatic coronary anomalies was only 0.057% in our series (right coronary from the left sinus of Valsalva). The computed tomography angiography can precisely define the origin of the coronary artery, depict its run-off and its relationship to the neighbouring structures. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1995–1999.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Aurél Ottlakán, Attila Paszt, László Tiszlavicz, Márton Vas, Csenge Vass, and György Lázár

Összefoglaló. A mellékvese-haemangiomák ritkán előforduló, nehezen diagnosztizálható elváltozások, melyek sebészi eltávolítása gyakran nagy fokú technikai jártasságot igényel. Vizsgálatunkban egy 69 éves nőbeteg esetét ismertetjük, akinél fogyás és hypertonia miatt végzett kivizsgálás mellékvesecisztát feltételezett, valamint felvetette adrenocorticalis carcinoma jelenlétét. A preoperatív kivizsgálás során (CT és MRI) a felmerülő malignitás miatt sebészi eltávolítás vált szükségessé. A kezdeti laparoszkópos transperitonealis technikát követően a bonyolult elhelyezkedés, illetve vérzés miatt kis méretű, paramedián metszésből konvertáltunk, és bal oldali nyitott adrenalectomiát végeztünk, valamint a vese caudalis részéről egy folyadéktartalmú képletet távolítottunk el. A szövettani feldolgozás a vese középső harmadának magasságából reszekált cisztát, valamint a cranialis lokalizációról eltávolított, ritka előfordulású mellékvese-haemangiomát igazolt. A ritkán előforduló és többnyire bizonytalan preoperatív diagnózissal bíró mellékvese-haemangiomák sebészi eltávolítása nagy méretük, kompresszióra való hajlamuk, valamint malignitást utánzó megjelenésük miatt is indokolt. A laparoszkópos transperitonealis adrenalectomia extra nagy méretű (>10 cm ) és malignus tumorok, illetve nagy méretű haemangiomák eltávolítására is alkalmas eljárás. A mellékvese-haemangiomák sebészi reszekciója nagyfokú körültekintést igényel, megnövekedett vérzéshajlamuk, valamint a gyakori, nagyerekhez való közeli elhelyezkedés miatt a konverzió veszélye is jelentősen növekszik. Orv Heti. 2020; 161(47): 2006–2010.

Summary. Adrenal hemangiomas are rare. Their preoperative diagnosis is usually vague, and often require advanced surgical skills for resection. We herein describe the case of a 69-year-old female patient initially presented with weight loss and hypertension. Preoperative Computed Tomography (CT) and magnetic resonance imaging (MRI) confirmed the presence of an adrenal cyst and possible adrenocortical carcinoma requiring surgical intervention. After initial laparoscopic transperitoneal approach, conversion to open surgery through a small paramedian incision was carried out due to the lesion’s problematic location and continuous intraoperative bleeding. Open adrenalectomy along with the removal of a fluid-bearing lesion from the caudal pole of the kidney was performed. Histology confirmed a cyst removed from the mid-third, and a rare occurring adrenal hemangioma from the cranial part of the kidney. Adrenal hemangiomas usually bear uncertain preoperative diagnosis. Surgical removal becomes necessary in case of increasing size, potential to compress neighbouring structures and possible malignancy. Laparoscopic transperitoneal adrenalectomy is a feasible approach for the removal of extra large (>10 cm) and even malignant lesions as well as for large hemangiomas. Surgery of adrenal hemangiomas require a high level of caution, moreover, their potential for bleeding and frequent vicinity to nearby vascular structures may increase the need for open surgery. Orv Hetil. 2020; 161(47): 2006–2010.

Open access
Developments in Health Sciences
Authors: ZS. Molnár, L. Varga, G. Gyenes, Á. Lehotsky, E. Gradvohl, Á.J. Lukács, R.A. Füzi, A. Gézsi, A. Falus, and H.J. Feith

Abstract

Purpose

Proper handwashing helps prevent the spread of communicable diseases. The aim of our study was to analyse and compare children's knowledge and skills in hand hygiene before and after school interventions in order to evaluate the effectiveness of our peer education programme.

Materials/methods

In our longitudinal study, short- and long-term changes in the knowledge, hand-washing skills and health behaviour of 224 lower, upper and secondary school students were assessed. Our measurements were performed with a self-administered, anonymous questionnaire and the Semmelweis Scanner.

Results

As a result of the intervention, the proportion of correct answers increased significantly both in the short term and in the long run compared to the input measurements, but age differences did not disappear for most variables. There is a difference in the process of learning theoretical knowledge and practical skills. Areas not used for handwashing in the paediatric population are different from those described for adults in the literature. There was no significant difference between the mean scores of the right and left hands.

Conclusions

There was a significant positive change in both theory and practice of handwashing. In education, emphasis should also be put on long-term retention of theoretical knowledge in age-specific health promotion programmes within the paediatric population.

Open access

Abstract

Purpose

The aim of this study was to evaluate the use of probiotic products in Hungary, to explore consumers' knowledge of probiotics, and to gain information about the main characteristics of current usage.

Materials and Methods

The research used a self-developed explorative questionnaire to obtain the necessary information. The data collected was further analysed with IBM SPSS 25.0 and Microsoft Office Excel.

Results

Nearly three-quarters of respondents (73.9%) have used probiotics in their life. Those who have already used these products, mostly heard about them from doctors (62.8%) and friends/relatives (40.5%), while among non-users the main sources of information were web pages (46.8%) and commercials (45.2%).

Conclusions

We found several differences between users and non-users in terms of probiotics awareness. Consequently, healthcare providers may play an important role in the process of careful product choice and proper usage.

Open access

Abstract

Purpose

Our aims were to evaluate the primary and clinical evisceration indications and to analyse orbital implant related complications.

Materials/methods

We included in our retrospective review all eviscerations between 2006 and 2016 at the Department of Ophthalmology of Semmelweis University, Budapest, Hungary. Primary evisceration indications were classified into six groups: trauma, surgical diseases, infections or inflammations, systemic diseases, tumours and unclassifiable diseases. Clinical immediate evisceration indications were also classified into six groups: painful blind eye due to glaucoma, atrophia/phthisis bulbi, endophthalmitis, cosmetic reasons, acute trauma and expulsive bleeding.

Results

Evisceration was performed in 46 eyes of 46 patients (54.3% males, age 43.0 ± 18.6 years). The most common primary evisceration indications were trauma (37%), surgical diseases (34.8%), infection or inflammation (10.9%), systemic diseases (6.5%), tumours (8.7%) and unclassifiable diseases (2.2%). Painful blind eye due to glaucoma (34.8%) was the most common clinical indication for evisceration, followed by atrophia/phthisis bulbi (26.1%), endophthalmitis (17.4%), cosmetic reasons (13.0%), acute trauma (6.5%) and expulsive bleeding (2.2%). After evisceration, 91.3% of the patients received orbital implant and during 26.8±28.9 months follow-up implant related complications were found in 14.3% of the cases, including implant extrusion (4.8%), partial wound dehiscence (4.8%), implant exposure (2.4%) and orbital inflammation (2.4%).

Conclusion

Painful blind eye and atrophia/phthisis bulbi due to ocular trauma and surgical diseases represent the most common indications for ocular evisceration. If malignant intraocular tumours can be excluded, evisceration surgery combined with a silicon-based orbital implant is a safe and effective procedure.

Open access

Abstract

Purpose

Our aims were to evaluate the primary and clinical evisceration indications and to analyse orbital implant related complications.

Materials/methods

We included in our retrospective review all eviscerations between 2006 and 2016 at the Department of Ophthalmology of Semmelweis University, Budapest, Hungary. Primary evisceration indications were classified into six groups: trauma, surgical diseases, infections or inflammations, systemic diseases, tumours and unclassifiable diseases. Clinical immediate evisceration indications were also classified into six groups: painful blind eye due to glaucoma, atrophia/phthisis bulbi, endophthalmitis, cosmetic reasons, acute trauma and expulsive bleeding.

Results

Evisceration was performed in 46 eyes of 46 patients (54.3% males, age 43.0 ± 18.6 years). The most common primary evisceration indications were trauma (37%), surgical diseases (34.8%), infection or inflammation (10.9%), systemic diseases (6.5%), tumours (8.7%) and unclassifiable diseases (2.2%). Painful blind eye due to glaucoma (34.8%) was the most common clinical indication for evisceration, followed by atrophia/phthisis bulbi (26.1%), endophthalmitis (17.4%), cosmetic reasons (13.0%), acute trauma (6.5%) and expulsive bleeding (2.2%). After evisceration, 91.3% of the patients received orbital implant and during 26.8±28.9 months follow-up implant related complications were found in 14.3% of the cases, including implant extrusion (4.8%), partial wound dehiscence (4.8%), implant exposure (2.4%) and orbital inflammation (2.4%).

Conclusion

Painful blind eye and atrophia/phthisis bulbi due to ocular trauma and surgical diseases represent the most common indications for ocular evisceration. If malignant intraocular tumours can be excluded, evisceration surgery combined with a silicon-based orbital implant is a safe and effective procedure.

Open access