Browse

You are looking at 1 - 100 of 1,751 items for

  • User-accessible content x
Clear All
Authors: B. Sági, A. Peti, O. Lakatos, T. Gyimesi, E. Sulyok, I. Wittmann and Botond Csiky

Abstract

Objective

In this observational study we addressed accelerated arteriosclerosis (AS) in patients with chronic renal failure (CRF) on hemodialysis (HD) by measuring vascular stiffness (VS) parameters and attempted to relate them to pro-inflammatory and protective factors.

Patients

96 consecutive patients receiving regular HD were included. 20 adult patients without major renal, cardiovascular or metabolic morbidities served as controls.

Methods

AS parameters (carotid-femoral pulse wave velocity – PWV, aortic augmentation index – Aix) were measured by using applanation tonometry (SphygmoCor, AtCor Medical, Sidney). In addition to routine laboratory tests 25(OH) vitamin D3 (vitamin D3) and high-sensitivity C-reactive protein (hsCRP) were quantified by immunometric assay; whereas fetuin-A, α-Klotho, tumor necrosis factor-α (TNF-α) and transforming growth factor-β1 (TGF-β1) were determined by ELISA.

Results

Pro-inflammatory biomarkers (hsCRP, TNF-α and TGF-β1) were markedly elevated (P < 0.01), while anti-inflammatory factors (fetuin-A: P < 0.05, α-Klotho: P < 0.01, vitamin D3: P < 0.01) significantly depressed in HD patients when compared to controls. PWV was significantly affected only by total cholesterol, fetuin-A and dialysis time. Multiple linear regression analyses revealed that several clinical and laboratory parameters were associated with pro- and anti-inflammatory biomarkers rather than VS. The impact of baseline clinical and biochemical variables on outcome measures were also analyzed after three-year follow-up, and it was demonstrated that low levels of vitamin D, α-Klotho protein and fetuin-A were related to adverse cardiovascular outcomes, whereas all-cause mortality was associated with elevated hsCRP and depressed vitamin D.

Conclusions

Our results provide additional information on the pathomechanism of accelerated AS in patients with CRF, and documented direct influence of pro- and anti-inflammatory biomarkers on major outcome measures.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: Az elhízás, valamint az elhízással összefüggő krónikus, nem fertőző betegségek prevalenciája növekszik a roma populációban. Az elhízás megelőzését és csökkentését célzó beavatkozások fejlesztésére és tesztelésére fordított hatalmas erőforrások ellenére kevés információ áll rendelkezésre az evidencián alapuló intervenciós programok hatékonyságáról. Célkitűzés: A roma populációban különböző életkori kategóriákban végrehajtott, eltérő intenzitású intervenciós programok hatásainak modellezése a beavatkozások végrehajtása után bekövetkezett tápláltsági állapot változásában. Módszer: A különböző népegészségügyi beavatkozások hatása a roma lakosság egészségi állapotára a Dynamic Modeling for Health Impact Assessment szoftverrel került meghatározásra. A szerzők a kutatás során kétféle modellbeavatkozást hasonlítottak össze: az elhízás prevenciójának egy tényezőjére, a nagy cukor-, só- és zsírtartalmú élelmiszerek reklámozásának korlátozására fókuszáló intervenciós programokat és a komplex beavatkozás elvére épülő, az életmód egészét megváltoztató intervenciós programok tápláltsági állapotra gyakorolt hatását térképezték fel. Eredmények: A roma férfiak és nők közel 20%-a szenved elhízásban jelenleg, népegészségügyi beavatkozás nélkül 2070-re a romák egyharmada lesz túlsúlyos és elhízott. Az elhízás egy tényezőjére fókuszáló intervenciós programok még akkor sem adnak érzékelhető eredményt az elhízás társbetegségeinek incidenciáját és prevalenciáját tekintve, ha a szakirodalomban bemutatott, jelenleg leghatékonyabb eljárásokat alkalmazzák. Ezen intervenciós programok hatása a statisztikai kimutathatóságot is alig éri el. A teljes életmódváltást segítő intervenciós programok elsősorban a közép- és időskorú roma népesség esetén adhatnak érzékelhető eredményt. Az elhízásban szenvedő középkorú férfiak aránya 0,42%-kal, a nők aránya 0,35%-kal csökken. Következtetés: A kutatás eredményei arra hívják fel a figyelmet, hogy a roma lakosság körében a tápláltsági állapot normalizálása és az elhízás kísérő betegségeinek csökkentése komplex, rasszspecifikus beavatkozást igényel. Orv Hetil. 2020; 161(27): 1137–1145.

Open access
Authors: Ilona Bobek, László Gopcsa, Marienn Réti, Gabriella Bekő, Lilla Hancz, Botond Lakatos, Eszter Molnár, Sándor Nagy, Péter Reményi, Gabriella Sebestyén, János Sinkó, János Szlávik, Miklós Szolnoky and István Vályi-Nagy

Absztrakt:

Bevezetés: Jelenleg nem áll rendelkezésünkre specifikus kuratív kezelés vagy vakcina az új koronavírus-2 (COVID–19, SARS-CoV-2) kezelésére. A súlyos citokinvihar-szindrómával társuló COVID–19-fertőzés kezelésére sürgősen szükséges alternatív kezelési megoldást találni. Célkitűzés: A convalescens plazmaterápia alkalmazása más, súlyos vírusfertőzések kezelésében a túlélés javulását eredményezte, és ígéretes terápiás megközelítés lehet súlyos COVID–19-betegek számára. Módszer: Két kritikus állapotú, COVID–19-fertőzött beteg convalescens friss fagyasztott plazmával történő kezelését mutatjuk be. Eredmények: A plazmaterápia megkezdésekor mindkét beteg gépi lélegeztetésre szorult, és antivirális kezelésben, valamint maximális szupportív ellátásban részesült. A COVID–19-fertőzésből nemrég felépült és a súlyos akut légúti distressz szindrómát okozó koronavírus-2 elleni immunglobulin-G-t termelő donorokból 3 × 200 ml convalescens plazma transzfúzióját alkalmaztuk. A convalescens plazma transzfúzióját követően mindkét betegnél javult az oxigénszaturáció, és a gyulladásos értékeket jelző paraméterek csökkenést mutattak. A convalescens plazma adását megelőző paraméterekhez viszonyítva növekedett a lymphocytaszám, és csökkent az interleukin-6-szint. Mindkét betegnél 2 héten belül megszüntethető volt a gépi lélegeztetés. Nem észleltünk a convalescens plazma adása során súlyos mellékhatást. Következtetések: Megfigyelésünk alapján a convalescens plazmával történő terápia jól tolerálható volt, és javíthatja a betegek gyógyulási arányát. A convalescens plazmával való kezelés optimális dózisának, időpontjának és klinikai előnyeinek meghatározására további nagy, kontrollált vizsgálatok szükségesek. Közleményünk megírásának célja az első két, hazánkban convalescens plazmával sikeresen kezelt, kritikus állapotú COVID–19-fertőzött beteg kórtörténetének bemutatása. Orv Hetil. 2020; 161(27): 1111–1121.

Open access
Authors: Ajándék Eőry, János Szabó, Ivett Csik, Dezső Csupor, Csaba Sőti, László Kalabay, Péter Varsányi, Ildikó Komsa, Ajándok Eőry and Péter Torzsa

Absztrakt:

Az integratív medicina a XXI. századi egészségügyi ellátás egészség- és személyközpontú irányvonala, mely az evidenciákon alapuló, biztonságos és hatékony komplementer eljárásokat és a konvencionális orvoslást egységes biomedicinába integrálja. Orvosok és komplementer terapeuták partnerként együtt dolgoznak a betegekkel azon, hogy az utóbbiak visszanyerjék egészségüket, és teljes életet élhessenek. Ezzel egyenrangú cél az egészség fenntartása és kiteljesítése, ebben az orvosok példaképpé válnak. Közleményükben a szerzők a szakorvosok számára tervezett kétéves magyarországi képzés koncepcióját és főbb tartalmi elemeit mutatják be, és összefoglalják a nemzetközi orvosképzésben ezen a téren elért eredményeket. Orv Hetil. 2020; 161(27): 1122–1130.

Open access
Authors: Réka Urbancsek, Ildikó Noémi Forgács, Tímea Bianka Papp, Judit Boczán, Judit Barta, István Édes, Zoltán Csanádi and László Rudas

Absztrakt:

A szívelégtelenség napjaink egyik fontos népbetegsége. Zajlása során a neurohumoralis szabályzás kórossá válik. A cardiovascularis autonóm regulációt a csökkenő paraszimpatikus aktivitás és a fokozott szimpatikus aktivitás jellemzi. A paraszimpatikus (cardiovagalis) hatásokat jól tükrözi a pulzusszám, a szimpatikus aktivitás azonban nehezen vizsgálható. A vázizomzathoz haladó vazomotorrostokat tartalmazó perifériás idegek mikroneurográfiás vizsgálata az „izom szimpatikus idegaktivitásról” (MSNA) szolgáltat közvetlen információt. Az MSNA jól tükrözi a szív felé irányuló szimpatikus aktivitást, s jól korrelál a keringő katecholaminszintekkel is. Az utóbbival szemben azonban a rövid távú, pillanatszerűen zajló szimpatikus válaszok tanulmányozását is lehetővé teszi. Számos kórképben (hypertensio, obesitas, szívizom-ischaemia, veseelégtelenség) figyeltek meg fokozott MSNA-t. Szívelégtelenségben szoros kapcsolatot mutat a klinikai súlyossággal, és erős prognosztikus értékkel bír. Közleményünkben az MSNA-vizsgálat történetét, élettani hátterét és klinikai jelentőségét mutatjuk be. Orv Hetil. 2020; 161(29): 1190–1199.

Open access
Authors: András Simon, Zsolt Vass, Valéria Farkas, Zsigmond Gyombolai and Éva Kovács

Absztrakt:

Bevezetés: Az ülő életmód nemcsak számos krónikus betegség, valamint a multimorbiditás kockázatát növeli, de az idős személyek hamarabb elveszítik funkcionális önállóságukat is. Az ülő életmód csökkentését célzó intézkedések megtervezéséhez fontos az ülő életmóddal kapcsolatos tényezők ismerete. Célkitűzés: Leírni az ülő tevékenységek formáit és időtartamát, továbbá az ülő életmóddal kapcsolatban álló szociodemográfiai, egészségi, valamint életmódbeli tényezőket a fővárosban és vonzáskörzetében lévő idősotthonokban élő, járásképes idős emberek körében. Módszer: A kutatásban részt vevő 248 személy körében kérdőívvel felvett adatainkat logisztikus regresszióval elemeztük. Eredmények: Az ülő életmód összesen 159 személyre, a minta 64,1%-ára volt jellemző. Mintánkban az ülő életmóddal a dohányzás, az időskorra jellemző krónikus betegségek száma, az intézményben élés időtartama és a járási segédeszköz használata mutatott összefüggést. Következtetés: Azokra az idősotthonban élő idős emberekre jellemző az ülő életmód, akik több krónikus betegségben szenvednek, régebben költöztek be az intézménybe, és dohányoznak. Ezért a vezető döntéshozó pozícióban dolgozó diplomás szakembereknek elsősorban az ő körükben kell erőfeszítéseket tenniük az ülő életmód megváltoztatására: tájékoztatással, felvilágosítással, érdeklődésüknek és állapotuknak megfelelő programok felkínálásával. Orv Hetil. 2020; 161(28): 1175–1180.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Retrospektív keresztmetszeti vizsgálatunk célja az occlusiós megtámasztás és az alsó bölcsességfog szerepének vizsgálata volt az angulus- és condylustöréseknél. Módszer és eredmények: Egyoldali, izolált angulus- vagy condylustörött betegeket vizsgáltunk. Az adatgyűjtés betegkartonok és panoráma-röntgenfelvételek segítségével történt. Vizsgálatunkban az elsődleges prediktor változó az occlusiós megtámasztás minősége, a másodlagos prediktor a bölcsességfog jelenléte vagy hiánya volt. A kimeneti változó a törés típusa, illetve az egyéb prediktorok a demográfiai adatok voltak. A prediktorok és a kimeneti változók közti összefüggéseket khi-négyzet-teszttel és logisztikus regressziós analízissel vizsgáltuk. Az angulustörött csoportot 43 (átlagéletkor: 29,9 ± 12,8 év; 98,4% férfi), míg a condylustörött csoportot 37 beteg (átlagéletkor: 46,8 ± 20,2 év; 62,2% férfi) alkotta. Angulustörés esetén 81,4%-ban, míg condylustörés esetén 51,3%-ban láttunk kétoldali occlusiós megtámasztást (p<0,001). Kétoldali occlusiós megtámasztás esetén az angulustörés esélyhányadosa 4,2 volt (p<0,006). Az angulustörések 86%-ában, a condylustörések 43,2%-ában volt jelen bölcsességfog a törés oldalán (p<0,001). Azonos oldali bölcsességfog jelenléte esetén az angulustörés esélye a 8,1-szeresére emelkedett (p<0,001). Amennyiben kétoldali occlusiós megtámasztás és törésoldali bölcsességfog is jelen volt, az angulustörés esélye a 15,9-szeresére nőtt (p<0,001). Következtetés: Az occlusiós megtámasztás és a bölcsességfog együttes és külön-külön való jelenléte is egyértelműen fokozta az angulustörés, és csökkentette a condylustörés rizikóját, míg hiányuk a condylustörés rizikóját fokozta, és az angulustörés esélyét csökkentette. Orv Hetil. 2020; 161(28): 1166–1174.

Open access
Authors: Ferenc Sztanek, Bernadett Balogh, Ágnes Molnár, Eszter Zöld, Nóra Tóth, András Áron Jakab and György Paragh

Absztrakt:

Bevezetés: Világszerte jelentősen növekszik a cukorbetegség előfordulása. A distalis típusú szenzomotoros polyneuropathia (DSPN) a leggyakrabban előforduló és a legkorábban kimutatható microvascularis szövődmény, mely változatos klinikai megjelenése és sokszor atípusos tünetei miatt gyakran csak a cukorbetegség előrehaladott stádiumában kerül felismerésre. Célkitűzés és módszer: Munkánk során 431 beteg adatait dolgoztuk fel, akiket 2011 és 2018 között a Debreceni Egyetem Diabeteses Neuropathia Centrumában vizsgáltunk Neurometer® segítségével, és összefüggéseket kerestünk a különböző szív-ér rendszeri és microvascularis szövődmények (retinopathia, microalbuminuria), a laboratóriumi paraméterek és a DSPN súlyossága között. Eredmények: A betegek átlagéletkora 63,4 év, 62%-uk nő volt, 92%-uk 2-es típusú cukorbetegségben szenvedett. A cukorbetegség fennállásának átlagos ideje 13,7 év volt. Cardiovascularis betegség a betegek 42%-ánál volt ismert. A microvascularis szövődmények közül a retinopathia előfordulása 12% volt, perzisztáló microalbuminuria a betegek 16%-ánál volt igazolva. A vizsgált betegek 19%-ánál a típusos DSPN-panaszok ellenére sem tudtunk idegi károsodást kimutatni; 49%-ban enyhe fokú, 19%-ban közepes fokú és 13%-ban súlyos fokú neuropathia volt kimutatható Neurometer® segítségével. A cukorbetegséggel összefüggő idegi károsodás kifejezettebb volt diabeteses retinopathia (p<0,001) és perzisztáló microalbuminuria esetén (p<0,001), e microvascularis szövődmények előfordulása összefüggést mutatott a DSPN súlyosságával. A cardiovascularis szövődmények megjelenése nem mutatott korrelációt a perifériás idegkárosodás mértékével, és nem találtunk összefüggést a DSPN súlyossági foka és a cardiovascularis betegségek előfordulása között. Következtetés: Eredményeink alapján a diabeteses neuropathia progressziója előre jelezheti az egyéb microvascularis szövődmények megjelenését 2-es típusú cukorbetegségben, adataink azonban nem mutattak összefüggést a cardiovascularis betegségek kialakulásával. A Neurometer® segítségével végzett perifériás idegrendszeri vizsgálat alkalmas a DSPN követésére és a neuropathia súlyosságának megállapítására. A cardiovascularis kockázatot az autonóm idegrendszeri funkciót vizsgáló Ewing-féle reflextesztek segítségével jobban meg tudjuk ítélni cukorbetegeinknél. Orv Hetil. 2020; 161(30): 1243–1251.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A teljes felszínpótló térdprotézis beültetése az ortopédsebészet egyik legsikeresebb és legbiztonságosabb beavatkozásává vált. A számos eltérő feltárásmód közül a leginkább elterjedt, úgynevezett medialis parapatellaris (MP-) feltárás során a musculus quadriceps ina átvágásra kerül, károsítva az extensor funkciókat. Ezzel szemben a subvastus (S-) feltárás – megkímélve az extensor apparátust – kevesebb fájdalommal járó, gyorsabb rehabilitációt ígérhet. Célkitűzés: A Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikáján végzett prospektív, obszervációs vizsgálatunk célja az MP- és az S-feltárás közvetlen posztoperatív időszakra való hatásának összehasonlítása. Módszer: A bevont 60 beteg a beavatkozás típusa szerint random módon két eltérő csoportba került. A vizsgálat során homogén betegcsoportokon mértük a két eltérő feltárásmód hatásait a korai posztoperatív időszakban a nemzetközi szakirodalom és az általunk meghatározott paraméterek alapján. Eredmények: Vizuális analóg skála (VAS) segítségével nyugalmi és aktív fájdalomszintet mértünk az első 10 napon, ami alapján az aktív VAS-értékek esetén szembetűnőbb a különbség az S-csoport javára. Az aktív VAS esetében az S-csoportban a 2., 3., 10. napon is szignifikánsan kisebb fájdalmat jeleztek a betegek, mint az MP-csoportban. A többi nap eredményeit is figyelembe véve, ez amellett szól, hogy az extensor apparátus integritásának megőrzése jobb posztoperatív funkcionalitást tesz lehetővé. Megmértük a betegek térdízületi mozgástartományát is. Az 1. napon az S-csoportba tartozóké szignifikánsan nagyobb. A napok előrehaladtával az MP-csoport tagjai a rehabilitációjuk során utolérik az S-csoportot. Az S-csoportba tartozók átlagosan 1,944 nappal, azaz közel két nappal korábban képesek nyújtva lábat emelni, szemben az MP-csoporttal (p<0,0001). Következtetések: Az adatok statisztikai elemzése után elmondható, hogy a subvastus feltárás előnyösebbnek látszik a közvetlen posztoperatív időszak rehabilitációja tekintetében. Evidencia felállításához azonban további nagy elemszámú, multicentrikus, obszervációs vizsgálatokra van szükség. Orv Hetil. 2020; 161(29): 1208–1214.

Open access

Absztrakt:

A modern fogászati implantológiában már rutinszerűen alkalmazott sebészi sablonok és háromdimenziós (3D) tervezőprogramok segítségével lehetőség nyílik más szakterületek fejlődésére is. Az operációs mikroszkóppal történő sebészeti gyökércsúcs-eltávolítás sokkal pontosabb rezekciót tesz lehetővé, ám a műtéti terület lokalizálására és méretének meghatározására nyomtatott sebészi sablonok alkalmazására még nincs konkrét ajánlás. Célunk egy új, sablonnal navigált mikrosebészeti gyökércsúcs-rezekciós technika bemutatása, melynek során a számítógépes programban megtervezett ostetotomiát és rezekciót egy körtrepánnal végezzük. A számítógépes programban (SMART Guide; dicomLAB, Szeged) cone-beam computed tomography (CBCT-) felvétel használatával 3D sablont készítünk, mellyel meghatározzuk a rezekciós ablak átmérőjét, a trepán behatolási mélységét és szögét. A teljes vastagságú lebeny kialakítását követően, a dentális megtámasztású, nyomtatott sablont a műtéti területre helyezve, a corticalis csont és a gyökércsúcs eltávolítása trepánnal történik. A műtéti beavatkozás a modern mikrosebészet elveit követi, ennek megfelelően az ultrahangos retrográd preparálást retrográd töméssel, ’mineral trioxide aggregate’ (ProRoot MTA; Dentsply Maillefer, Ballaigues, Svájc) alkalmazásával zárjuk. A komplikációk nélkül lezajlott gyógyulási időszakot követő egyéves kontrollfelvételen a periapicalis laesio telődött, a páciens panaszmentes. A könnyen és nagy pontossággal végrehajtható beavatkozás utáni fájdalommentes gyógyulás mellett a technika nagy előnye, hogy maga a műtéti beavatkozás gyorsabb, mint a sablon és trepán nélküli mikrosebészeti rezekció. Orv Hetil. 2020; 161(30): 1260–1265.

Open access
Authors: Tibor Gyökeres, Eszter Schäfer, Attila †Szepes, Zsuzsanna Vitális, Mária Papp, István Altorjay, László Czakó, Áron Vincze, Attila Bursics, Péter Kanizsai and Tamás Berényi

Absztrakt:

A gastrointestinalis vérzés gyakori előfordulása, súlyossága miatt kiemelkedő népegészségügyi jelentőséggel bír. Az antikoagulált és/vagy rendszeres thrombocytaaggregáció-gátló készítményeket, nemszteroid gyulladásgátlókat szedő, idősödő populáció arányának növekedésével az emésztőszervi vérzés a jövőben várhatóan számban és súlyosságban is egyre növekvő terhet ró az egészségügyi ellátórendszerre. A gastrointestinalis vérzés ellátásában a sürgősségi szakember mellett a gasztroenterológus-endoszkóposnak van alapvető szerepe. A társszakmák (radiológus, invazív radiológus, intenzív terapeuta, sebész) képviselői sok esetben nem mellőzhetők a döntéshozatalban, a betegek ellátásában. Az érintett szakterületek képviselői szükségét érezték egy átfogó, multidiszciplináris, közösen elfogadott szemléletet tükröző, gyakorlati szemléletű hazai iránymutatás összeállításának az érvényes nemzetközi irányelvek alapján. A szerzők részletesen tárgyalják a gastrointestinalis vérzés ellátásának feltételeit, a kezdeti betegészlelést, a rizikóbecslést, a laborvizsgálatokat, a betegek resuscitatióját, valamint a vérzések diagnosztikájának és terápiájának lépéseit a vérzésforrás lokalizációja szerint külön csoportosítva. A szerzők iránymutatást adnak az elsődleges ellátás sikertelensége, illetve az ismételten fellépő vérzés eseteiben, végül a sebészet mai helyét is definiálják a gastrointestinalis vérzésekben. Orv Hetil. 2020; 161(30): 1231–1242.

Open access
Authors: Attila Doros, Péter Reismann, Gergely Huszty, Dóra Somogyi, Gábor Mohos, Tamás Szabó, Gellért Tőzsér and Pál Ákos Deák

Absztrakt:

Bevezetés: A jóindulatú pajzsmirigygöbök gyakori elváltozások, kezelést azonban ritkán igényelnek. Panaszokat okozó, gyorsan növekvő, túlműködő göbök kezelésére a rádiófrekvenciás ablatio mint hőablatiós módszer hatékony alternatív lehetőség, melyet ezen indikációban hazánkban elsőként alkalmaztunk. Célkitűzés: Ismertetjük a jóindulatú pajzsmirigygöbök rádiófrekvenciás ablatiós kezelési sajátosságait, fontosságát, és értékeljük saját klinikai eredményeinket. Módszer: 2016. június és 2019. szeptember között 140 páciens 186 pajzsmirigygöbét kezeltük a páciensek kiválasztását követően. A beavatkozások előtt és után meghatároztuk a kezelt göbök térfogatát, legnagyobb átmérőjét és a térfogatcsökkenést a vizsgált időszakban. Betegeinket legalább fél évig utánkövettük, az átlagos követési idő 12,5 ± 5,9 hónap volt. Eredmények: A kontrollvizsgálatok során kapott eredmények alapján az elváltozások mérete és erezettsége csökkent. Az átlagos térfogatcsökkenés 44,7 ± 17,6% volt az első hónap végére és 72,9 ± 17,9% a hatodik hónap után. Összesen 3 minor szövődményt észleltünk. Következtetés: A rádiófrekvenciás ablatio a jóindulatú pajzsmirigygöbök kezelésére jól használható, hatékony eljárás, mely válogatott esetekben a sebészi kezelés értékes alternatívája. Orv Hetil. 2020; 161(27): 1131–1136.

Open access
Authors: Zoltán Szekanecz, Izabella Gomez, Boglárka Soós, Levente Bodoki, Szilvia Szamosi, Csilla András, Balázs Juhász, László Váróczy, Péter Antal-Szalmás, Péter Szodoray, Nóra Bittner, Péter Árkosy, Árpád Illés, Gabriella Szűcs, Katalin Dankó, Tamás Bender, László Tamási and Éva Szekanecz

Absztrakt:

Az onkoreumatológia a daganatképződés és a reumatológiai kórképek kapcsolatát jelenti. Számos összefüggés van a két orvosi szakterület között. Ezek egy része a reumatológiai kórképben szenvedő betegben jelentkező daganatokat, a másik fele pedig a daganatos betegen fellépő mozgásszervi jelenségeket foglalja magában. Az előbbi csoport keretében a reumatológiai betegségekben jelentkező szekunder tumorokat, a tumorasszociált antigének reumatológiai szerepét, a mozgásszervi betegségek kezelésére használt hagyományos és célzott terápiák esetleges onkogenitását és a korábban vagy jelenleg daganatos, mozgásszervi betegek fizioterápiáját tárgyaljuk. A másik nagy csoport magában foglalja a paraneoplasiás szindrómákat, az onkológiai kezelések (kemoterápia és immunterápia) lehetséges autoimmun-reumatológiai mellékhatásait, a hormondeprivatiós kezelés csonthatásait és a mozgásszervrendszer primer és szekunder daganatait. Orv Hetil. 2020; 161(28): 1151–1165.

Open access
Authors: Tímea Tamás, Zoltán Iszlai, Gabriella Szűcs and Tamás Karosi

Absztrakt:

A Parry–Romberg-szindróma ritka, lassan progrediáló, autolimitált betegség, melyet unilateralis arcfélatrophia jellemez. Általában gyerek-, fiatal felnőtt korban manifesztálódik. Az atrophia mértékének, illetve a társuló egyéb tünetek változatosságának következtében a betegség diagnózisa, a prognózis megítélése és a kezelés nagy kihívást jelent. Az esetbemutatás célja rávilágítani a diagnózis felállításának nehézségeire, bemutatni a beteg kivizsgálásának lépéseit, felhívni a figyelmet a műtét megfelelő időzítésének fontosságára, a hemifacialis atrophia mértékének megfelelő műtét kiválasztására, illetve a szindrómával gyakran előforduló betegségek keresésére. Orv Hetil. 2020; 161(28): 1181–1185.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: Az alkohol és a dohányzás vérnyomásra gyakorolt együttes hatásáról hypertoniás betegekben még hiányosak az ismereteink, bár tudjuk, hogy mindkettő cardiovascularis kockázati tényező. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja, hogy középkorú hypertoniás betegekben összehasonlítsuk a nem dohányzó és alkoholt rendszeresen nem fogyasztók vérnyomásértékeit, a célvérnyomást elérők arányát és a szívfrekvenciát azokéval, akik rendszeresen dohányoznak és alkoholt fogyasztanak. Módszer: A Magyar Hypertonia Regiszter adatbázisából 12 615, 45–64 éves beteg (6341 férfi és 6274 nő) került a jelenlegi elemzésbe, akiknél önbevallás alapján regisztráltuk a dohányzás és az alkoholfogyasztás mértékét. Eredmények: Az átlagéletkor 55,8 ± 5,7 év (férfiak) és 56,1 ± 5,5 év (nők) volt. A férfiak 40,8%-a, a nők 27,2%-a rendszeresen dohányzott. A rendszeres alkoholfogyasztók aránya férfiaknál 38,1%, nőknél 12,5% volt. A nők esetében minden csoportban nagyobb (p<0,001) volt a célvérnyomást elérők aránya, mint a férfiaknál. A rendszeresen dohányzó és alkoholt fogyasztó betegek esetében kisebb volt a célvérnyomást elérők aránya, mint akik nem fogyasztanak rendszeresen alkoholt, és nem dohányoznak: a férfiak esetében 31,1% a 46,6%-kal szemben (p<0,001), nők esetében 41,1% a 49,8%-kal szemben (p<0,01). A szívfrekvencia átlaga nagyobb a csak dohányzók vagy rendszeres alkoholfogyasztók esetében. Következtetés: A rendszeres alkoholfogyasztás és a dohányzás rontja a célvérnyomás elérésének esélyét középkorú, kezelt hypertoniás személyekben. Orv Hetil. 2020; 161(30): 1252–1259.

Open access
Authors: Luca Tóth, Viktória Bors, Adrienn Pallag, Veronika Pinczker, Tamás Dóczi, Péter Cserháti, Benjámin Shenker, András Büki, Miklós Nyitrai and Péter Maróti

Absztrakt:

A traumás gerincvelősérültek rehabilitációjában az elmúlt évtizedekben számos technológiai újítás jelent meg, ezek közül kiemelendők az alsó végtagi, aktív robotikus ortézisek, más néven alsó végtagi humán exoskeletonok. A 2000-es évek elejétől számos klinikai kutatás indult meg ezen eszközök hatékonyságának vizsgálatára, bemutatva az exoskeletonok pozitív hatásait a gerincvelő-sérülést követő szövődménybetegségek prevenciójában, illetve progressziójuk lassításában. A korábbi munkák kitérnek a fiziológiai és pszichoszociális, valamint társadalmi hatásokra is, továbbá bemutatják az esetleges kockázatokat, rizikófaktorokat is. Dolgozatunkban kitekintést adunk ezen nemzetközi tanulmányok fontosabb eredményeire, ismertetjük Magyarország első ilyen készülékeinek (ReWalk™ P6.0) felépítését és működését, bemutatjuk a robotasszisztált rehabilitációs tevékenység főbb, nemzetközi szinten is használt módozatait, valamint publikáljuk saját, nemzetközi munkákon alapuló vizsgálati protokollunkat, melynek alapján a Pécsi Tudományegyetemen és az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben multicentrikus kontrollált klinikai vizsgálatot indítottunk. Hipotézisünk, hogy a magas intenzitású, exoskeletonnal kiegészített komplex rehabilitációs tevékenység mind a csontsűrűséget tekintve, mind az urogenitalis és gastrointestinalis traktusban pozitív változásokat idéz elő, melyeket objektív urodinámiás és defaecatiós paraméterekkel ellenőrzünk. A csontok ásványianyag-tartalmának változásait DEXA-val mérjük, a mentális statusra gyakorolt hatást kérdőívekkel ellenőrizzük. Kutatómunkánk célja, hogy a paraplegia állapotában lévő felhasználók számára validált eredményekkel alátámasztott, kiegészítő terápiás eljárást dolgozzunk ki, illetve ajánlást adhassunk az otthoni használatra, valamint eredményeinkkel sikerrel csatlakozhassunk a nemzetközi szintű tudományos műhelyek munkájához. Orv Hetil. 2020; 161(29): 1200–1207.

Open access
Authors: Tibor Németh, Zsolt Szabó, Balázs Pécsy, Zsanett Virág Barta, György Lázár, László Torday, Anikó Maráz, Tamás Zombori and József Furák

Absztrakt:

Bevezetés: Retrospektív munkánkban az elmúlt 12 év alatti két, 5 éves időszakban vizsgáltuk a tüdőmetastasisok szövettan szerinti megoszlásában és a metastasectomiák típusában végbement változásokat. Célkitűzés és módszer: Az első csoportban (2006–2010) 55 beteg volt: férfi 54,5% (n = 30), nő 45,5% (n = 25), átlagos életkor 57,9 év (24–80); a második csoportban (2014–2018) 115 beteg volt: férfi 60% (n = 69), nő 40% (n = 46), átlagos életkor 62,2 év (26–82). Eredmények: Az első időszakban a rectumban 19,3%-ban (n = 11), a colonban 17,5%-ban (n = 10), a vesében 14%-ban (n = 8) volt a primer tumor, a második periódusban a colonban 23,1%-ban (n = 31), a rectumban 15,7%-ban (n = 21), a vesében 9%-ban (n = 12). A műtétek megoszlása: atípusos reszekció: 38,6% (n = 22) és 46,3% (n = 62); lobectomia 31,6% (n = 18) és 26,9% (n = 36); pulmonectomia 10,5% (n = 6) és 1,5% (n = 2); segmentectomia 7% (n = 4) és 9,7% (n = 13); bilobectomia 1,8% (n = 1) és 0,7% (n = 1) az első és a második csoportban, egyenként. Az első periódusban végzett ’video-assisted thoracic surgery’ (VATS) műtétek aránya 5,3%-ról (n = 3) a második periódusban 64,9%-ra (n = 87) növekedett. A primer tumor műtéte és a tüdőáttét eltávolítása közötti betegségmentes időszak az első csoportban átlagosan 45,2 hónap (0–144), a másodikban átlagosan 33,8 hónap (0–180) volt. Az első periódusban észlelt 39 hónapos medián túlélés a második csoportban 59 hónapra emelkedett. Az átlagos 5 éves túlélés mindkét csoportunkban 41% volt. Következtetés: Az elmúlt 12 év alatt a tüdőáttétek eltávolításán átesett betegek száma a kétszeresnél is jobban megemelkedett, és jelentősen nőtt a VATS-metastasectomia aránya (5,3% vs. 64,9%). A primer tumoros megoszlásban nem találtunk jelentős eltérést. A medián túlélés a második csoportban némileg jobbnak bizonyult. Orv Hetil. 2020; 161(29): 1215–1220.

Open access
Authors: Péter Zoltán Bogár, Luca Tóth, Szilárd Rendeki, László Mátyus, Norbert Németh, Mihály Boros, Bálint Nagy, Miklós Nyitrai and Péter Maróti

Absztrakt:

Az egészségügyi, orvosi szimulációs oktatás alapja, hogy klinikai szituációkat, gyakorlati feladatokat modellez szimulátorok, számítástechnikai megoldások, esetleg humán szereplők segítségével. Így az oktatott a legvalósághűbb környezetben sajátíthatja el a készségeket. A közleményben bemutatjuk a szimulációs oktatás múltját, technológiai hátterét, valamint a szimulációs oktatás jelenlegi helyzetét Magyarországon, melynek megkérdőjelezhetetlen szerepe van az egészségügyi felsőoktatásban. Számos pozitív hatása van hallgatók és oktatók számára, továbbá az intézetek számára is számtalan előnyt tartogat. Az egységek feladata, hogy hidat teremtsen az elméleti és a gyakorlati képzés között, felkészítve a hallgatókat a valódi orvosegészségügyi életpálya kihívásaira. Bár a terület több évszázada ismert módszertan az orvos- és egészségtudományi képzésben, csak a XXI. században indult jelentős fejlődésnek a technológia robbanásszerű előrehaladásának köszönhetően. Az innovatív megoldások révén egyre élethűbben lehet modellezni bonyolultabb orvosi feladatokat is. Már hazánkban is használják az oktatás során a 3D nyomtatott segédeszközöket, virtuális- és kiterjesztettvalóság-megoldásokat. A magyarországi „Skill Labor Hálózat” fejlesztése mellett a szimulációs oktatás hazai módszertanának kialakítása is megkezdődött, ennek sikerességét jelzi több, oktatást segítő kézikönyv megjelenése is. A hálózat négy egyetemi skillközpontot és 16 oktató kórházat foglal magában. A skill-laborok eddig hiányzó láncszemek voltak az elméleti és a klinikai oktatás között, melyekben magas szakmai színvonalú gyakorlati készségeket sajátíthatnak el a hallgatók mind a graduális, mind a posztgraduális képzés során. A kezdeti fejlesztések sikeresnek tekinthetők, ezt tükrözi a nagy érdeklődés, a résztvevők száma és a hallgatók pozitív visszajelzései is. Közleményünk átfogó jelleggel betekintést ad a magyarországi egészségügyi szimulációs oktatás jelenlegi helyzetébe, illetve felveti a potenciális fejlesztési irányokat, gyakorlati példákkal szemléltetve. Orv Hetil. 2020; 161(26): 1078–1087.

Open access
Authors: János Uzsaly, Imre Gerlinger, Gréta Bodzai, Márton Kovács and Péter Bakó

Absztrakt:

A hallásjavító implantátumok térnyerésével szinte bármely súlyosságú halláscsökkenés hatékonyan rehabilitálható. Magyarországon először a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központjának Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinikáján került sor Codacs™ (Cochlear’s direct acoustic cochlear stimulator; Cochlear, Sydney, Ausztrália) implantációjára. Ez az implantátum egy, a középfülbe helyezhető elektromechanikus elven működő hallásjavító eszköz, melyet súlyos fokú, siketséggel határos, kevert típusú, kétoldali halláscsökkenés esetén ajánlhatunk fel betegeinknek. Esetünkben kétoldali előrehaladott otosclerosisban szenvedő, 67 éves férfi betegünk részesült Codacs™-implantációban, mellyel páciensünk posztoperatív hallásküszöbe és beszédértése nagymértékben javult. Orv Hetil. 2020; 161(24): 1015–1019.

Open access

Absztrakt:

Az inzulinrezisztencia (IR) fennállásának megerősítése vagy kizárása a hazai diabetes-szakrendelésekre irányított nem cukorbetegek egyik leggyakoribb beutalási indoka. A közlemény áttekinti az IR fogalmát, kórélettani jelentőségét, kórismézési lehetőségeit és kezelési vonatkozásait. Kiemeli, hogy az inzulinhatás csökkenése számos betegség kísérőjelensége, s önmagában, más tünetek nélkül nem igényli részletes kivizsgálását. Ha mégis felmerül, tájékozódó céllal elegendő a HOMA-IR-érték számítása, valamint az éhomi vércukor- és széruminzulinszint meghatározása. Ha valamely társbetegség részeként igazolódik, annak komplex kezelése szükséges. Orv Hetil. 2020; 161(26): 1088–1093.

Open access
Authors: Bánk Keczer, Nándor Csuja, András Fülöp, Damján Pekli, László Harsányi, István Hritz and Attila Szijártó

Absztrakt:

A laparoszkópos cholecystectomia (LC) a leggyakrabban végzett műtétek egyike. A beavatkozás ritka, ugyanakkor nagyon súlyos szövődménye az epeúti sérülés. Célunk az LC, valamint laparoszkópos kezdés után konvertált műtétek során bekövetkezett epeúti sérülések és szövődményeik, valamint ezek ellátásának vizsgálata volt.

Vizsgálatainkat a Semmelweis Egyetem I. sz. Sebészeti Klinikáján 2006–2016 között epehólyag-eltávolításra került betegek dokumentációjának retrospektív elemzésével végeztük.

Tizenegy év alatt 4 885 cholecystectomiát végeztünk. Ebből 4 558 (93,3%) laparoszkópos műtét, melyből 30 betegnél fordult elő valamilyen szövődmény, ami az összes LC 0,66%-a. A konvertált műtétek közül 7,95%-ban (26/327) lépett fel szövődmény. Más intézményből 22 szövődményes beteget utaltak Klinikánkra. Epeút-, illetve érsérülés 41 esetben fordult elő (61%, 41/78). Epeúti sérülés ellátása során 25 esetben került sor epeúti intervencióra (ERCP), 92%-os siker aránnyal. Reoperációra az epeúti sérült betegek 68%-nál volt szükség (28/41), melynek során a végleges epeúti rekonstrukció 82%-ban hepaticojejunostomia segítségével történt.

Következtetés: A laparoszkópos cholecystectomia a XXI. században is rutin beavatkozásának tekinthető, ugyanakkor a szövődmények terápiás megoldása továbbra is nehéz. A szövődményes esetek ellátása csak nagy gyakorlatú, multidiszciplináris háttérrel rendelkező intézményekben javasolt.

Open access
Authors: Botond Lakatos, László Gopcsa, Enikő Gondos, Alexandra Riczu, Zsuzsa Várnai, Éva Nagy, Eszter Molnár, Gabriella Bekő, Ilona Bobek, Péter Reményi, János Szlávik, János Sinkó and István Vályi-Nagy

Absztrakt:

Az elmúlt hónapokban pandémiához vezető, Kínából induló, új koronavírus okozta megbetegedés (COVID–19) rámutatott az emberiség kiszolgáltatottságára. Aktuálisan a COVID–19 kezelésére randomizált kontrollált vizsgálattal igazolt hatékonyságú, törzskönyvezett gyógyszer nem áll rendelkezésre. A súlyos akut légúti tünetegyüttest okozó koronavírus-2 (SARS-CoV-2) a jelen munka írásáig – a legóvatosabb becslések szerint is – közel 4 millió fertőzésért és megközelítőleg 300 000 halálesetért felelős. A patomechanizmus mélyebb megismerése fedte fel, hogy a fatális esetek hátterében az immunválasz diszregulációja, a citokinvihar-szindróma (CRS) áll. Eddigi ismereteink alapján a COVID–19-ben kialakuló citokinvihar sarkalatos szereplője az interleukin-6 (IL6). Esetleírások és kis betegcsoportokon végzett vizsgálatok eredményei alapján az IL6 monoklonális antitest gátló terápia (tocilizumab) eredményesnek mutatkozik a citokinvihar kezelésében. A szerzők egy eset leírása kapcsán foglalják össze a legfrissebb ismereteket a COVID–19 terápiájával kapcsolatosan. A jelen esetismertetés súlyos COVID–19-ben szenvedő betegben kialakult CRS sikeres terápiáját mutatja be, melynek során – a szerzők tudomása szerint – hazánkban elsőként került sor tocilizumab alkalmazására infektológiai osztályon. Orv Hetil. 2020; 161(26): 1070–1077.

Open access
Authors: György Fogarassy, Ágnes Fogarassyné Vathy, Tamás Kováts, Lajos Hornyák, István Kenessey, Gábor Veress, Csaba Polgár and Tamás Forster

Absztrakt:

Bevezetés: Az antraciklinkezeléshez kapcsolódó szívelégtelenség kialakulását jelentősen befolyásolja az alkalmazott kumulatív dózis. Korábban publikált adatok szerint doxorubicin esetén, 450 mg/m2 alatti kumulatív dózis mellett, alacsony a szívelégtelenség kialakulásának rizikója. Mivel a jelenlegi gyakorlatban a doxorubicinterápia során általában nem érik el ezt a dózist, a kezelés következtében kialakuló szívelégtelenség kiváltásában egyéb tényezők játszanak jelentős szerepet. Célkitűzés: Célunk a jelenlegi gyakorlat szerint alkalmazott doxorubicinkezeléshez kapcsolódó szívelégtelenség rizikótényezőinek részletes feltárása volt. Módszer: A hazai egészségügyi finanszírozási adatbázisok és a Nemzeti Rákregiszter adatainak felhasználásával retrospektív elemzést végeztünk, melybe azokat a betegeket vontuk be, akiknél 2004 és 2015 között emlődaganat igazolódott szövettani vizsgálattal. Kizárólag azokat a betegeket elemeztük, akiknél a kórelőzményben nem szerepelt kemoterápia vagy szívelégtelenségre utaló adat a daganat igazolódása előtt. A szívelégtelenségi végpontot az I50-es diagnóziskódnak a fekvőbeteg- vagy a boncolási dokumentumban való megjelenésével definiáltuk. Statisztikai analízis: A szívelégtelenség kialakulásának esélyét befolyásoló tényezőket többváltozós bináris logisztikus regresszió alkalmazásával azonosítottuk. A társbetegségek és a demográfiai adatok mellett az onkológiai stádiumot és az onkológiai kezelések kumulatív dózisait is figyelembe vettük az elemzésben. Eredmények: A 3288, doxorubicinnel kezelt betegnél a szívelégtelenségi végpont kumulatív incidenciája 6,2%-nak adódott. A szívelégtelenség előfordulása fokozódott 400 mg/m2 fölötti doxorubicin kumulatív dózis esetén. Nagymértékben nőtt a rizikó az életkor előrehaladtával is, már 50 év felett szignifikáns kockázatnövekedés volt megfigyelhető. Emellett magasabb rizikóval kapcsolódott a cukorbetegség, a pirimidinanalógok, a karboplatin (platinaalapú szer) és a bevacizumab jelenléte. Következtetés: A hazai finanszírozási adatbázisok és a Rákregiszter adatbázisának integrált elemzése révén a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően alkalmazott doxorubicinkezeléshez kapcsolódó szívelégtelenség rizikótényezői populációszinten azonosíthatók voltak. Orv Hetil. 2020; 161(26): 1094–1102.

Open access
Authors: Dóra Solymosi, Brigitte Diczig, Miklós Sárdy and Györgyi Pónyai

Absztrakt:

Bevezetés: Az étel adverz reakciók gyakorisága egyre nő; a felnőtt populáció 10–20%-a tapasztal ilyen jellegű panaszokat, melyeket a legtöbbször ételallergiának hisznek, annak ellenére, hogy a nem immunmediált ételintoleranciák és az egyéb szerveket érintő (például gasztroenterológiai) kórfolyamatok nagyobb eséllyel okozzák ezeket. Célkitűzés: Célunk volt, hogy részleteiben megismerjük az étel adverz reakciókkal jelentkező felnőtt betegcsoportot és az ételallergiának vélt tünetek, tünetegyüttesek valós hátterét. Emellett, a kérdéskör kapcsán, az interdiszciplinaritás tükrében szeretnénk hangsúlyozni a differenciáldiagnosztika és a társszakmákkal történő együttműködés jelentőségét. Módszer: 406 felnőtt (>18) beteg allergodermatológiai vizsgálatára került sor élelmiszerekhez kapcsolódó tünetek felmérése, azonosítása és elkülönítése céljából. A páciensek változatos tünetekkel jelentkeztek, melyek mindegyikét „ételallergia” jeleként azonosították. Alapos anamnézisfelvétel és orvosi vizsgálat után, amennyiben indokoltnak bizonyult, specifikus-IgE-tesztek elvégzése történt. Szükség esetén a pácienseket társszakmák képviselőihez irányítottuk a kivizsgálás komplettálásához. Eredmények: 307 (75,6%) nő és 99 (24,4%) férfi vizsgálatára került sor. A betegcsoport átlagéletkora 43,6 év volt. A leggyakoribb objektivizálható bőrgyógyászati diagnózis az urticaria (44,1%) volt. Releváns IgE-mediált ételallergiát a 406 eset közül 6 betegnél (1,5%) tudtunk igazolni. Oralisallergia-szindrómát 35 (8,6%) esetben diagnosztizáltunk. Biogénamin-intolerancia 50,2%-ban, valamint egyéb társbetegségek (gasztroenterológiai: 62,1%, krónikus gyulladás: 22,2%) merültek fel provokáló faktorként a tünetek hátterében. A betegek által szedett és étkezéssel egyidejűleg bevett gyógyszerek mellékhatásait azonosítottuk 20 esetben. Következtetés: Adataink szerint a betegek által ételekhez kötött reakciók hátterében a biogénamin-intolerancia nagyon gyakori, viszont az ételallergiák száma túlbecsült. Az egészségügyben dolgozók és a betegek felé is fontos hangsúlyozni az adverz ételreakciók mögött meghúzódó változatos kóroktant. A differenciáció alapja mindig alapos anamnézisfelvétel, orvosi vizsgálat és személyre szabott kivizsgálás kell, hogy legyen. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1042–1049.

Open access
Authors: Tamás Resál, Mariann Rutka, Kata Szántó, Klaudia Farkas and Tamás Molnár

Absztrakt:

A gyulladásos bélbetegségben szenvedők kezeléstől függetlenül fogékonyabbak a súlyos, hospitalizációt igénylő vírusinfekciókkal szemben. A betegség kezelésére használt immunszuppresszív és/vagy biológiai terápiák sokszorosára növelik az opportunista fertőzések, köztük az alsó légúti infekciók veszélyét, így az új koronavírus (severe acute respiratory syndrome coronavirus-2) okozta járvány miatt – mely elsősorban tüdőgyulladást okoz – érdemes a megszokottól eltérő terápiás megfontolásokat alkalmazni az effektív és biztonságos betegellátás érdekében. A gyulladásos bélbetegek fokozott koronavírus-rizikóját feltételező várakozásokkal ellentétben a járványban legjobban érintett országok közül sem az Észak-Olaszország, sem a Kína területéről származó tanulmány nem közölt fertőzést egyetlen, gyulladásos bélbetegségben szenvedő egyénnél sem. Ennek hátterében számos tényező állhat, mint például a betegek alacsonyabb átlagéletkora, a társbetegségek ritkább előfordulása stb. Ennek ellenére nem szabad megfeledkezni arról, hogy az immunszuppresszív és/vagy biológiai kezelésben részesülő betegek a veszélyeztetett csoportba tartoznak. Bizonyos esetekben szükségessé válhat a terápia módosítása, a gyógyszeres kezelés változtatásakor azonban vegyük figyelembe, hogy a relapsus és az ennek következtében szükségessé váló ambuláns megjelenés, majd esetleges hospitalizáció növeli a koronavírus-infekció veszélyét. Ennek tükrében a fellángolást mindenképp el kell kerülni, aminek záloga a megkezdett, hatékony kezelés folytatása. Mégis, a nem fertőzött, de a prognosztikai tényezők alapján fokozott rizikójú csoportban is már ajánlott lehet a módosítás. Közleményünk célja, hogy – a nemzetközi terápiás irányelvek alapján – hazánkban is alkalmazható gyakorlati ajánlást nyújtson a praktizáló orvosok számára a járvány idejére, megkönnyítve és hatékonyabbá téve ezzel a gyulladásos bélbetegek ellátását. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1022–1027.

Open access
Authors: Domonkos Pap, Ádám Vannay and Attila Szabó J.

Absztrakt:

A vese filtrációs alapegységei a glomerulusok, melyek passzív hemodinamikai feladatukon túl komplex szabályozási mechanizmusokban is részt vesznek. Ezek közül fontosak az immunmediált folyamatok, amelyek a glomerularis homeostasis élettani biztosításán túl lokális szövetkárosító mechanizmusokat is elindíthatnak. Az immunológiai eredetű krónikus glomerularis betegségek gyakori okai a végstádiumú vesebetegség kialakulásának. Az immunrendszer kétélű kardként részt vesz a vese fiziológiás állapotának fenntartásában, de emellett meghatározó szerepe van a glomerularis károsodások kiváltásában. A nem megfelelően szabályozott, túlzott mértékű immunválasz felelős a glomerulonephritisek jelentős részéért, mely folyamat során károsodhat a glomerulusokat alkotó valamennyi strukturális és sejtes elem, beleértve a glomerularis bazálmembránt, a mesangialis és kapilláris-endothelsejteket, a podocytákat, valamint a parietalis epithelsejtréteget. Közleményünkben az egyes glomerularis komponenseknek, valamint a természetes és adaptív immunrendszernek a glomeruluskárosodásban betöltött szerepét foglaljuk össze. Orv Hetil. 2020; 161(24): 993–1001.

Open access
Authors: Endre Kolossváry, György Balázs, Edit Dósa, Mónika Moravszki, Zoltán Járai and Katalin Farkas

Absztrakt:

A Chapel Hill-i Konszenzuskonferencia által megfogalmazott beosztás szerint az óriássejtes arteritis és a Takayasu-arteritis tartozik a nagyérvasculitisek csoportjába. E kórállapotok felismerése döntően a klinikai kép értékelésén, valamint a különböző vascularis képalkotó módszerek alkalmazásán alapul. Az utóbbi lehetőséggel kapcsolatban az elmúlt években jelentős technológiai fejlődés figyelhető meg, amely már nemcsak a diagnózis felállítását, hanem a betegség kiterjedtségének és az érfali gyulladás fokának a megítélését is lehetővé teszi. Ezenfelül az érfali gyulladás későbbi szövődményeinek felismerése is lehetővé válik. Az ultrahang, a komputertomográfia és a mágnesesrezonancia-vizsgálat, valamint a pozitronemissziós tomográfia képviselik azokat a képalkotó modalitásokat, amelyek a bennük rejlő lehetőségek miatt elengedhetetlenek az érintett betegek felismeréséhez, valamint hatékony kezelésük és követésük tervezéséhez. Az ismeretek összefoglalása számos, az érintett betegek gondozásában potenciálisan érintett szakterület érdeklődésére tarthat számot. Orv Hetil. 2020; 161(23): 939–950.

Open access
Authors: Sándor Czibor, Emese Kristóf, Kinga Kecskés, Magdolna Barra, Péter Szántó, Pál Maurovich-Horvat and Tamás Györke

Absztrakt:

A koronavírus-betegség 2019 (COVID–19) szakmai irodalma meglehetős gyorsasággal bővül. Adatok jelzik, hogy sokszor nagy az ellentmondás egy-egy beteg esetében a klinikai kép és a radiológiai lelet súlyossága között. Esetismertetésünk egy tünetszegény beteg viszonylag súlyosabb radiológiai leleteit részletezi. Az onkológiai alapbetegségben szenvedő, 75 éves nőbetegnél a tervezett, onkológiai indikációval végzett F18-fluoro-dezoxi-glükóz pozitronemissziós tomográfia/komputertomográfia vizsgálat során a tüdőkben incidentálisan COVID–19-re utaló radiomorfológiai jeleket azonosítottunk. Azonnali izolációt követően a beteget a megfelelő osztályra helyeztük át, ahol a további vizsgálatok megerősítették a COVID–19 kórisméjét. Esetünk arra hívja fel a figyelmet, hogy járványügyi veszélyhelyzet idején az esendő betegek (magas életkorú, onkológiai betegségben szenvedők) tervezett képalkotó vizsgálata során az elkészült mellkas-CT azonnali kiértékelésének nagy a jelentősége, mert így időben azonosíthatunk a COVID–19 esetleges jelenlétére utaló radiomorfológiai eltéréseket, amelyek alapvetően meghatározzák az aktuális további teendőket. Orv Hetil. 2020; 161(23): 971–976.

Open access
Authors: László Farkas, György Lazáry, Ilona Köves, Violetta Csákváry, Rebeka Rónaky and Tamás Nagy

Absztrakt:

Az egészséges, hajlamosító tényező nélküli gyermekeknél a primer peritonitis rendkívül ritka. A klinikai kép egyértelmű hajlamosító tényezők és tünetek hiányában nem különbözik a szekunder peritonitisektől. Emiatt a diagnózis szinte mindig intraoperatív. Esetismertetés: 15 éves, korábban egészséges fiút kezeltünk enteritisnek megfelelő panaszokkal. A panaszok kezdetétől 24 órán belül akut has és szeptikus sokkos állapot alakult ki. A has komputertomográfos vizsgálatakor apró levegőzárványok látszottak a has középvonalában és a terminalis ileum mellett. Sürgősséggel laparotomiát végeztünk perforációs peritonitis gyanúja miatt. A műtét során azonban a purulens peritonitis hátterében perforációt nem találtunk. Széles spektrumú empirikus, majd célzott antibiotikumkúrát alkalmaztunk. A szeptikus sokkot és szövődményeit sikeresen kezeltük. A primer peritonitis forrását nem tudtuk azonosítani. A gyermek a hazabocsátása óta panaszmentes. Primer peritonitisnél a nem specifikus, rapidan progrediáló tünetek miatt a sürgős műtét általában elkerülhetetlen. Megfelelő antibiotikum- és szupportív terápiával a prognózis kedvező. Orv Hetil. 2020; 161(23): 977–979.

Open access

Absztrakt:

Fogamzás alkalmával a gének által meghatározottan egy új egyed jön létre, amelynek struktúráját és tulajdonságait (működését, a részletek együttműködését és annak időbeliségét, valamint erősségét (expresszivitását) gének feletti (epigenetikus) szabályozás rendezi, mely program formájában rögzül. Ez a program folyamatosan alakul és alakítható, miközben hibák történhetnek, melyek a program tartós elemeivé válnak, illetve megzavarják a fiziológiás program működését. Vannak az élet folyamán különösen érzékeny periódusok (mint a perinatalis (praenatalis – fetalis-neonatalis, korai postnatalis időszak), amikor az epigenetikus hatások (imprinting) fiziológiásan rögzülnek, és ezek közé sorolható a pubertás időszaka is. Ugyanakkor az átprogramozás nincs időkorlátok közé szorítva, hanem a sejtek fejlődési állapotától függ, így differenciálódó sejtekben (sejtcsoportokban) bármely életkorban megtörténhet. Az átprogramozott sejtek ezután az új programnak megfelelően funkcionálnak, az élet végéig. Ez az adott életfunkció normálistól való eltéréséhez, tartós meggyengüléséhez vagy éppen megerősödéséhez vezethet, de akár (a normális szabályozásból kiszakadva) daganatképződés alapja is lehet. A programozásban és átprogramozásban alapvető szerepe van az endokrin rendszernek (hormonoknak), így a környezetünkben megjelenő hormonszerű molekulák (endokrin diszruptorok) képesek életreszólóan megzavarni a programot, ami a hibás hormonális imprinting, illetve a DOHaD (Developmental Origin of Health and Disease) teóriájában nyeri el magyarázatát. Az átalakult (hibás) program az utódgenerációkra átöröklődik. Míg a perinatalisan fellépő, de csak később megnyilvánuló zavar már többé-kevésbé ismertnek és elismertnek tűnik (a hibás hormonális imprinting és a DOHaD teóriája), a későbbi életkorokban (elsősorban pubertáskorban), de bármely életkorban differenciálódó sejtekben történő átprogramozódás kevésbé ismert, pedig hasonló problémákat okozhat. A megváltozott program az utódgenerációkra öröklődik, és az utódban már ennek további átprogramozódása történik meg. Mindezt figyelembe véve az endokrin diszruptorok provokálta – felnőttkorban fellépő – betegségek szaporodása várható. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1028–1034.

Open access
Authors: Cecília Czakó, Gábor Sándor, Hajnalka Horváth, Zsuzsanna Szepessy, Zoltán Zsolt Nagy and Illés Kovács

Absztrakt:

A különböző szerveket érintő betegségek gyógyításában szisztémásan alkalmazott gyógyszerek szemészeti mellékhatásai lehetnek tünetmentes elváltozások, azonban látást veszélyeztető kórképek is, mint a toxikus retinopathia vagy az opticus neuropathia. A szemészeti szűrővizsgálatok során a mellékhatások korai felismerésével a további progresszió és a maradandó látáskárosodás az esetek többségében megelőzhető. Összefoglaló közleményünkben a klinikai gyakorlatban széles körben használt gyógyszerek leggyakoribb és legjelentősebb szemészeti mellékhatásait ismertetjük. Célunk a gyógyszereket felíró orvosok tájékoztatása a terápia lehetséges szemészeti szövődményeiről, a szemészeti vizsgálatok fontosságáról és rendszerességéről. Orv Hetil. 2020; 161(23): 951–961.

Open access
Authors: Réka Borbála Tamás, Dóra Perczel-Forintos, Orsolya Máté and Zsuzsanna Gyenge

Absztrakt:

Bevezetés: A teljes populációt tekintve az alapellátásban és a szakellátásban megjelenők mintegy 25–30%-át teszik ki a „szomatizáló” betegek, akiknek testi tünetei mögött nem találnak orvosilag kimutatható szervi eltérést. A szomatikus panaszok gyakorisága az időskor mellett gyermek- és serdülőkorban a legmagasabb. A 7–12 év közötti gyermekek között a szomatikus tünetzavar jelenléte az alapellátásban közel 20%, a gyermekklinikák szakambulanciáin pedig 47%. A leggyakoribb szomatizációs panaszok a fejfájás, a hasfájás vagy a különböző végtagfájdalmak, amelyek magas komorbiditást mutatnak más mentális zavarokkal, elsősorban szorongásos megbetegedésekkel. A szomatizációs zavarok esetében mindig multikauzális problémáról van szó, amelynek kialakulásában a biológiai, környezeti és pszichés tényezők komplex módon kapcsolódnak össze. A tapasztalatok alapján a szomatizáló páciensek sokszor évekig vándorolnak az egészségügyi rendszerben, ahol adekvát kezelés hiányában legfeljebb gyógyszeres ellátásban részesülnek, így a panasz könnyen krónikussá válhat. Célkitűzés, módszer: Tanulmányunk célja a gyermekkori szomatizációs zavarok bizonyítottan hatékony kezelési módszereire vonatkozó legfrissebb szakirodalom áttekintése, különös tekintettel a komplex, pszichoterápiás lehetőségekre. Szemléltetésül egy szédüléssel, gastrointestinalis panaszokkal és alvászavarral küzdő serdülő fiú kognitív viselkedésterápiás kezelését ismertetjük. Megbeszélés: A hatékonyságvizsgálatok eredményei egyértelműen a kognitív viselkedésterápiát, valamint kiegészítésként a családterápiát/családkonzultációt javasolják a nagy gyakorisággal megjelenő szomatizációs zavarok adekvát kezelésére. A terápiás ellátás során a pszichoszociális stresszoroknak, az egészségszorongásnak, a katasztrofizáló gondolkodásnak a felismerésére és csökkentésére, az eredményes megküzdési és kommunikációs készségek kialakítására és az életkornak megfelelő aktivitás fenntartására kell fókuszálni. Következtetés: A biopszichoszociális szemléletű állapotfelmérés és kezelés kulcsfontosságú a szomatizáló betegeknél, hogy a megbetegedés kialakulásában és fenntartásában szerepet játszó pszichés és környezeti tényezőket feltérképezve, bizonyítottan hatékony kognitív viselkedésterápiában részesüljenek. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1050–1058.

Open access
Authors: Zsuzsa Győrffy, Sándor Békási, Noémi Szathmári-Mészáros and Orsolya Németh

Absztrakt:

A WHO által 2020. március 11-én hivatalosan is pandémiának nyilvánított COVID–19-járvány ismét felhívja a figyelmet a telemedicina lehetőségeire. Az új koronavírus-fertőzés megfékezése érdekében, az ellátórendszer működtetése során, a fertőződés kockázatának maximális csökkentése mellett új utakat, módszereket, platformokat kell találnunk. Célunk, hogy szakirodalmi összegzéssel és gyakorlati szempontú útmutatók révén, valamint a hazai telefogászat különleges példáján keresztül bemutassuk, milyen kísérletek történtek a COVID–19-járvány kapcsán a telemedicinának az ellátásba való bevonására mind a nemzetközi, mind pedig a hazai ellátórendszerek különböző szintjein. Mind a nemzetközi, mind a hazai adatok azt mutatják, hogy a telemedicina kiemelt szerepű lehet a triázs folyamatában, a fertőzöttek korai kiemelésében, diagnosztizálásában, ellátásában, betegútjának menedzselésében úgy, hogy a szakszemélyzet nem érintkezik a potenciálisan fertőzött páciensekkel. Ugyancsak fontos szerepe van a gondozott, krónikus betegséggel élő páciensek állapotának távoli monitorozásában, ellátásában és a veszélyeztetett egészségügyi dolgozói csoport ellátásba való visszakapcsolásában. A potenciális előnyök mellett nem szabad megfeledkeznünk a telemedicinális ellátás korlátairól, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy széles hozzáférhetősége miatt a veszélyhelyzet kapcsán kellő rugalmasságot adhat mind az alapellátás, mind a szakellátás számára. Éppen ezért mielőbb szükséges a hazai szakmai irányelveket, a jogi és a finanszírozási lehetőségeket e területen hosszú távon fenntartható módon is meghatározni.* Orv Hetil. 2020; 161(24): 983–992.

*Megjegyzés: A jelen cikk írását 2020. április 30-án zártuk le. A COVID–19-pandémia és az ezzel kapcsolatos kutatások, vizsgálatok dinamikusan változnak azóta is.

Open access
Authors: Anna Rieth, Aurél Ottlakán, Tamás Kovács, Brigitta Balogh and József Furák

Absztrakt:

A tracheobronchialis sérülések ritkák, de életveszélyes állapotot jelenthetnek. Leggyakoribb okaik a nyaki vagy mellkasi, nagy energiájú tompa trauma, a nehéz intubálás vagy az intratrachealis tubus és gyomorszonda együttes viselése. A korai diagnózis és a megfelelő kezelés életmentő lehet, e sérülések felismerése azonban az atípusos tünetek és a súlyos társsérülések miatt gyakran elhúzódik. Típusos esetekben a fizikális vizsgálat során progresszív, kiterjedt subcutan emphysema hívhatja fel rájuk a figyelmet. További nehézséget jelent, hogy a radiológiai jelek nem elég specifikusak, a komputertomográfiás felvételeken pedig a leggyakrabban csupán subcutan emphysema, pneumomediastinum vagy esetenként pneumothorax látható. Cikkünkben három eset kapcsán mutatjuk be a tracheobronchialis sérüléseket – egy baleseti, egy nehéz intubációs légúti sérülés, illetve egy tracheooesophagealis fistula kialakulása során. Az endotrachealis tubus ballonja a tracheafal rupturája mentén mindegyik esetben túlfújhatóvá vált, így a légút falán kívülre terjedt – ez a képalkotó vizsgálatokon láthatóvá is vált. Ez egy ritka, de direkt és egyértelmű jele a légúti sérüléseknek, mely alapján a trachea teljes falvastagságának szakadására lehet számítani. Cikkünkben a túlfújt ballon diagnosztikus jelentőségére szeretnénk rávilágítani. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1063–1068.

Open access

Abstract

Two adult barbels (Barbus barbus) with visible skin tumours were subjected to histopathological and molecular examinations. The fish were caught in the River Danube near Budapest. Papillomas were found around their oral cavity, at the operculum and at the pectoral fins, while epidermal hyperplasias were seen on the body surface. Cyprinid herpesvirus 1 (CyHV-1) was detected in the kidney of the specimens by polymerase chain reaction (PCR), and barbel circovirus 1 (BaCV1) was found in all internal organs and in the tissues of the tumours. The whole genome of BaCV1 and three conserved genes from the genome of CyHV-1 were sequenced. Previously, BaCV1 had been reported only once from a mass mortality event among barbel fry. The whole genome sequence of our circovirus shared 99.9% nucleotide identity with that of the formerly reported BaCV1. CyHV-1 is known to infect common carp and coloured carp (Cyprinus carpio), and has been assumed to infect other cyprinid fish species as well. We found the nucleotide sequences of the genes of CyHV-1 to be identical in 98.7% to those of the previous isolates from carp. To the best of our knowledge, this is the first molecular confirmation of the presence of CyHV-1 DNA in cyprinid fish species other than carp.

Open access
Authors: Levente Szeredi, Ádám Dán, Péter Malik, Szilárd Jánosi and Ákos Hornyák

Abstract

An epizootic caused by a new orthobunyavirus called Schmallenberg virus (SBV) was recognised in European ruminants in 2011 and 2012. The re-emergence of the infection was reported in several countries in the subsequent years. Although the main clinical sign of SBV infection is abortion, the impact of SBV in natural cases of abortion in domestic ruminants had not been systematically examined before this study. The aim of the study was to investigate the role of SBV infection and to compare it to the importance of other causes of abortion by examining 537 natural cases of abortion that had occurred between 2011 and 2017 in Hungary. The cause of abortion was determined in 165 (31%) cases. An infectious cause was proved in 88 (16%) cases. SBV infection was found only in a total of four cases (0.8%) using real-time polymerase chain reaction. Three of them proved to be inapparent SBV infection, and one case was attributed to SBV-induced abortion by detecting non-purulent encephalitis and SBV nucleoprotein by immunohistochemistry in a brain tissue sample. According to the results, SBV played a minor role in natural cases of domestic ruminant abortion in Hungary during the 7-year period following the first SBV outbreak in 2011.

Open access
Authors: Gábor Cech, Diána Sándor, Kálmán Molnár, Petra Paulus, Melitta Papp, Bálint Preiszner, Zoltán Vitál, Ádám Varga and Csaba Székely

Abstract

Two species of the genus Posthodiplostomum (Digenea: Diplostomatidae) (Posthodiplostomum brevicaudatum Nordmann, 1832 and Posthodiplostomum cuticola Nordmann, 1832) are known as parasites of Hungarian native fishes. Metacercariae of P. cuticola are widespread in Europe and cause black spot disease. Several species of Posthodiplostomum were described also from North America but none of them has been isolated in Hungary up to now. Posthodiplostomum centrarchi Hoffman, 1958 has been detected recently in pumpkinseeds (Lepomis gibbosus L., 1758) in several European countries. Posthodiplostomum centrarchi was isolated for the first time in Hungary from pumpkinseeds caught in the Maconka water reservoir in 2015. Thereafter, several natural waters (e.g. the River Danube, Lake Balaton and the Sió channel) were sampled in order to determine its presence and distribution. Only the native species P. cuticola was detected in Lake Balaton on cyprinids but a relatively high infection rate of P. centrarchi was observed in the Sió channel close to the lake. Pathological changes were absent, and metacercariae were mostly attached to the surface of the liver, kidney and heart. The phylogenetic analysis of the ITS and COI sequences of P. centrarchi and P. cuticola clustered into two distinct branches, which was in agreement with the morphological results.

Open access
Authors: András Gáspárdy, Eszter Renkó, Bence Somoskői, András Bába and Sándor Cseh

Abstract

The objective of this study was to compare the efficiency of artificial insemination (AI) carried out with frozen and fresh, diluted and chilled semen under field conditions. One hundred and twenty-nine mares of different breeds were included in the study. Eighty-one out of the 107 mares inseminated with fresh, chilled semen got pregnant. Seven pregnant mares aborted and 74 foals were born. Out of the 22 mares inseminated with frozen semen, 17 mares got pregnant. Two mares out of the 17 pregnant mares aborted and finally 15 healthy foals were born. No difference was found between the two groups in the ratio of the foals born (P > 0.05). The comparison of medians for the number of insemination cycles did not show significant differences. However, a significant difference (Kruskal–Wallis test, P = 0.014) was found in the number of the inseminations per conception in favour of frozen semen (2.5 vs. 1.8 with fresh chilled and frozen semen, respectively). The Cox regression revealed that the type of semen has a significant impact (P < 0.001) on the service period (duration of the insemination period): the use of frozen semen prolonged the insemination period. This could be due to management issues, since re-insemination with frozen semen took place after only one/a few missed oestrous cycles not used for AI.

Open access
Authors: Annamária Bakos, Zsuzsanna Besenyi, Gábor Sipka, Szabolcs Urbán, Rita Hemelein, László Kovács and László Pávics

Absztrakt:

Bevezetés: A nagyérvasculitisek nem specifikus klinikai tüneteket okoznak, ami a diagnózist nagyban nehezíti. A betegség korai felismerése és kezelése a későbbi szövődmények elkerülése érdekében fontos. A 18F-FDG-PET az érfalon belüli gyulladást a betegség korai stádiumában is nagy érzékenységgel mutatja ki. A CT a nagyérvasculitis pontos lokalizációjában van segítségünkre. Célkitűzés: A 18F-FDG-PET/CT teljesítőképességének tisztázása a betegség aktivitásának és kiterjedésének megítélésében: klinikailag nagyérvasculitis iránydiagnózisával vizsgált betegekben és relapsus során, valamint a terápiára létrejövő remissio megállapításában. Módszer: A vizsgálatban 43 beteg vett részt. A betegeket a klinikai kérdés alapján csoportosítottuk: primer diagnózis igazolása szteroidnaiv és szteroiddal kezelt betegekben, relapsus, illetve remissio kimutatása. Kontrollként 10, gyulladásos tünetektől mentes tumoros beteget vizsgáltunk meg. Az erek radiofarmakon-felvételének mértékét vizuálisan és kvantitatívan értékeltük. A kvantitatív értékelés során az érszegmentumokban a májhoz viszonyított érfal maximális standard 18F-FDG-felvételi értékét (SUVmax) határoztuk meg. Eredmények: A primer diagnózis céljából végzett 30 vizsgálatból 5 esetben 18F-FDG-aktív nagyérvasculitist mutattunk ki, további 13 vizsgálatból 5 betegben pedig relapsust igazoltunk. A vizuálisan aktív betegek 50%-ában 3 vagy annál több aktív érszegmentumot találtunk. A vizuálisan aktív betegcsoportban szteroid hatására az érfal SUVmax-értéke szignifikánsan alacsonyabb volt a szteroidnaiv betegekhez képest (1,17 ± 0,11 vs. 1,43 ± 0,29; p = 0,005). Két 18F-FDG-aktív nagyér-vasculitises betegben kontrollvizsgálattal remissiót állapítottunk meg. A primer diagnózis céljából vizsgált esetek közül 8-ban egyéb, a nagyérvasculitistől független gyulladásos kórképet mutattunk ki. Következtetés: A 18F-FDG-PET/CT hatékonyan alkalmazható az aktív nagyérvasculitisek diagnosztizálásában. A metabolikus változás nagy érzékenységű megjelenítése mellett az érintett erek pontos lokalizációját is lehetővé teszi. A szteroidterápia befolyásolja az érfalak 18F-FDG-felvételét. Orv Hetil. 2020; 161(20): 829–838.

Open access
Authors: Csaba Dózsa, Zoltán Szeberin, Péter Sótonyi, Balázs Nemes, Zsombor Tóth-Vajna, Rita Kövi, Petra Fadgyas-Freyler, Gyula Korponai and Adrienn Herczeg

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A perifériás artériás betegségek legnagyobb alcsoportját az alsó végtagi verőérbetegségek képezik, melyek a népesség mintegy 4–6%-ában fordulnak elő. Magyarországon a vizsgált időszakban összesen 6798 major amputációra került sor. Az időben és megfelelő módszerrel elvégzett kezeléssel az alsó végtagi amputációk (melyek 30 napos mortalitása 20%, 2 éves mortalitása pedig 40–60% közötti) száma hatékonyan csökkenthető. Tanulmányunk célja feltárni az ellátásban rejlő területi különbségeket. Módszer: A perifériás erek kezelése finanszírozási adatainak bemutatása során retrospektív adatelemzést végeztünk a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő 2015–2017. évi finanszírozási adatainak felhasználásával. A halálozási arány területi különbségeit leíró statisztikával vizsgáltuk, elemezve a halálozási arányszám és egyéb faktorok közötti esetleges összefüggéseket. Eredmények: A kistérségi – járási szintű – elemzés (n = 174) nagy különbségeket tárt fel az országon belül az amputációk 10 ezer lakosra jutó arányát tekintve. Igazolta, hogy az amputációk döntő többségét a járások 30%-ában végzik, vagyis a kiemelkedő rossz hazai amputációs arányszámot a járások mintegy 30%-ának nagyon kedvezőtlen adata okozza. Regressziós elemzés támasztotta alá a járási szintű, akár négyszeres területi különbségek mögött meghúzódó kapcsolatot az amputációs ráta és az egyes szocioökonómiai tényezők, illetve az endovascularis radiológiai ellátás elérhetősége között. A rétegzett többszörös regressziós elemzés rávilágított arra, hogy azokban a járásokban, ahol nem érhető el az endovascularis ellátás (n = 159), az egyetemi végzettségűek aránya sokkal alacsonyabb (β1 = –0,13, 95% CI: –0,18 – –0,09) és a 65 év felettiek aránya magasabb (β1 = 0,14, 95% CI: 0,03–0,24), ami egymás hatásától függetlenül szignifikánsan befolyásolja az amputációs rátát. Azokban a járásokban viszont, ahol elérhető volt az intervenciós radiológiai ellátás (n = 14), a lakosság életkori megoszlása hatott a leginkább (β1 = 0,7, 95% CI: 0,42–0,98) az amputációk gyakoriságára. Következtetés: Területi és szociális alapon jelentős különbségek tapasztalhatók az országban incidenciában, prevalenciában és halálozási rátában is. A betegség kialakulásában, előrehaladásában erőteljesen megjelennek a szociális, képzettségbeli és jövedelmi különbségek, illetve a lakóhelyközeli ellátóhelyi kapacitások hatása is. Orv Hetil. 2020; 161(18): 747–755.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: Az anaerob baktériumok fontos etiológiai szerepet töltenek be invazív infekciókban, klinikailag szignifikáns kórokozók véráramfertőzésekben és szeptikémiában, valós prevalenciájukról azonban világszerte, így hazánkban is kevés adat áll rendelkezésre. Célkitűzés: Az anaerob baktériumok által okozott, mikrobiológiai diagnózissal igazolt véráram-infekciók gyakoriságának összefoglaló értékelése a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) klinikáin a beküldött hemokultúraminták retrospektív elemzésével. Módszer: A vizsgálat során 5 éves periódus (2013. 01. 01.–2017. 12. 31.) alatt az SZTE klinikáiról beküldött hemokultúraminták elemzése történt; az összehasonlítás alapját egy hasonló időtartamú (2005–2009), ugyanezen központban elvégzett vizsgálat képezte. Eredmények: 2013 és 2017 között átlagosan 23 274 ± 2756 hemokultúrapalack vizsgálata történt meg, melyek közül átlagosan 10,5% volt pozitív, és 0,4% volt pozitív anaerobokra (3,5–3,8/1000 palack). A klinikailag szignifikáns anaerob kórokozók közül a Bacteroides/Parabacteroides csoport (39,9%) és a Clostridium fajok (32,8%) fordultak elő a legnagyobb arányban. Következtetések: Az anaerob baktériumok viszonylag alacsony számuk ellenére fontos etiológiai tényezőknek tekinthetők véráramfertőzésekben. Eredményeink felhívják a figyelmet a modern identifikálómódszerek jelentőségére az adekvát anaerobdiagnosztikában. Orv Hetil. 2020; 161(19): 797–803.

Open access
Authors: Tibor Szarvas, Anita Csizmarik, Nikolett Nagy, Dávid Keresztes, Melinda Váradi, Zsófia Küronya, Péter Riesz and Péter Nyirády

Absztrakt:

A metasztatikus kasztrációrezisztens prosztatarák kezelésére az elmúlt években számos új, különböző hatásmechanizmusú gyógyszeres kezelés vált elérhetővé. Ez a fejlődés a terápiás döntéshozatalt egyre nehezebbé teszi. Az újabb kezelésekkel szemben is megfigyelhető az alapvonali, a szerzett és a keresztrezisztencia jelensége is. Ezért tehát az elsődleges terápia helyes megválasztása mellett, az azt követő vonalakban alkalmazott kezelések sorrendje és alkalmazásuk ideje is optimalizálásra szorul. Az újabb kezelésekkel kapcsolatos rezisztenciamechanizmusok egyre nagyobb mértékben válnak ismertté. Ezzel a terápiatervezés az eddigi empirikus – főleg a kipróbálásra építő – irányából egyre inkább a racionális – az adott daganat molekuláris sajátságait is figyelembe vevő –, személyre szabott kezelés irányába mozdul el. Ebben az összefoglaló közleményben ismertetjük azokat a rezisztenciamechanizmusokat, amelyek a metasztatikus kasztrációrezisztens prosztatarák kezelésében leggyakrabban használt három gyógyszerrel – docetaxel, abirateron és enzalutamid – kapcsolatosak. Többek között áttekintést nyújtunk a MDR- (multidrogrezisztens) fehérjéken keresztül megvalósuló, az androgénreceptor-, a Wnt-, a p53-szignálút, valamint a DNS hibajavító mechanizmusában részt vevő gének (mint például a BRCA és ATM) sérüléseivel összefüggésben kialakuló és a neuroendokrin differenciáció által kiváltott rezisztenciamechanizmusokról. Orv Hetil. 2020; 161(20): 813–820.

Open access
Authors: Zsófia Gáspár, Anna Egresi, Gabriella Lengyel, Anna Blázovics, Judit Tőke and Krisztina Hagymási

Absztrakt:

Szervezetünk számos fémiont tartalmaz, amelyeket anyagcsere-folyamataihoz és működéséhez használ fel. A fémion-koncentrációk megváltozása kóros folyamatokat indíthat el, ugyanakkor a különböző kórfolyamatok a fémion-koncentrációk megváltozásához is vezethetnek. A szerzők összefoglaló közleményükben bemutatják, hogy különböző kórokú májbetegségekben hogyan változik a fiziológiásan is jelen lévő fémionok koncentrációja, ismertetik a lehetséges következményeket, illetve tárgyalják az összefüggést a kórfolyamat progressziójával. A szerzők kitérnek a fémionkoncentráció-változások diagnosztikus vagy prognosztikus értékére is. Orv Hetil. 2020; 161(22): 917–923.

Open access

Absztrakt:

Az emésztőrendszer megfelelő működése nélkülözhetetlen a tápanyagtranszporthoz, a felszívódáshoz, az emésztéshez és a salakanyagok kiürítéséhez, de ezenfelül fontos feladata van a patogénekkel, allergénekkel és toxinokkal szembeni védelemben és a bélrendszer homeosztázisának fenntartásában. Ezeknek a feladatoknak a koordinációját a bél ideg- és immunrendszere szoros együttműködésben végzi a belső és külső környezethez való folyamatos alkalmazkodás révén. A bél élőhelyet és tápanyagokat szolgáltat a benne élő mikroorganizmusok számára, amelyek jelentős hatással vannak a tápcsatorna fejlődésére és annak funkcionális működésére. A bélcsatorna és a benne élő mikroorganizmusok közösen végzik el az emésztést, s látják el az immun-, neuroendokrin és ingerületátviteli funkciókat. Ezt az egymással morfofunkcionálisan együttműködő struktúrát hívjuk mikrobiom–bél–agy-tengelynek, melynek kiindulópontját az enteralis idegrendszer és a bél mononukleáris sejtjei között fennálló neuroimmunológiai interakciók szolgáltatják. Összefoglaló közleményünkben ennek a fellendülő tudományterületnek a legfontosabb és legfrissebb eredményeiről, aktuális kutatási témáiról számolunk be, kiegészítve azzal, hogy milyen klinikai vonatkozásai lehetnek a jövő orvoslásában a bél–agy-tengely patológiás működésének és a bélflóra megváltozásának. Orv Hetil. 2020; 161(19): 771–779.

Open access
Authors: Anett Illés, Péter Balicza, Anikó Gál, Klára Pentelényi, Dóra Csabán, András Gézsi, Viktor Molnár and Mária Judit Molnár

Absztrakt:

A nukleárisan kódolt POLG-gén fehérjeterméke kulcsszerepet játszik a mitokondriális DNS replikációjának fenntartásában, és hibája különböző súlyosságú, több szervrendszert érintő betegségeket okoz. A klinikai spektrum rendkívül tág, a leggyakrabban előforduló tünetek közé tartozik többek között a ptosis, a myoclonus, az epilepszia, a myopathia, a szenzoros ataxia, a parkinsonizmus, a kognitív hanyatlás és az infertilitás is. Ma már ismert, hogy a Parkinson-kór kialakulása során a mitokondriális diszfunkció is nagy jelentőséggel bír a substantia nigra dopaminerg sejtjeinek elhalásában. Ezért a POLG-génben bekövetkező változások befolyásolhatják a különböző örökletes neurodegeneratív betegségeknek, így a monogénes parkinsonizmusnak a kialakulását is. A Parkinson-kór és a POLG kapcsolatáról azonban még kevés az elérhető információ, és ez idáig a magyar populációra vonatkozó adatok sem álltak rendelkezésünkre. Vizsgálatunk során 67 magyar, a parkinsonizmus tüneteit mutató páciens esetében újgenerációs szekvenálást végeztünk, és a POLG-génben található, potenciálisan káros variánsokat elemeztük. 3 beteg esetében azonosítottunk potenciálisan kóroki eltérést. Közleményünkkel arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a parkinsonizmus differenciáldiagnózisa során az esetleges POLG genetikai érintettségét is figyelembe kell venni. Különösen olyan plusztünetek jelenlétekor, mint az ophthalmoparesis, a nem vascularis típusú fehérállományi laesiók, a pszichiátriai komorbiditás és a tünetek viszonylag korai indulása. Korábbi irodalmi adatok és saját tapasztalataink alapján összefoglaltuk a POLG-asszociált parkinsonizmus lehetséges diagnosztikai megközelítését is. Orv Hetil. 2020; 161(20): 821–828.

Open access
Authors: Ferenc Koppány, Árpád Joób-Fancsaly, Zsolt Németh, Andrea Alexandra Belik, Mihály Vaszilkó, Edvárd Márton Varmuzsa and Krisztián Benedek Csomó

Absztrakt:

Bevezetés: A biszfoszfonátok által okozott állcsontnekrózis (BRONJ) az életminőséget jelentősen befolyásoló megbetegedés, mely mind általános, mind sebészeti vonatkozásaiban indokolja a korai diagnózis felállítását, illetve a kialakulás kockázatának felmérését. Célkitűzés: A BRONJ prognózisának becslése nem megoldott, számos radiológiai lehetőség közül a legkedvezőbbnek a fogászatban használatos képalkotó eljárások tűnnek, melyek közül a legígéretesebb lehet a ’cone-beam computed tomography’ (CBCT). Az oralisan alkalmazott biszfoszfonátterápia következtében kialakuló BRONJ kockázatbecslését nem hangsúlyozzák a vizsgálatok, a nagyobb kockázatot jelentő intravénás alkalmazásra fókuszálnak. Módszer: Méréseinket – az eddig publikált vizsgálatokkal ellentétben – preoperatív CBCT-felvételeken végeztük, ezáltal a kockázatbecslés lehetőségét közvetlenül vizsgáltuk. Vizsgálatainkat CBCT-felvételek értékelésével végeztük; reprezentatív területként a foramen mentale középvonalában elhelyezkedő frontális metszeteket választottuk ki, és több ponton mértünk denzitást, a corticalis csontállomány vastagságát, valamint a foramen mentale átmérőjét is megmértük. Az első vizsgálati csoportban olyan osteoporosisos betegeket vizsgáltunk, akiknél oralis biszfoszfonátterápiát követően alakult ki BRONJ. A második csoportban olyan betegeket néztünk, akik osteoporosis miatt oralis biszfoszfonátterápiában részesültek, és a szájsebészeti beavatkozást követően nem alakult ki BRONJ. A kontrollcsoportban olyan betegek voltak, akik nem kaptak a BRONJ etiológiájában szereplő gyógyszert. Eredmények: Eredményeink alapján elmondható, hogy a preoperatív CBCT-felvételeket értékelve nem tapasztalható jelentős különbség a BRONJ-elváltozástól szenvedők és az egészségesek csontdenzitási értékei között. Következtetés: Ezek alapján kijelenthető, hogy a sugárterheléssel járó CBCT-felvétel az osteoporosis miatt oralis biszfoszfonátot szedők esetében a BRONJ prognosztikai becslésére nem alkalmazható. Mindez fontos ahhoz, hogy a prognózisbecsléshez a pácienst érő sugárdózist ne emeljük szükségtelenül az ALARA (as low as reasonably achievable)-elv értelmében. Orv Hetil. 2020; 161(21): 867–872.

Open access
Authors: Hajnalka Barta, Tamás Terebessy, Ildikó Vágó, Marianna Dobi, Adrienn Simai, Csilla Andorka, Dalma Hevér and Miklós Szabó

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A Semmelweis Egyetem klinikáin cerebralis paresis (CP) miatt gondozott gyerekek betegdokumentációjának minőségi ellenőrzését végeztük el. Módszer: Retrospektív audit vizsgálatunkban a 2005 és 2015 között született, CP-gyanús gyerekek elektronikus kórházi rendszerben rögzített adatait revideáltuk, s ennek során 673, igazoltan CP-vel diagnosztizált esetet regisztráltunk. A fellelhető adatok alapján elvégeztük az esetek klinikai és etiológiai besorolását, valamint ellenőriztük ezen adatok elérhetőségét a betegdokumentációban. Eredmények: A gyerekek 86%-a rendelkezett a klinikai besorolásra alkalmas dokumentációval. A vizsgálható esetek 90,5%-ában spasticus, 7,8%-ában hypoton, 1,2%-ában dyskineticus és 0,5%-ában ataxiás CP-t írtak le. Az osztályozható spasticus állapotok (az összes spasticus eset 98%-a) között 51% tetraparesis/tetraplegia, 26% diparesis/diplegia és 23% hemiparesis/hemiplegia volt; a maradék 2% topológiai besorolására nem volt elegendő információ a dokumentációban. Az esetek 82%-ában volt meghatározható a súlyosság a Gross Motor Function Classification System skála szerint, 43%-ban I–II., 28%-ban III., 29%-ban IV–V. fokú mozgáskorlátozottságot véleményeztek. A születési anamnézisre vonatkozó adatokat az esetek 89%-ában találtunk. Koraszülöttség az esetek 55%-ában, perinatalis asphyxia vagy hypoxiás-ischaemiás encephalopathia 31%-ban, agykamrai vagy agyállományi vérzés 27%-ban, ikerterhesség 19%-ban, méhen belüli sorvadás 18%-ban, intrauterin/perinatalis/csecsemőkori infekció 15%-ban, fejlődési rendellenesség 12%-ban, in vitro fertilisatio 5%-ban, stroke 3%-ban, CP-vel asszociálható genetikai mutáció pedig 3%-ban szerepelt az anamnézisben. A CP rizikótényezőinek szempontjából negatív anamnézist 16%-ban írtak le. Következtetés: Audit vizsgálatunk alapján a CP klinikai leírása egységes kritériumok szerint történt, hiányosságokat a klinikai besorolás és az anamnesztikus adatok rögzítése terén észleltünk. Az adatgyűjtés egységesítése céljából javaslatot teszünk az érintett betegek gondozása során regisztrálandó dokumentációs standardra, mely az egységes betegdokumentáció és egy jövőbeli hazai CP-regiszter alapfeltétele. Orv Hetil. 2020; 161(21): 873–880.

Open access
Authors: István Hartyánszky, Sándor Varga, István Hartyánszky and Gábor Bogáts

Absztrakt:

A veleszületett szívhibák sebészi kezelése a technika fejlődésével folyamatosan változik. Az egyik legegyszerűbb, legközismertebb fejlődési rendellenesség a coarctatio aortae. A szerzők az elmúlt évtizedek során alkalmazott műtéti megoldásokat (’end-to-end’ anasztomózis, foltplasztikák, interpositumok), a műtéti lehetőségeket mutatják be, hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján ismertetik a különböző megoldások eredményeit, előnyeit, hátrányait. Nagy sebészi kihívást jelent az újszülöttkori súlyos aorta-hypoplasiával járó eseteknek, a későbbiekben a kialakuló restenosisoknak és az esetleges szövődményeknek (aneurysmák, dissectiók) a megoldása. A coarctatio aortae megoldásai még napjainkban is nehézségeket, sebészi kihívást jelentenek, hiszen ezeknek mások a megoldásai csecsemőkben és nagyobb gyermekekben, illetve felnőttkorban. Itt már sokszor kell alkalmazni a katéterintervenciós megoldásokat is, melyek helyes időzítése még napjainkban is nagy kihívást jelent. Orv Hetil. 2020; 161(21): 861–866.

Open access

Absztrakt:

Magyarország 2020. március 4-én jelentette az első COVID–19-fertőzésben szenvedő beteget. Az új koronavírusnak (SARS-CoV-2) az egészségügyben dolgozók vannak kitéve a legnagyobb mértékben, akik a jelenleg igazolt fertőzöttek 12%-át teszik ki. Az esetek 80%-a enyhe, középsúlyos tünetekkel vagy akár tünetmentesen zajlik. A vírus örökítőanyaga (egyszálú RNS) 30–40 napig mutatható ki RT-PCR technikával a légutakból, a vizeletből, a vérből vett mintákból és – főleg gyermekek esetében – a székletből. A szisztematikus tesztelés hiányában nincs adatunk, hogy a magyarországi járvány kezdete óta vajon hány egészségügyi dolgozó eshetett át a fertőzésen, akik maguk is kritikus fertőzőforrások lehetnek mind az általuk ellátott betegek, mind családtagjaik számára. Fontos lenne tudni keresztmetszeti és longitudinális vizsgálattal is, hogy milyen közöttük a betegséget már átvészeltek, azaz a védettek, az akut fázisban lévők, azaz a fertőzők, és a vírusnaivok, azaz a veszélyeztettek aránya. A rendelkezésre álló laboratóriumi diagnosztikai módszerek közül az RT-PCR mellett az újonnan elérhető, antitestalapú gyorstesztek jöhetnének szóba a kérdés megválaszolására, amelyek gyorsak, könnyen kivitelezhetők, olcsók, és alkalmasak lehetnek az egészségügyi dolgozók periodikus monitorizálására a SARS-CoV-2 által okozott, még ismeretlen időtartamú járvány alatt. Orv Hetil. 2020; 161(21): 854–860.

Open access

Absztrakt:

Mind a depresszió, mind a daganatos kórképek népbetegségek, melyek ráadásul sokszor komorbid módon fordulnak elő. Nem szisztematikus (narratív) összefoglaló tanulmányunkban röviden áttekintjük a depresszió és a malignus betegségek közti epidemiológiai összefüggéseket, melyek kapcsán elmondható, hogy 1) a depresszió előfordulási gyakorisága daganatos betegekben jóval meghaladja az átlagpopulációban mérhető értékeket; 2) depressziós páciensekben gyakrabban alakul ki malignus megbetegedés, és 3) a depresszió növeli a daganatspecifikus mortalitást. Az epidemiológiai összefüggések kapcsán röviden tárgyaljuk a daganatos betegek suicid halálozását is. Ezenkívül összefoglaljuk a két kórállapot gyakori együttállásának lehetséges etiológiai magyarázatait, ennek részeként azokat a biológiai és pszichológiai mechanizmusokat, amelyek magyarázhatják, hogy a depresszió (és/vagy annak kezelése) hogyan vezethet daganatok kialakulásához és vice versa. Végül röviden kitérünk még a depresszió szűrésének és kezelésének aspektusaira a daganatos betegek körében, megállapítva, hogy tekintettel a daganatos betegek között a depresszió aluldiagnosztizáltságára, az onkológiai ellátásban javasolt a depresszió szűrése, felhíva a figyelmet arra, hogy a szűrésnek csak akkor van létjogosultsága, ha a kiszűrt pozitív esetek pszichiáterhez való eljutása (ahol megtörténhet a klinikai diagnózis felállítása és valamiféle antidepresszív kezelés elindítása) biztosított. Orv Hetil. 2020; 161(22): 908–916.

Open access
Authors: Erika Marek, Réka Kalmár, Nóra Faubl, Zsuzsa Orsós and Tímea Németh

Absztrakt:

Bevezetés: Kutatásaink során egészségügyi dolgozók körében vizsgáltuk a legnagyobb hazai etnikai kisebbséggel, a roma populációval kapcsolatos előítéletek jelenlétét az egészségügyi ellátás során. Célkitűzés: Válaszokat kerestünk arra, hogy az ellátórendszerben esetlegesen jelen lévő előítélet mennyire befolyásolhatja ezen csoportok ellátáshoz való hozzáférését, az ellátás minőségét és ezeken keresztül a páciensek egészségét. Módszer: Félig strukturált interjúkat készítettünk 2017. június és 2018. május között 13 interjúalannyal. A diktafonnal rögzített interjúk leiratát kvalitatív módszerekkel értékeltük. Eredmények: Válaszadóink általánosságban megerősítették az előítéletek jelenlétét az egészségügyi ellátórendszerben. Kevéssé jellemző az előítéletes attitűd és diszkriminatív magatartás azokon az osztályokon, ahol eleve gyakoribb a hátrányos helyzetű (HIV-pozitív, hajléktalan) betegek előfordulása (például infektológia). Az előítéletesség nem kifejezetten a roma etnikai kisebbség felé irányul, hanem kiterjed olyan populációkra is, amelyek rossz társadalmi-gazdasági körülmények között, mélyszegénységben élnek, vagy amelyek rossz egészségi állapotának hátterében önromboló magatartásformák feltételezhetők (alkoholizmus, droghasználat). Válaszadóink határozott véleménye szerint az esetleges előítéletesség nem vezet a mindenki számára hozzáférhetőnél rosszabb ellátáshoz, sőt gyakran inkább pozitív diszkrimináció valósul meg. Az előítéletesség közvetlenül nem vezet rosszabb egészségi állapothoz, az azonban nem zárható ki, hogy közvetve hozzájárulhat, amennyiben a beteg egy korábban megélt vagy vélt negatív tapasztalat miatt a későbbiekben nem fordul időben orvoshoz. Következtetés: Felméréseink megerősítették a romák iránti előítéletesség alkalomszerű jelenlétét a hazai egészségügyi ellátórendszerben, vizsgálatunk alapján azonban a roma populáció rosszabb egészségi mutatóihoz ez kevéssé járul hozzá. Eredményeink felhívták a figyelmet arra is, hogy a megelőzés szempontjából kulcsfontosságú mindkét fél edukációja, valamint az ellátók kiégésprevenciója. Orv Hetil. 2020; 161(19): 789–796.

Open access
Authors: Petra Terézia Kovács, Dániel Juhász, Orsolya Módos, Ildikó Kocsmár, András Terebessy, Gábor Lotz, Tibor Szarvas, Péter Nyirády and Péter Riesz

Absztrakt:

Bevezetés: Urothelium béleli a vesemedencét, a húgyvezetéket, a húgyhólyagot és a húgycső proximalis harmadát, így ezen területek bármelyikén kialakulhat átmeneti sejtes carcinoma. A felső üregrendszeri daganatok ritka elváltozások, jelentőségüket azonban az adja, hogy a húgyhólyagban gyakori a recidíva, mely kockázatának felmérésére a mai napig nem alakult ki egységesen elfogadott rizikóbecslés. Célkitűzés: A felső üregrendszeri daganatos betegek adatainak általános jellemzése, illetve a húgyhólyag-recidívára vonatkozó rizikóbecslés. Módszer: A 2005. január 1. és 2016. december 31. közötti időszakban a Semmelweis Egyetem Urológiai Klinikáján radikális ureteronephrectomiával kezelt betegek adatainak tanulmányozása, statisztikai elemzése. Eredmények: Átmeneti sejtes felső üregrendszeri daganat 135 betegnél igazolódott. A betegeket a műtéttől számítva átlagosan 32 hónapig (SD: 30,25) követték, ezalatt 31 betegnél (23%) találtak húgyhólyag-recidívát, átlagosan 19,6 hónap (SD: 29,7) után. Minél idősebb korban fedezték fel a betegnél a primer daganatot, annál hamarabb észleltek kiújulást a húgyhólyagban (p = 0,007). A diagnóziskor ismert magas vérnyomás esetén is szignifikánsan korábban tért vissza az elváltozás (p = 0,035). Következtetés: A vizsgálat eredményei alapján az idősebb és multimorbid betegek esetében a daganat hamarabb recidivált a húgyhólyagban, ezért az ő figyelmüket különösen érdemes felhívni a rendszeres, cystoscopiát is magában foglaló ellenőrző vizsgálat fontosságára már a kezelés megkezdésekor. Orv Hetil. 2020; 161(21): 881–888.

Open access

Absztrakt:

Egy hétéves leánygyermek az alsó állcsont lingualis felszínén szimmetrikusan elhelyezkedő, fájdalmatlan, diffúz, nem gyulladásos eredetű ínyduzzanat miatt került a Semmelweis Egyetem Parodontológiai Klinikájára. A családi kórtörténetből kiderült, hogy a páciens édesanyja és testvére Recklinghausen-kórban szenved, a neurofibromatosis-1 (NF1) jellegzetes bőrtüneteivel. Mindketten tagjai a Nemzeti NF Regiszternek. Az extraoralis vizsgálat során a mandibula protrusiója volt észlelhető. Az intraoralis vizsgálatkor az íny mindkét állcsonton buccalisan teljesen ép és gyulladásmentes volt. A páciensen a neurofibromatosis (NF1) egyéb jellegzetes bőrtünetei nem voltak észlelhetők. Szülői beleegyezéssel lokális érzéstelenítés mellett került sor a lingualis szövetszaporulat sebészi eltávolítására és ennek hisztológiai vizsgálatára. A szövettani vizsgálat igazolta a solitaer neurofibroma diagnózisát. A posztoperatív gyógyulás zavartalan volt. A páciens fiatal életkorára, valamint az elváltozás nem in toto eltávolítására való tekintettel a gyermeket folyamatosan ellenőrizzük. Másfél évvel a műtétet követően recidíva nem lépett fel. A panoráma-röntgenfelvételen az életkornak megfelelő vegyes fogazatot és a zavartalan fogváltás jeleit észleltük, egyéb kóros skeletalis elváltozás nélkül. Nagyon ritka, hogy egy genetikailag igazolt Recklinghausen-kórban szenvedő családban egy hétéves páciens szájában hisztológiailag igazolt bilateralis gingivalis neurofibroma fejlődjön ki, egyéb jellegzetes bőrelváltozások nélkül. Eddig ilyen esetet az elérhető nemzetközi irodalomban nem véltünk felfedezni. Orv Hetil. 2020; 161(22): 924–930.

Open access
Authors: Zsolt Baranyai, Gábor Répássy Jr., Viktória Molnár, Gábor Forgács, Tamás Hacki, Valéria Jósa, Ákos Balázs and Tamás Vass

Absztrakt:

A sebészi és az intenzív terápia jelentős fejlődése ellenére a nyelőcső-perforatio napjainkban is súlyos, életet veszélyeztető állapot. A háttérben álló kiváltó okok, a kísérő betegségek, a lokalizáció és a kialakuló gyulladás eltérő mértéke miatt néha váratlan szituációval találkozik a sebész. Az 58 éves nőbetegnél a gyomor mellűri inkarcerált herniája miatt kialakult oesophagusperforatio és a következményes nekrotizáló mediastinitis miatt végeztünk oesophagusexstirpatiót, cervicalis oesophagostomiát alakítottunk ki. A tápcsatorna rekonstrukciója során a nyelőcsőcsonk ismeretlen eredetű, teljes hosszát érintő „zsugorodását” találtuk. A csőgyomrot a hypopharynxra anasztomizáltuk, a kialakult insufficientia konzervatív terápiára szanálódott. A beteg komplex nyelésterápia után visszanyerte részleges nyelési képességét. A nem tumoros alapbetegség miatt képzett hypopharyngogastrostoma irodalmi ritkaság. Kényszerhelyzetben, mint amilyen az esetünk is volt, választható műtéti megoldás. A beavatkozást azonban teammunkán alapuló rehabilitációnak kell követnie, amelynek során kiemelt szerepe van a nyelési terápiának. Orv Hetil. 2020; 161(18): 756–760.