Search Results

A májátültetés rutinszerűen, jó eredménnyel alkalmazott eljárás a végstádiumú májelégtelenség kezelésében. A transzplantáció után kialakuló éreredetű szövődmények közül a legritkább a májkapuér-szűkület. Ennek intervenciós radiológiai megoldását mutatjuk be három eset kapcsán. Célkitűzés: A portalis véna szűkületének sebészi kezelése kockázatos, különösen a korai poszttranszplantációs időszakban. Az intervenciós radiológiai beavatkozások általában kis megterheléssel, kevés szövődménnyel alkalmazhatók. Célunk bemutatni a percutan transhepaticus fémstentbehelyezés biztonságosságát, eredményességét. Módszer: Háromszázkilencvenhat májátültetés után összesen három esetben (0,07%) észleltük az anasztomózis korai beszűkülését. Ezekben az esetekben ultrahangvezérelt percutan transhepaticus venaportae-punkciót végeztünk vékony tűvel, majd koaxiális tágítókatétert alkalmazva stent behelyezésére alkalmas introducert vezettünk át a májszöveten. A szűk anasztomózisba nitinol (2 esetben), illetve acél (1 esetben) öntáguló fémstentet helyeztünk. Az introducer eltávolítása közben a parenchymás járatot egy alkalommal embolizációs spirállal, egyszer pedig sebészi szivacsrészecskékkel embolizáltuk. A harmadik esetben embolizáció nem történt. Eredmények: A kezelés mindhárom esetben sikeres volt. A beavatkozással kapcsolatban szövődményt nem észleltünk. Két esetben az indikációt jelentő hasi folyadék mennyiségének csökkenése, egy esetben a nyelőcső-varicositas visszafejlődése jelentette a klinikai kép javulását. Mindhárom esetben ultrahangos és komputeres rétegvizsgálat is igazolta a szűkületek sikeres kezelését. Két beteg a beavatkozás után 10, illetve 39 hónappal jól van. Egy beteget a beavatkozás után egy hónappal többszervi elégtelenség miatt elvesztettünk. Következtetés: A venaportae-anasztomózis szűkületeinek kezelésére a percutan transhepaticus kanülálás és öntáguló fémstent behelyezése biztonságosan és sikeresen alkalmazható.

A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.

Absztrakt

Bevezetés: A szerzők a májátültetést követően kialakult mikrobás fertőzéseket, a mintavételek eredményeit, a multidrug-rezisztencia incidenciáját vizsgálták a hazai betegek körében. Célkitűzés: Tanulmányozták a bakteriális fertőzés kialakulásának kockázati tényezőit, az infekciókhoz kapcsolódó szövődmények előfordulását, lefolyását, és részletes kórokozó-spektrumelemzést végeztek. Módszer: 2003–2012 között májátültetett 408 beteg adatait (281 bakteriológiai tenyésztést) vizsgálták. Eredmények: A 408 beteg közül 70 betegnél (17%) észleltek klinikai tünetekkel járó fertőzést. A tenyésztési lelet 58 betegnél (14,2%) pozitív, 12 betegnél (2,9%) negatív volt. Hét esetben (12,1%) alakult ki cholangitis, 17 esetben (29,3%) fordult elő hasűri és 28 esetben (48,3%) pulmonalis eredetű fertőzés. Posztoperatív fertőzés gyakrabban lépett fel kezdeti csökkent graftműködés, akut veseelégtelenség, epeúti szövődmény és hasűri vérzés mellett. Infekció kialakulása esetén az 1, 3 és 5 éves betegtúlélés 70%, 56% és 56% volt, míg infekció nélkül ez 94%, 87%, 85% volt (p<0,001). A kitenyészett baktériumok 56%-ánál találtak multidrug-rezisztenciát, viszont nem volt szignifikáns különbség a multidrug-rezisztencia pozitív és negatív baktériummal fertőzött csoportok egyéves betegtúlélése között (70,2% mindkettő). Következtetések: Az infekciókontroll, a multidrug-rezisztens kórokozók menedzselése a preventív, higiéniai, izolációs elvek kialakítását, betartását, valamint műtéttechnikai, transzfúziós, antibiotikus stratégiák, folyamatok fejlesztését kell, hogy megcélozza, szakmai csapatmunka keretén belül. Orv. Hetil., 2015, 156(34), 1366–1382.

Abstract

Besides orthotopic liver transplantation (OLT) there is no long-term and effective replacement therapy for severe liver failure. Artificial extracorporeal liver supply devices are able to reduce blood toxin levels, but do not replace any synthetic function of the liver. Molecular adsorbent recirculating system (MARS) is one of the methods that can be used to treat fulminant acute liver failure (ALF) or acute on chronic liver failure (AoCLF). The primary non-function (PNF) of the newly transplanted liver manifests in the clinical settings exactly like acute liver failure. MARS treatment can reduce the severity of complications by eliminating blood toxins, so that it can help hepatic encephalopathy (HE), hepatorenal syndrome (HRS), and the high rate mortality of cerebral herniation. This might serve as a bridging therapy before orthotopic liver retransplantation (reOLT). Three patients after a first liver transplantation became candidate for urgent MARS treatment as a bridging solution prior to reOLT in our center. Authors report these three cases, focusing on indications, MARS sessions, clinical courses, and final outcomes.

Bevezetés: Májcirrhosisban a vesefunkció is romlik. Ennek hátterében leggyakrabban hepatorenalis szindróma áll, de primer vesebetegség, diabetes mellitus, valamint egyes alapbetegségek is okozhatják (például hepatitis C-vírus-fertőzés). Májtranszplantáció során számos további esemény (teljes vena cava kirekesztés, politranszfúzió, immunszuppresszió) is eredményezheti a veseműködés romlását. Célkitűzés: A veseműködés változásának vizsgálata májtranszplantációt követően a posztoperatív első év alatt. Módszer: Primer májátültetésen átesett betegek (n = 319) adatait dolgozták fel retrospektív adatelemzéssel. Eredmények: Ha a veseműködés már preoperatív beszűkült volt, egyes posztoperatív szövődmények gyakrabban alakultak ki, és rosszabb volt az egyéves kumulatív betegtúlélés (91,7% vs. 69,9%; p<0,001). Ha az első év után a glomerulusfiltrációs ráta 60 ml/perc/1,73 m² fölé emelkedett, javult a betegtúlélés. Függetlenül a vese preoperatív állapotától, az első év végig a betegek nagyobb részének (76%) romlott a veseműködése. Ebben a betegcsoportban gyakrabban alakult ki de novo diabetes mellitus (22,5% vs. 9,5%; p = 0,023). Következtetések: A veseelégtelenség kialakulásában jelentős szerepet játszó kockázati tényezők közül leginkább a személyre szabott immunszuppressziós terápia megválasztásán keresztül érhető el kedvező hatás. Orv. Hetil., 2013, 154, 1018–1025.

A szerzők összefoglalják a magyar májátültetési program epeúti szövődményeinek jellemzőit. Feltárják az epeúti szövődmények előfordulási gyakoriságát. Elemzik az epeúti szövődmények típusait és azok megoszlását, valamint hatásukat a beteg-, illetve graftvesztésre. Elemzik az irodalomban már ismert rizikófaktorokat a hazai betegpopulációban. Ismertetik az epeúti szövődmények kezelési lehetőségeit. Retrospektív vizsgálat során a betegeket két csoportba osztották aszerint, hogy a májátültetés után kialakult-e epeúti szövődmény, vagy nem, majd a két csoportot összehasonlították számos vizsgált paraméter, valamint a túlélések szempontjából. Az epeúti szövődményes betegeket tovább csoportosították annak alapján, hogy a szövődmény a májátültetés után három hónapon belül vagy később alakult ki. Ezt a két csoportot szintén összehasonlították a fentebb említett kontrollcsoporttal. Egyvariációs összehasonlítások esetén a folytonos adatokat a populáció homogenitásának vizsgálata után (Levene-teszt) kétmintás t -próbával, illetve Mann–Whitney-féle U-teszttel, a kategorikus adatokat χ ² -próbával, illetve Kaplan–Meier-analízissel vizsgálták. A túlélést Kaplan–Meier-metodikával vizsgálták. Az eredményeket valamennyi statisztikai próbánál akkor tekintették szignifikánsnak, ha a p < 0,05 volt. Eredmények: Epeúti szövődmény a betegek 26%-ában jelent meg, 290 vizsgált beteg közül 76 esetben. A leggyakoribb a szűkület (18%), majd az epecsorgás (9%), a necrosis (6%), végül az ischaemiás típusú epeúti károsodás (3%). Epeúti szövődmények esetén az 5 éves kumulatív túlélés rosszabb (55%), mint ezek hiányában (66%), és a retranszplantációk aránya is magasabb (15%) volt. A leggyakoribb kezelési típusok: intervenciós radiológiai (69%), sebészi (17%), ERCP (14%). Következtetések: Az epeúti szövődmények aránya megfelel a nemzetközi közléseknek, 2002 óta arányuk csökkent. Epeúti szövődmények kialakulásának rizikófaktorai: cholangitis, az arteria hepatica thrombosisa és stenosisa, magas bevitt intraoperatív volumen, valamint az akut rejectio. Korai epeúti szövődmények gyakran társultak a beültetett májgraft kezdeti gyenge működésével (ún. „initial poor function”). A korai epeúti szövődmények felelősek a túlélés csökkenéséért, a késői szövődmények inkább az életminőséget rontják. Az epeúti szövődményes betegeket döntően intervenciós radiológiai módszerekkel kezelték.

A májátültetés jelenti a gyermekkori végstádiumú májbetegségek egyetlen kezelési módját. A split, majd az ezt követően kifejlesztett élő donoros májátültetés ma már rutinbeavatkozásnak számít, és a gyermekkori átültetések alapját jelentik. Az átlagos Kaplan–Meier-féle meghatározás szerinti 1, illetve 5 éves túlélés 80–90% feletti. A donormáj splittelése során két májbetegen segíthetünk. A bal oldali laterális szegmenteket általában gyermekeknek, a nagyobb jobb oldalt felnőtteknek ültetjük át. Természetesen többféle kombináció jön szóba attól függően, hogy élő donoros vagy split-, vagy redukált májátültetésről van szó. Az átültetéshez szükséges májszövet mennyisége a testsúly minimum 1%-át jelenti. A hazai több mint 340 májátültetés során 27 gyermek (14 parciális graft) májátültetéséről számolhatunk be, és elindult az élődonor-program is. Az alkalmazott technikák eredményeit és szövődményeit is figyelembe véve elmondható, hogy megfelelően szigorú kivizsgálási protokollok betartásával, a sebészi, aneszteziológiai és intenzív osztályos kezelés megfelelő szintű fejlesztésével a hazai átültetések eredményei nemzetközi szintre emelkedtek. Az utolsó 5 év átlagos túlélése 80% feletti volt.

A szerzők a szabadgyök-reakciók dinamikáját vizsgálják a transzplantált betegekben. A szervtranszplantáció előtt álló betegek szervezetében a kóros metabolizmus következtében szabadgyök-felszaporodás figyelhető meg, ezért antioxidáns-kapacitásuk csökken. Amennyiben a beültetett szerv megfelelően működik, a homeostasis szabadgyök-antioxidáns egyensúlya helyreáll. A korai posztoperatív időszakban kialakuló szövődmények (akut rejectio, infekció, akut tubularis necrosis, cholestasis) következtében a szabadgyök-reakciók száma szaporodik. A szerzők részletezik, hogy melyek azok a szabadgyök-folyamatokban részt vevő mediátorok (interleukin-6, C-reaktív protein, szérumamiloid-A, neopterin) és enzimek (dipeptidil-aminopeptidáz, glutation-S-transzferáz, mieloperoxidáz), amelyek változását érdemes vizsgálni a perioperatív szakban, mert jelzi a szabad gyökök felszaporodását. E paraméterek korai posztoperatív monitorozása alkalmas az akut rejectio előjelzésére, az antirejectiós terápia effektivitásának nyomon követésére. A legtöbb, általunk vizsgált paraméter mennyisége szignifikánsan növekszik akut rejectióban és infekcióban a kontrollhoz képest. Az immunrendszer aktiválódását igazolják, de differenciáldiagnózis felállítására nem alkalmasak. Ezek közül kivétel az interleukin-6 szintje, mert infekcióban szignifikánsan nagyobb értéket mértünk, mint akut rejectióban. A veseszövet-károsodás mértékének meghatározását vizeletenzim-meghatározással a beültetendő graftfunkció előjelzésére használtuk. A reaktív oxigén intermedierek károsító hatását a kóros mennyiségben felszabaduló máj- és vizeletenzimek (dipeptidil-aminopeptidáz, glutation-S-transzferáz) is alátámasztják. Megfelelő tesztek kiválasztásával monitorozni lehet a transzplantált betegek műtét utáni szabad gyökös státuszát, illetve antioxidáns szerek adagolásával csökkenteni és ellenőrizni lehet a reaktív oxigén-intermedierek kontrollálatlan felszaporodását.

A de novo diabetes mellitus a májátültetés gyakori szövődménye. Célkitűzés: A de novo diabetes gyakoriságát, jelentőségét és a kockázati tényezők szerepét vizsgáltuk. Módszer: 1995 és 2009 között 310 májátültetett beteg adatait dolgoztuk fel retrospektív módszerrel. De novo diabetest állapítottunk meg, ha az éhomi vércukor a 3. posztoperatív hónapon túl ismételten >6,8 mmol/l volt, és/vagy a májátültetés után tartós, a 3. posztoperatív hónapot meghaladóan is fenntartott antidiabetikus terápia indult. Eredmények: De novo diabetes a betegek 20%-ánál (63 beteg) alakult ki. A de novo és a kontrollcsoport között az alábbiakban találtunk különbséget. Donor-testtömegindex (24±3 vs. 22,4±3,6 kg/m ² , p = 0,003), férfi nem (58% vs. 33%, p = 0,002). Recipienséletkor (47,6±7,2 vs. 38,3±14,6 év, p<0,001), -testtömegindex (26,7±3,8 vs. 23,3±5,6 kg/m ² , p<0,001), férfi nem (60% vs. 44%, p = 0,031). A de novo diabetesesek csoportjában a betegek 66%-át HCV talaján kialakult cirrhosis miatt transzplantálták, a kontrollcsoportban ez csak 23% volt (p<0,001). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív betegtúlélés a kontrollcsoportban 95%, 91%, 88% és 88%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79% és 64% (p = 0,011). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív grafttúlélés a kontrollcsoportban 92%, 87%, 86% és 79%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79%, 65% (p = NS). Azoknál a betegeknél, akiknél a C-vírus korai (6 hónapon belüli) kiújulását észleltük, többségben de novo diabetes is kialakult (74% vs. kontroll 26%, p = 0,03). A betegek 53%-ában észleltünk tízszeres vírustiter-emelkedést a műtét utáni 6 hónapon belül a preoperatív értékhez viszonyítva diabetes kialakulása esetén, a kontrollnál ez 20% volt (p = 0,028). A de novo csoportban magasabb volt az átlagos (Ishak-Knodell) fibrosis score az antivirális kezelés megkezdését követően 1 évvel (2,05±1,53 vs. 1,00±1,08, p = 0,039). Következtetés: Májátültetést követő de novo diabetes kockázati tényezői az időskor, elhízás, férfi nem és a C-vírus okozta cirrhosis. Víruspozitív betegek körében a korai rekurrencia, súlyosabb viraemia és az antivirális kezelés ellenére kialakuló súlyosabb fibrosis összefügg a de novo diabetes kialakulásával.

Bevezetés: A hepatitis C-vírus-fertőzés kiújulása továbbra is kihívás májátültetést követően. Célkitűzés: Az elmúlt tíz évben hepatitis C-vírus-infekcióval transzplantált betegek adatainak elemzése, összevetése korábbi eredményeinkkel. Módszer: A szerzők vizsgálták a donor és recipiens perioperatív adatait, a túlélést, a szövődmények arányát a hepatitis C-vírus-infekcióval összefüggő és egyéb indikációval végzett májátültetések, valamint korai és késői hepatitis C-vírus-infekció kiújulása esetén. Eredmények: 409 beteg közül 156 hepatitis C-vírus-pozitív beteg került májátültetésre (38%). A hepatitis C-vírus-fertőzött betegek túlélése és a grafttúlélés is rosszabb volt, mint egyéb indikációval végzett májátültetések esetén. A betegek 85%-ában a kiújulás igazolható volt, többségüknél egy éven belül. Három hónapon belüli rekurrencia igazolódott 26 betegnél. A májátültetéstől a vírus kiújulásáig átlagosan 243 nap telt el. A betegtúlélés három hónapon belül észlelt kiújulás esetén szignifikánsan rosszabb volt, mint három hónapon túli kiújulás esetén. Következtetések: A szerzők korábbi közléséhez képest az utóbbi tíz évben a víruskiújulást hamarabb észlelték. Korai kiújulás a prognózist lényegesen rontja, a rövid időn belül megkezdett antivirális kezelés ellenére. Orv. Hetil., 2013, 154, 1058–1066.