Browse

You are looking at 61 - 70 of 10,210 items

Absztrakt:

Az enteralis idegrendszerben termelt neuropeptidek szerepet játszanak az immunsejtek működésében, részt vesznek a gyulladás fokozásában és annak csökkentésében. Összefoglaló munkánkban azt elemeztük, hogy a gyulladás milyen hatást fejt ki az idegelemek és immunsejtek neuropeptid-tartalmára. Gyulladásos mintákat (human gastritis, állatkísérletes indukált colitis, sztreptozotocinnal indukált diabetes mellitus) és kontrollpreparátumokat hasonlítottunk össze. A neuropeptid-tartalmú idegrostok és immunsejtek mennyiségét vizsgáltuk (immunhisztokémia, konfokális lézermikroszkópia, elektronmikroszkópia), esetleges közeli kapcsolatokat kerestünk. Gyulladásos folyamatokban (gastritis, kísérletes colitis, diabetes mellitus) a substance P, neuropeptid Y és vasoactiv intestinalis peptid pozitív idegrostok mennyisége szignifikánsan megemelkedett, s ezzel párhuzamosan a nyálkahártyában lévő immunkompetens sejtek (lymphocyták, plazmasejtek, hízósejtek) száma szintén jelentős mértékben megnőtt (p<0,001). Gyulladás hatására az immunsejtek aktiválódtak és pozitívan jelölődtek substance P, neuropeptid Y és vasoactiv intestinalis peptid elleni antitestekkel. Kontrollanyagban sohasem sikerült nagyon közeli idegrost-immunsejt közötti morfológiai kapcsolatot kimutatni, viszont gyulladás hatására számos immunsejt mellett található idegrostköteg, ahol az idegrostok egy része immunpozitivitást mutat substance P-re, neuropeptid Y-ra és vasoactiv intestinalis peptidre. Konfokális lézermikroszkóppal kettős jelöléssel bizonyítottuk, hogy tumornekrózisfaktor-alfa- és nukleárisfaktor-kappa-B-pozitív immunsejtek egy részében a substance P kolokalizációban fordul elő. A tumornekrózisfaktor-alfa és nukleárisfaktor-kappa-B-pozitív immunsejtek mennyiségének emelkedése korrelált (párhuzamosan emelkedett) a substance P-immunreaktív idegrostok mennyiségének növekedésével human gastritisben. Eredményeink alátámasztják, hogy substance P-antagonisták vagy neuropeptid Y és vasoactiv intestinalis peptid alkalmazása az utóbbi évtizedben új terápiás lehetőség lehet a krónikus gyulladások kezelésére. Orv Hetil. 2020; 161(35): 1436–1440.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A koronavírus-járvány okozta veszélyhelyzet idején a Szegedi Tudományegyetemen a negyedéves orvostanhallgatók Orvos-beteg kommunikációs gyakorlata is online történt. A gyakorlat a videóanalízis módszerén alapul, szimulált páciensek bevonásával történik, kiemelt hangsúlyt fektetve a személyközi interakciókra, így az online megvalósítás rendkívül nagy kihívást jelentett. Célkitűzés: Az online Orvos-beteg kommunikációs gyakorlattal kapcsolatos tapasztalataink bemutatása. A hagyományos, személyes jelenléten alapuló és az online gyakorlatok összehasonlítása. Az online gyakorlatokkal kapcsolatos hallgatói értékelések elemzése. Módszer: Az online megvalósításhoz a Zoom ingyenes változatát használtuk. A gyakorlatok ötfős kiscsoportokban egy oktató családorvos vezetésével és egy szimulált páciens részvételével zajlottak. Valamennyi hallgató részt vett egy szituációban, amit rögzítettünk. A felvételek megtekintését közös elemzés, értékelés követte. A hallgatók anonim online kérdőív segítségével értékelték a kurzust. Az adatokat leíró statisztikai módszerekkel, a szöveges válaszokat kvalitatív módon elemeztük. Eredmények: A kérdőívet a hallgatók 74,4%-a, 64 fő töltötte ki. Valamennyi kérdés esetén a hallgatók többsége (78,1–100%) jó (4) vagy kiváló (5) értékelést adott. A legmagasabb átlagpontszámot (4,95 ± 0,21) a gyakorlati oktatók szakmai felkészültsége, míg a legalacsonyabbat az elméleti rész témaválasztása (4,06 ± 1,02) kapta. A szöveges értékelések alapján a hallgatók többsége elégedett a kurzussal, örömmel vennének rajta többször részt, a személyes megvalósítást azonban előnyben részesítenék az online formával szemben. Következtetések: Az online gyakorlat megvalósítása sikeres volt, sok szempontból megfelelően helyettesítette a hagyományos formát. A hallgatói értékelés nem volt rosszabb az előző évek eredményeinél. A személyes kontaktus hiánya limitáló tényező, ezért az online gyakorlat nem tekinthető a személyes kommunikációs tréning alternatívájának, hanem olyan önálló képzési forma, amely jelentősen hozzájárulhat a hatékony, modern oktatáshoz. Orv Hetil. 2020; 161(33): 1355–1362.

Open access
Authors: Károly Gombocz, Ágnes Beledi, Ferenc Botos, Győző Wrana, Erzsébet Feiler, Roland Csécs, Zsombor Rácz and Aref Rashed

Absztrakt:

Bevezetés: A szívműtéteket követő súlyos vérzés és transzfúzió jelentősen növeli a szövődményrátát és a mortalitást. A vérző beteg hatékony kezelésének feltétele a ’sebészi’ és a coagulopathiás vérzés korai diagnosztikája. Rotációs thromboelastometria alkalmazása segíthet a reoperáció indikációjának felállításában, és célvezérelt haemostasisterápiával csökkentheti a vérveszteséget, a transzfúziót és a költségeket. Célkitűzés: Korábbi betegeink vérzéses adataiból származtatott intézeti vérzéses-reoperációs protokoll kidolgozását és a módszer hatékonyságának vizsgálatát tűztük ki célul. Módszer: Az osztályunkon korábban operált 1011 beteg (kontrollcsoport) adataiból a coagulopathiás és a ’sebészi’ vérzés megkülönböztetésére statisztikai algoritmust hoztunk létre. Vérzéses-reoperációs protokollunkban az algoritmust viszkoelasztikus koagulációs teszttel és rizikóbesorolással együttesen alkalmaztuk. Egymást követő 112 operált betegünknél megvizsgáltuk a reoperációk gyakoriságát, indikációit, valamint a protokollnak a transzfúziókra és a direkt költségekre kifejtett hatását, korábbi gyakorlatunkkal összehasonlítva. Eredmények: A vérzés miatt végzett reoperáció gyakorisága nem különbözött a vizsgált és a kontrollcsoport között (6,2% vs. 5,4%; p = 0,584). A reoperált betegeknél a vérzés-protokollcsoportban coagulopathiás vérzés önmagában nem, míg a kontrollcsoportban 12,7%-ban fordult elő. A vérzéses-reoperációs protokoll alkalmazása mellett csökkent a vérzés (p = 0,026), több betegnél alkalmaztunk fibrinogént (p<0,001), protrombinkomplex-koncentrátumot (p<0,001), tranexámsavat (p<0,001); a vörösvérsejt-transzfúziók száma 30%-kal csökkent (1,7 ± 2,6 E vs. 2,3 ± 3,3 E; p = 0,012); a friss fagyasztott plazma vagy thrombocytatranszfúziók esetén a különbség nem volt szignifikáns. A módszer alkalmazásával betegenként –20 333 Ft, aktivitásalapú költséggel számolva –38 200 Ft költségmegtakarítást értünk el. Következtetés: Vérzéses-reoperációs protokollunk alkalmazásával csak ’sebészi’ vérzés miatt végeztünk reoperációt, több esetben alkalmaztunk faktorkészítményt, antifibrinolitikumot, csökkent a vérveszteség, a vörvösvérsejt-transzfúziók száma, és költségmegtakarítást értünk el. Orv Hetil. 2020; 161(34): 1414–1422.

Open access

Absztrakt:

A réz esszenciális nyomelem az emberi szervezet számára, fontos szerepet tölt be számos anyagcsere-folyamatban. Nélkülözhetetlen többek között a légzési lánc és a vasanyagcsere helyes működéséhez, a szabad gyökök eliminációjához, a hormonok, neurotranszmitterek szintéziséhez, valamint az extracelluláris mátrix stabilizálásához. A réz az oxidációs állapotváltozásra képes mivoltának köszönhetően kettős arculatú elem. A jelentősége a szervezetben a fehérjékhez kötötten vitathatatlan, azonban a szabad réz súlyos sejtkárosodást idéz elő főképpen szabad gyökös reakciók, fehérjék egyéb esszenciális fémtartalmának helyettesítése, valamint jelátviteli pályákra gyakorolt változatos hatása révén. Az emberi szervezetben jelen levő réz mennyisége kényes egyensúlyt képez. Mind hiánya, mind többlete súlyos tünetek, illetve kórképek kialakulását idézi elő. Táplálkozáseredetű rézanyagcsere-zavarok ritkán jelentkeznek, mivel az átlagos napi bevitele megfelelően fedezi a szükségletet, valamint a szervezet a rézraktárak kapacitásának köszönhetően jól tolerálja az átmeneti eltéréseket. A hiányállapot és a túlzott bevitel klinikai tüneteinek megismerésében és megértésében a rézanyagcserét érintő genetikai betegségek (Menkes-, Wilson-kór) nyújtottak segítséget. A réznek a krónikus betegségek kialakulásában betöltött szerepére egyre nagyobb figyelem irányul. Jelentősége körvonalazódik neurodegeneratív, valamint daganatos kórképek esetében is, mind kóroki tényezőként, mind terápiás célpontként. Orv Hetil. 2020; 161(35): 1488–1496.

Open access
Authors: Roland Tóth, Tamás Tahin, Ádám Riba and Aref Rashed

Absztrakt:

A szívműtét utáni pacemaker-terápiát igénylő ritmuszavarok kérdésköre jól ismert és tanulmányozott, problematikája komoly kihívások elé állítja a szakmát. Írásunk célja összefoglalni a jelenleg érvényes nemzetközi ajánlásokat és a jelentős tanulmányok eredményeit, valamint ismertetni kórházunk ez irányú tapasztalatait. Bemutatjuk a lényeges európai és amerikai iránymutatásokat és az eddigi meghatározó tanulmányok főbb eredményeit. Közreadjuk a Zala Megyei Szent Rafael Kórházban 2014. 01. 01. és 2018. 12. 31. között operált 2735 beteg közül a műtét utáni egy hónapon belül végleges pacemaker-implantáción átesettek adatait, és összevetjük azokat a nemzetközi eredményekkel. A nemzetközi irodalom adatai alapján a korai posztoperatív időszakban a végleges pacemaker-beültetés aránya átlagosan 1,5–5% körül mozog a szívsebészetben, és ez az arány a későbbiekben tovább nő. Az ingerületvezetési zavarok kialakulásáról részletes információkkal rendelkezünk, számos prediktív tényező került azonosításra, az aktuális guideline-ok mégis csak hozzávetőleges iránymutatást kínálnak a kérdésben. A korai perioperatív időszak (1 hónap) során osztályunkon 15 esetben (0,55%) volt szükség végleges pacemaker implantációjára, és a késői utánkövetés során 6 beteg bírt továbbra is pacemakerdependens ritmuszavarral. A perioperatív ritmuszavarok gyakori és komoly következményekkel járó szövődmények a szívsebészetben, nehezítik a betegek gyors felépülését, terhet rónak a betegellátásra, és költségtöbbletet jelentenek. A végleges pacemaker-beültetés aránya a Zala Megyei Szent Rafael Kórházban alacsonynak mondható. A késői utánkövetés alapján a betegeknek így is csak töredéke pacemakerdependens. Az eddig rendelkezésre álló információk és egy hazai, nagy esetszámú, prospektív vizsgálat segítségével szükséges lenne standardizált protokoll kialakítása a témában, mely mérvadó lenne a szakma számára. Orv Hetil. 2020; 161(31): 1271–1280.

Open access
Authors: Zsombor Tóth-Vajna, Gergely Tóth-Vajna, Zsuzsanna Gombos, Brigitta Szilágyi, Zoltán Járai and Péter Sótonyi

Absztrakt:

Bevezetés: A boka-kar index (BKI) mérése az első választandó szűrőmódszer az alsó végtagi perifériás artériás érbetegség (LEAD) diagnosztikájában. A LEAD tekintetében veszélyeztetett populációban végzett szűrés célja a major végtagi események, így az amputáció kockázatának csökkentése. A nyugalmi BKI-érték ugyanakkor könnyen adhat álnegatív eredményt. Célkitűzés: Kutatásunk célja egy, a családorvosi praxisban könnyen megvalósítható, gyors és költséghatékony szűrőmódszer tesztelése mellett azon betegek azonosítása volt, akiknél a családorvos eszközeivel nem kaphatunk definitív diagnózist (negatív BKI mellett tünetes, illetve nem komprimálható artériás csoport). Módszer: Az Észak-Magyarország régióban 680 beteg szűrését végeztük el. Edinburgh-kérdőívet használtunk, rögzítettük a saját és a családi anamnézist, a rizikófaktorokat, a jelenlegi panaszokat és a gyógyszerelést. Fizikális vizsgálatot és BKI-mérést végeztünk. Eredmények: A betegek 34%-a jelzett alsó végtagi claudicatiót, 23%-nak volt abnormális BKI-értéke, 14% jelzett normális BKI-érték mellett dysbasiás panaszokat. 12% került a nem komprimálható artériás csoportba. A BKI alapján negatív, de tünetes csoport rizikófaktor-profilja jelentős hasonlóságot mutatott a biztosan LEAD-pozitív és a nem komprimálható artériás csoport rizikófaktor-profiljával. Következtetés: A LEAD valós előfordulása magasabb lehet, mint a csak a BKI alapján történő szűrés eredménye. A populáció közel negyede került a BKI alapján a negatív, de tünetes és a nem komprimálható artériás csoportba. Ezen csoport betegei a családorvos részéről különös odafigyelést igényelnek. A normális BKI-érték ellenére – ha felmerül a LEAD klinikai gyanúja – további vizsgálatok szükségesek. A LEAD szűrése többirányú megközelítést igényel. Orv Hetil. 2020; 161(33): 1381–1389.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A systemás lupus erythematosus (SLE) legsúlyosabb manifesztációja a lupus nephritis, melynek kialakulása és az immunszuppresszív kezelés eredményessége alapvetően meghatározza a betegek életkilátását és életminőségét. Célkitűzés: Retrospektív obszervációs vizsgálatunk célja a Szent Margit Kórház Immunonephrologiai Ambulanciáján lupus nephritis miatt tartósan gondozott betegeink hosszú távú kezelésének értékelése volt. Eredmények: Vizsgálatunkban az 1997. december 1. és 2019. április 30. között gondozott lupus nephritises betegek adatait elemeztük. A 73 betegnél (akik 33,7 ± 15 évesek, 82% nő, 18% férfi, a megfigyelési idő középértéke 119 hó [szélsőértékek 3–264]) a lupus nephritis diagnosztizálásakor a betegek nagy részében jelentősen beszűkült vesefunkciót észleltünk, az eGFR 68 [7–120] ml/min, a proteinuria 2800 [23–16812] mg/nap volt; 10 fő akutan hemodialízis-kezelésre szorult. A 68 főnél elvégzett vesebiopszia eredménye 55 főnél proliferatív, 6 betegnél membranosus lupus nephritist igazolt. Kombinált immunszuppresszió alkalmazásával 50 esetben komplett, 21 betegnél részleges remissziót sikerült elérni; 28 főnél egy vagy több alkalommal relapsus jelentkezett. Ketten már a gondozásba kerülésükkor krónikus dialízisre szorultak, emellett 3 betegnél a vesefunkció hosszú távon végstádiumú veseelégtelenségig progrediált. A többiek veseműködése stabilizálódott, közel normálissá váltak a SLE aktivitását jelző SLEDAI-pontszám, a komplement- és immunleletek. Következtetések: A lupus nephritis kombinált indukciós és elhúzódóan alkalmazott fenntartó immunszuppresszióval megfelelően kezelhető, a betegség progressziójának megakadályozásához azonban tartós gondozás szükséges, nephrologus-immunológus együttműködésével. Az alapbetegség többszervi manifesztációjának és az immunszuppresszió potenciális szövődményeinek kivédésére az ellátó teamnek magában kell foglalnia mindazon szakembereket, akik hozzájárulhatnak a komplex ellátást igénylő betegek állapotának javulásához. Célszerű, hogy a lupus nephritises beteg gondozását és az együttműködő team vezetését nephrologus irányítsa. Orv Hetil. 2020; 161(31): 1293–1301.

Open access
Authors: Anna Blázovics, Péter Sipos, Ibolya Kocsis, Hedvig Fébel, Dénes Kleiner, Klára Szentmihályi and Erzsébet Fehér

Absztrakt:

Bevezetés: A zsírmáj kialakulhat betegségek, műtétek, gyógyszerek, éhezés vagy túlzott mértékű alkoholfogyasztás következtében, de a helytelen táplálkozást, a zsírbő és rostszegény étkezést tartják az elsődleges oknak. A nem alkoholos zsírmájbetegség a lakosság 20–30%-át érintheti. A táplálkozási eredetű zsírmájat korai stádiumban általában szövődménymentes májkárosodásnak írják le. Célkitűzés: Kutatásaink célja a zsírdús táplálkozás bél–máj tengelyre gyakorolt hatásának a feltérképezése volt. Módszerek: Rutinlaboratóriumi, analitikai és szövettani módszerekkel patkányokban vizsgáltuk a bél és a máj redoxparamétereit, valamint a máj zsírsavösszetételét és elemtartalmát. Eredmények: A máj elzsírosodása során a vérszérumban mérhető májenzim- és metabolitértékek eltérései mellett a redox-homeosztázis mutatóiban is szignifikáns változások igazolódtak. Változás volt kimutatható a májban, a vérben és a belekben. A máj elzsírosodásának folyamata együtt jár a transzmetiláló képesség csökkenésével. Megváltozott a zsírsavösszetétel és a fémion-homeosztázis is a májban. Szövettani vizsgálatoknál a májlobulusok centrális részén a hepatocyták megduzzadtak, bennük zsírcseppek láthatók, piknotikus sejtmagok alakultak ki, ami a zsíros elfajulásra jellemző. A vékony- és vastagbél enterocytái sérültek, helyenként lelökődtek a felszínről, és gyulladásos reakciók figyelhetők meg a nyálkahártyában. Következtetés: Eredményeink alapján leszögezhető, hogy a zsírdús diéta okozta steatosis már korai stádiumban sem tekinthető egyszerűen reverzibilis változásnak, mert a változások kedvezőtlenül befolyásolják az egész szervezet redox-homeosztázisát, és egyben alapját képezhetik súlyos szív- és metabolikus betegségeknek, valamint siettethetik a gastrointestinalis tumorok kialakulását. Orv Hetil. 2020; 161(35): 1456–1465.

Open access