Search Results

Kutatásunkban a helyidentitás elméletét új megközelítésként az identitásorientációkra vonatkozó elképzelésekkel kapcsoltuk össze. Azt feltételeztük, hogy a helyidentitás mérhető identitásorientációként, tehát értelmezhető és megbízhatóan mérhető egyéni különbségeket találunk abban, hogy a helyekkel kiépített kapcsolat milyen mértékben fontos a személyek számára önmaguk meghatározásában. Feltételeztük továbbá, hogy a vizsgálat keretéül szolgáló eredeti, angol nyelvű kérdőív (AIQ-IV, Cheek, Smith és Tropp, 2002) magyarra fordított változata az általunk használt mintán alkalmas az identitásorientációk mérésére.

Módszer: Feltételezésünk vizsgálatához az AIQ-IV kérdőív magyarra fordított változatát használtuk, amelybe beillesztettük az általunk a szakirodalom alapján megfogalmazott, helyidentitásra vonatkozó tételeket. A kérdőívet három változatban egyetemista mintákon (n = 318, 317, 281) teszteltük, majd az adatok alapján mindhárom esetben faktoranalízist végeztünk. A második változat az első verzió eredményei alapján elvégzett módosítások révén született. Az első változatot a helyekre vonatkozó tételek nélkül is teszteltük, hogy megvizsgáljuk, a helyekre vonatkozó tételek módosították-e az eredeti kérdőív integritását.

Eredmények: A helyekre vonatkozó tételek egy faktorba rendeződtek, a skála statisztikai mutatói megfelelőek, a kitöltők a helyekre vonatkozó tételeket tudták értelmezni önmaguk meghatározásával kapcsolatban. A kitöltők által a skálán elért pontszámok normál eloszlást követtek. Ugyanakkor a kérdőív második változatának faktorstruktúrája sem fedte pontosan az eredeti kérdőív skáláit.

Következtetések: A kapott eredmények hozzájárulnak a helyidentitás fogalmának árnyaltabb értelmezéséhez. Tervezzük a második változat eredményei alapján módosított újabb változat nagy elemszámú, más életkorú, nem egyetemista mintán történő felvételét.

A krízisirodalomban konszenzus alakult ki arról, hogy a gyász az egyik legerosebb krízisprovokáló tényezo. Különösen fontos ez abban az esetben, ha kiterjesztjük a pszichoanalitikus tárgyvesztés-értel­mezés határait a szignifikáns személy elvesztésén túli eseményekre. Fried (1963) párhuzamba állította a helyvesztés élményét a fontos személyek elvesztésének hatására jelentkezo gyásszal. Tanulmányunkban a lakóhelyveszteséget, pontosabban a szülovároshoz fuzodo helykötodés változását vesszük górcso alá. A két vizsgálatot Szegeden tanuló, de nem szegedi származású, határon belüli és határon át lakóhely-változtató egyetemisták körében végeztük. Tanulmányunk elsodleges célja a migráció következtében fellépo veszteségélménnyel való megküzdés és a helykötodés vizsgálatára alkalmazott kvalitatív kutatási stratégia bemutatása. A vizsgálati személyeknek projektív kérdésekre kellett válaszolniuk, majd a kapott nar­ratívumokat tartalomelemzésnek vetettük alá, amelyben egy saját kidolgozású kategóriarendszert alkalmaztunk. Igazolódott az a feltevésünk, mely szerint a vizsgálati személyek a projektív kérdoívben utal­nak a szülováros elhagyása következtében fellépo veszteségélményre. A határon belüli és határon át költözok szignifikáns mértékben eltértek a veszteségélménnyel való megküzdés foka tekintetében.

A családterápiás irodalomban vannak szórványos adatok, amelyek a családlátogatás pozitív szerepére utalnak, de a mindennapos gyakorlatban ezt a módszert ritkán alkalmazzák. Családterápiás munkánkban az evészavarban szenvedo betegek otthonában végzett családlátogatás a terápiás folyamat rutinszeru részévé vált. A közlemény a látogatások tapasztalatait tárgyalja nyolc esetrészlet bemutatásával. A látogatásra a terápia középso fázisában egy alkalommal került sor. A személyes határoknak a környezetpszichológia és a strukturális családterápia elvei alapján történo megfigyelése fontos szempontokat nyújt a családdinamika megértésében (példa: hiányzó ajtók, összemosott határokra utaló alvási szokások, a vizit során hiányzó apa stb.). A látogatás elonyei a családterápia két területén mutatkoznak meg. Egyrészt jó lehetoség nyílik arra, hogy „in vivo” strukturális családterápiás feladatokat vezessünk be. A terapeuta a család és tagjai magánszférájának muködésérol közvetlenül, élményszeruen szerezhet tapasztalatokat. A személyes határokról szerzett információk hasznosak a terápiás intervenciók megtervezésében. Másrészt a látogatás a pszichoterápiás kapcsolat erosítésének jó eszközévé válik: megváltozik a hagyományos orvosszerep, családias atmoszféra alakul ki, a terapeuta beléphet a személyes helyekre. A terapeuta a kulturális antropológiából ismert „részt vevo megfigyelo” szerepébe kerül. A látogatások megerosítik azokat a korábbi megfigyeléseket, amelyek szerint az evészavarok paradigmatikus értéku pszichoszomatikus zavarok, és jellegzetes változások vannak a családi struktúrában.

A helyidentitás környezetpszichológiai fogalmát új megközelítésként személyiségpszichológiai szinten vizsgáló kutatássorozatunk második lépésében azt feltételeztük, hogy az egyetemista vizsgálati személyekkel elvégzett első mérés eredményeire (Berze és Dúll, 2018) alapozva létrehozott kérdőívünkkel felnőtt mintán is megbízhatóan mérhető a helyidentitás identitásorientációként (tehát az egyéni különbségek abban, hogy a helyekkel kiépített kapcsolat milyen mértékben fontos a személyek számára önmaguk meghatározásában), továbbá hogy az új kérdőívünk a korábbi változatnál megbízhatóbban méri az eredeti angol nyelvű kérdőívben (AIQ-IV, Cheek, Smith és Tropp, 2002) szereplő négy (személyes, társas/nyilvános, kollektív és kapcsolati) identitásorientációt is.

A vizsgálat háttere és céljai: az ember és a terek/tárgyak környezetpszichológiai tranzakciói során tudatosan és nem tudatosuló módon illeszkedés jön létre a környezet és használója között (személy–környezet összeillés). Az egész életen át tartó fejlődésben a személy–környezet tranzakció változásának fontos szerepe van (pszicho-bio kontextuális fejlődés). A helykötődés és a helyidentitás fejlődésmodellje szerint a pszichológiailag fontos helyek beépülnek a személyek (hely)identitásába. A környezetpszichológiai vizsgálatok szerint a gyerekek és a fi atalok számára – az otthon mellett – a kültéri környezeteknek fokozódóan nagy jelentősége van (tranzakcionális téri-idői társas kontinuum). Ehhez illeszkedik a szociofi zikai önállóság bel- és kültéri környezetekben egyaránt vizsgálható környezetpszichológiai, tranzakcionális fogalma, amelyet kutatásunkba környékhasználatra értelmezünk. A kutatások szerint a térhasználat gyerekkori emlékei nem térnek el építészek és nem építészek esetében, viszont a felnőtt építészek képzési tapasztalataik és vizualizációs módszereik segítségével másképp látják és ábrázolják a világot, mint a laikusok. Vizsgálatunk kérdése, hogy a szociofi zikai önállóság kezdetén használt fontos külterek mentális reprezentációját – közvetlenül a kamaszkor után – mi határozza meg inkább: az ezekhez a színterekhez kapcsolódó hétköznapi tapasztalatok vagy a kibontakozó szakmai tértudás?

Módszer: elsőéves építész (kezdő térszakértő) és tanulmányai elején járó nemépítész (kezdő humán szakértő, térlaikus) egyetemi hallgatók első önálló környezethasználatának retrospektív mentális térképeit vizsgáltuk transzdiszciplináris (TD), ötvözött kvalitatív és kvantitatív kutatási stratégiával. A rajzok feldolgozását kollaboratív transzdiszciplináris teammunkában végeztük.

Eredmények: az ábrázolás módja, elemei és relációik szerint két – megfelelően működő – főkategória (képszerű és térképszerű), és ezeken belül több alkategória formálódott meg. A térképszerű ábrázolás vártnál nagyobb arányú alkalmazása azt mutatja, hogy egy énközeli esemény szociofi zikai kontextusa képi kifejezésmódjának – térszakértelemtől függetlenül – inkább ez felel meg.

Következtetésünk, hogy a térszakértők és a térlaikusok térfelfogásának és -ábrázolásának sokszor igazolt eltéréseit érdemes és kívánatos a környezetpszichológiai szakirodalomban általában megszokottnál tágabb kontextusban kezelni és vizsgálni.

Korábbi kutatási adatok egyértelmuen jelzik a droghasználat mértéke és a szabad ido felhasználásának jellemzoi közötti összefüggést, valamint specifikusan is felvetik a plázákban való jelentosebb mértéku idotöltés (csellengés) és a legális, illetve illegális szerekkel való visszaélés kapcsolatát. Kutatásunk célja ezzel összefüggésben a nagy bevásárlóközpontokban megforduló fiatalok életvitelének, droghasználati szokásainak, valamint egyéb szenvedélyproblémáinak kvantitatív és kvalitatív módszerekkel történo feltárása volt. A kutatás során a kvalitatív környezetpszichológiai vizsgálati módszert (szakértoi színtérbejárás) normál populációs kérdoíves felmérésekkel kombináltuk. Eredményeink szerint a gyakori plázalátogatók, azok, akik hetente többször, s különösen azok, akik (szinte) minden nap megfordulnak a plázákban, jelentosen eltéro plázalátogatási szokásokkal rendelkeznek, mint a plázákba kevesebbet járó társaik. Elobbiek valószínubben fordulnak elo a plázákban a délelotti idoszakban, s többet járnak oda egyedül, de egyúttal kiemeltebben használják a plázateret a barátaikkal, ismeroseikkel való találkozás céljából. Hasonlóképp szoros kapcsolat mutatkozott a plázalátogatás gyakorisága és a droghasználat mértéke között. Ily módon a havonta vagy annál ritkábban plázába járók (mind a középiskolások, mind pedig a fiatal felnottek esetében) a teljes populáció átlagánál (19,1%, illetve 25,1%) alacsonyabb prevalenciaértékeket mutatnak a droghasználat szempontjából, míg a (majdnem) minden nap plázába járó középiskolások harmada (33%), a fiatal felnotteknek pedig több mint fele (52,6%) használt már drogot életében. Hasonló eredmények mutatkoztak az egyéb problémaviselkedések vonatkozásában is. A tanulmányban a kutatási eredmények bemutatása mellett áttekintjük a pláza környezetpszichológiai sajátságait is.