Browse

You are looking at 1 - 10 of 695 items for :

  • Arts and Humanities x
  • Refine by Access: Content accessible to me x
Clear All

Abstract

The legend of Ovid’s Hungarian tomb appeared in the historiography in the 16th century: besides the numerous Ovid-tombs that turned up all across Europe, Wolfgang Lazius was the first who mentioned in his work Commentarii Reipublicae Romanae that the grave of the poet destined to a tragic fate was discovered in Savaria-Szombathely. Then – at the end of the 16th century, probably through Polish influence – a four-line ‘epitaph’ expanded the narrative. In my paper I aim to enlighten how the legend of Ovid’s tomb appeared in the Hungarian historiography of the 16–18th century, how the authors tried to eliminate historical contradictions, and also, I intend to present the different concepts on the creation and the authenticity of the alleged epitaph today.

Open access

Abstract

In the paper, I am revisiting the complicated and many-layered interpretation of Ven. Fort. Carm. 5. 6, letter and figure poem. I am adding another layer by including the role of St. Symphorian, who is implicitly present in the poem through the addressee Syagrius, the bishop of Autun, Symphorian’s hometown. The presence of the saint plays together with the story of father and son that is told in the letter; the parallelism of the story in the letter and the saint’s legend could have laid additional pressure on Bishop Syagrius to give into Fortunatus’s plea.

Open access

A Barlám és Jozafát regény 26-27. fejezetében Nákhór ál-tanúságtétele nem más, mint Aristeidés eltűntnek hitt Apológiájának átirata. A tanulmány az Apologia utóéletének áttekintése, és a „kölcsönzött szöveg" elbeszélésen belüli szerepének vizsgálatán túl, a védőbeszéd Iviron kódexben megőrzött - ez- idáig kiadatlan - görög és ófrancia nyelvű változatából is közöl részleteket.

The speech in the Barlaam and Josaphat novel, Nachor’s pseudo-testimony, is in fact a transcription of Aristides’ Apology, previously thought to be lost. Although it is mentioned by Eusebius and St. Jerome, the sermon was considered lost until 1878. In the 19th century, Armenian and Syriac translations came to light, as well as Greek papyrus fragments, also preserving excerpts from the original text of the sermon. In the light of the Greek fragments, it became clear that the romanced saint’s biography Barlaam and Josaphat also preserved a metaphrase of the sermon in Greek. Codex Iviron 463, which contains the Greek abridged version of the Barlaam novel, includes not only the Greek transcription of the Apology, but also its Old French translation. In addition to an overview of the afterlife of the Apology and an examination of the role of the “loaned text” within the narrative, this paper will also provide extracts from the heretofore unpublished Greek and Old French versions of the apology preserved in the Iviron codex.

Open access

Az észak-afrikai latin szerzők sajátos írásmódjára vonatkozó megjegyzéseket már késő ókori grammatikusoknál is olvashatunk, az afrikai latinság kérdése pedig hosszú múltra és változatos tudománytörténetre tekinthet vissza. Sokszor maguk a szerzők - így Apuleius, Szent Ágoston - térnek ki afrikai származásukra, többnyelvűségükre, sok esetben mentegetőzve az őket ért vádak miatt, melyek az általuk használt latin sajátosságaira vonatkoztak. Élt tehát egyfajta elképzelés a köztudatban az ókortól kezdve, miszerint az észak-afrikai területeken beszélt és használt latin nyelv bizonyos sajátosságokkal rendelkezik. Természetesen a kiejtés és a beszéd tekintetében nincsenek ellenőrző eszközeink, azonban ezek lenyomatain, az afrikai területekről származó szövegeken tetten érhetjük és vizsgálatuk révén közelebb kerülhetünk az afrikai latin nyelv esetleges jellegzetességeihez. A korai keresztény szövegek egyik legfontosabb emléke az úgynevezett Codex Bobbiensisben hagyományozódott, amely amellett, hogy a legrégebbi fennmaradt, a Kr. u. IV. századból származó latin evangéliumfordítás, a Vetus Latina szöveghagyomány afrikai (vetus Afra) tradíciójának fő képviselője is egyben. Jelen tanulmányban annak megállapítására teszek kísérletet, hogy a kódex szövegében esetleg kimutathatók-e olyan (nyelvi) jelenségek, amelyek az eddig - elsősorban az afrikai feliratos anyag elemzéséből - kirajzolódott nyelvi képünk, elképzelésünk alapján valóban afrikai sajátosságnak, africanismusnak tekinthetők.

Comments on the unique writing style of the North-African Latin writers can already be found in the ancient grammarians’ texts. The question of the African Latin language has been around for long and it also has a diverse scientific history. It was often the authors themselves - Apuleius or St. Augustine - who commented on their African ancestry, their multilingualism, and their own use of Latin. They often tried to excuse themselves for the accusations, which their (incorrect?) language use attracted. There was - already in Antiquity - a notion, that both the written and the spoken Latin of North Africa had some unique features, which set them apart from the language used in Rome. Obviously, we do not have any instruments to experience pronunciation and spoken language in antiquity, but through the study of texts written in the region, we can get a closer look on the specific features of Latin used in the region. One of the most important early Christian texts, which has been preserved in the so-called Codex Bob- biensis is a fourth century Latin translation of the gospel. This text is also the main representative of the african (vetus Afra) version of the Vetus Latina. In this article I am trying to investigate this text, to see if there are any linguistic features, which can be (based on the already existing notions we have of the language from studying the inscriptions of the region) called specifically african features („africanismus”).

Open access

A tanulmány Venantius Fortunatus Galsuinthának, egy meroving családba házasodott vizigót hercegnőnek a halálára írt consolatióját vizsgálja. Galsuinthát Tours-i Gergely beszámolója szerint férje ölte meg, az incidens pedig újra testvérháborúhoz vezetett a meroving királyok között. A feszült politikai helyzetben Fortunatus hallgat az erőszakos részletekről. Ezt a magatartást korábban az aulikus költő óvatosságával magyarázták, a vers Vergiliusra és Claudianus De raptu Proserpinae-jére történő utalásainak elemzése viszont ennél bonyolultabb olvasatot tesz lehetővé.

In this paper Venantius Fortunatus’ consolation for the death of Galswinth, a Visigoth princess married into the Merovingian family, is analysed. According to Gregory of Tours, Galswinth was killed at the behest of her husband, and this incident led to another civil war among the Merovingian rulers. Fortunatus does not mention any of the violent details, which had been interpreted as the sign of the caution of the aulic poet. However, the references to Vergil and Claudian’s De raptu Proserpinae lead to a different interpretation.

Open access

A Codex Monacensis Graecus 307a Laonikos Chalkokondylés történeti munkája mellett számos lapszéli bejegyzést is tartalmaz. Az egyik ilyen jegyzetet Nikolaos Malaxos írta. Ebben ismerteti, hogy Theodóros, Mistra despotája hogyan adott el bizonyos városokat a velenceieknek és a rhodosi szerzeteseknek. Ugyanez a bejegyzés szóról szóra megtalálható a Chalkokondylés-hagyomány egy másik kéziratában, az Escorialensis Graecus 243 (Y-I-4) jelzetűben. Jelen írás célja, hogy megvizsgáljuk a szóban forgó Chalkokondylés-részletet, Malaxos széljegyzetének szövegét, valamint kisebb javaslatot tegyünk Chalkokondylés kézirati hagyományával kapcsolatban.

Codex Monacensis Graecus 307a contains several marginal notes in addition to Laonikos Chalkokon- dyles’ historical work. One of these notes was written by Nikolaos Malaxos. In this he describes how Theodoros, the despot of Mistra sold certain cities to the Venetians and to the monks from Rhodes. The same note made by the same hand can be found word for word in another manuscript of Chalkokon- dyles’ tradition marked Escorialensis Graecus 243 (Y-I-4) . The aim of the present paper is to examine Chalkokondyles’ passage in question and the text of Malaxos’ marginal note, and to propose a minor suggestion regarding the manuscript tradition of Chalkokondyles.

Open access

A középkori vágánsköltészet legkiemelkedőbb alkotásainak egyike a manapság Phyllis és Flora néven ismertté vált költemény, amely számos, különböző terjedelmű részeit megőrző kéziratban maradt ránk. Ezek között megtalálható egy meglehetősen különös szövegváltozat, amely mind tartalmában, mind terjedelmében jelentős eltéréseket mutat a többi kézirat szövegéhez képest: ez a költemény kezdeti nyolc strófája után mindössze hét hozzáköltött versszakkal le is zárul. Felfedezését követően a kutatás ugyan látóterében tartotta a kéziratot, ám pusztán az első nyolc strófa egy meglehetősen romlott szövegtanújaként tekintett rá. Szerencsés módon azonban nemrég előkerült az említett kézirat egy másik, megközelítőleg azonos időben keletkezett példánya is, amely alapvetően megváltoztatja az említett kézirathoz fűződő viszonyulásunkat: ezzel ugyanis nyilvánvalóvá lett, hogy nem csupán egyszeri, lejegyzője fejéből kipattant alkotásról beszélhetünk, hanem az említett vágánsköltemény egy kései változatáról, amely minden bizonnyal szélesebb körben is ismeretes lehetett, és amely keletkezési ideje okán a formain kívül gyökeres tartalmi, felfogásbeli, sőt műfaji eltéréseket mutat az eredeti költeményhez képest.

Without doubt, one of the most outstanding piece of the goliard poetry is the anonymous poem which nowadays become known as Phyllis et Flora (Altercatio Phyllidis et Florae). It was preserved to us in many manuscripts, whose each one contains parts of diff erent length of this poem. One of these copies especially diff ers from any of others: it preserves a complete poem that begins with the eight initial stanzas of the original poem, and continues with seven new-composed stanzas until its end. After the discovery of this manuscript, it become part of the tradition of the poem although it was considered just as a very corrupt witness of the poem’s fi rst eight stanzas. However, in the recent past, thanks to a lucky occasion, it was discovered a second copy of this variant poem, transcribed at the same period as the already known one. Th e new discovery fundamentally changes our relation to the variant: the new copy has made it obvious, that this is not a peculiar composition of the fantasy of its scribe, but a self-suffi cient late variant of the original poem, which had been supposedly more widespread, than its traces testify. Not only the radical alteration of its length, but – due to its late construction – that of its content and thought is also remarkable.

Open access

A tanulmány Hypereidés Démosthenés ellen című beszédének szöveghagyományát tekinti át a Har- ris-Arden papirusztekercs töredékcsoportjainak bemutatásával. Gianfranco Bartolini fél évszázaddal korábban publikált átfogó elemzését egészíti ki az 1972 óta megismert adatokkal. Az előkészületben lévő Hypereidés-szövegkiadás (Bibliotheca Teubneriana) előszavának egyik, bővített fejezetét jelenti.

This paper reviews the textual tradition of Hyperides’ speech Against Demosthenes by presenting fragment groups of the Harris-Arden papyrus scroll. It complements Gianfranco Bartolini’s comprehensive analysis published half a century ago with data acquired since 1972. It constitutes an extended chapter of the preface to the forthcoming Hyperides edition (Bibliotheca Teubneriana).

Open access

Kallimachos: Ektheósis Arsinoés

Rekonstrukciós kísérlet

Antik Tanulmányok
Author: Zsolt Adorjáni

E tanulmány Kallimachos az elhunyt II. Arsinoé előtt tisztelgő költeményét elemzi. Először az Ektheósis Arsinoés a költői életműben elfoglalt helyét, a műfaj kérdéseit és a mű szerkezetét vizsgáljuk. Ez vezet át a versben fellelhető irodalmi allúziók értelmezéséhez (főként Hésiodos, Ibykos, Simónidés, Pindaros). Ezenfelül részletesen tárgyaljuk a történelmi hátteret és a töredékes hagyományból származó filológiai nehézségeket. A befejező rész a kallimachosi költemény utóéletét térképezi fel a görög és latin irodalomban.

This article aims to present an overall interpretation of a poem by Callimachus on the dead Ptolemaic queen Arsinoe II. Firstly the position of the Ectheosis Arsinoes in Callimachus’ rnuvre, the genre to which it belongs and its structure will be investigated. This leads to the analysis of the highly allusive character of the work (above all to Hesiod, Ibycus, Simonides and Pindar as well as to hymnic poetry). In addition, realia (the historical background) and textual difficulties arising from the fragmentary transmission will also be treated. The conclusive part looks at the reception of Callimachus’ poem in later Greek and Latin poetry.

Open access

A tanulmány a Moreai Krónikában (Τό Χρονικόν του Μορέως) megjelenő magyarok szerepét és megítélését vizsgálja. Bemutatja azokat a szöveghelyeket, amelyekben a Krónika megemlíti a magyar népet vagy a Magyar Királyságot, majd összehasonlítja ezeket más ófrancia és bizánci görög nyelvű, kortárs irodalmi és történeti művek olyan részleteivel, amelyekben szintén említésre kerülnek a magyarok. Megoldási javaslatot tesz arra a kérdésre, hogy miért beszél az általában Bizánc-közeli, illetve a Bizánci Birodalom utódállamait segítő magyarokról az ellenséges keresztes államok történetét megörökítő Krónika a többi korabeli - magyarokhoz közelebb álló - forráshoz képest elismerőbb hangon, dicsérőbb kifejezésekkel: ennek oka elsősorban III. Béla lánya, Margit és dédunokái, a Saint-Omer fivérek hírnevében keresendő. A tanulmány vizsgálja továbbá a Saint-Omer fivérek irodalmi és történeti szerepét, illetve bemutatja a Krónika azon részletének részletes filológiai elemzését, amelyben a szerző Akova báróságának örökösödési tárgyalását részletezi.

The study examines the role and perception of Hungarians in the Chronicle of Morea (Τό Χρονικόν του Μορέως). It presents the passages in which the Chronicle mentions the Hungarian people or the Kingdom of Hungary, and compares them with passages in other contemporary literary and historical works in Old French and Byzantine Greek that also mention Hungarians. It proposes a solution to the question of why the Chronicle - which records the history of the hostile Crusader states - speaks of the Hungarians - who were generally close to Byzantium and helped the successor states of the Byzantine Empire - in a more laudatory tone and in more praiseworthy terms than other contemporary sources closer to the Hungarians: the reason for this is to be found primarily in the reputation of Béla Ill’s daughter Margaret and her grandchildren, the Saint-Omer brothers. The study also examines the literary and historical role of the Saint-Omer brothers and presents a detailed philological analysis of the excerpt from the Chronicle in which the author discusses the succession of the Barony of Akova.

Open access