Search Results

Absztrakt

Bevezetés: A 2-es típusú cukorbetegség kezelésében fontos a glykaemiás célok elérése. Ennek fontos tényezője a diéta mellett a gyógyszeres kezelés terápiahűsége. Célkitűzés: A metformin-monoterápia és a szitagliptin/metformin fix kombináció egyéves perzisztenciájának összehasonlítása 2-es típusú cukorbetegekben. Módszer: Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár vényforgalmi adataira alapozva 2012. október 1. és 2013. szeptember 30. között első alkalommal metformin, illetve szitagliptin/metformin fix kombináció receptjeit kiváltó betegeket választottak ki. E betegek a bevonás előtti egy év során hasonló készítményeket nem szedtek. A túlélésanalízis klasszikus eszköztárát alkalmazták a perzisztencia modellezésére. A „túlélési idő” a gyógyszer szedésének kezdetétől annak abbahagyásáig eltelt idő volt. Mint diszkrét túléléselemzési modell, komplementer log-log link függvényt használó általánosított lineáris modellt alkalmaztak a vizsgálatban. Eredmények: A vizsgált időszakban 63 386 beteg kezdett metformin-monoterápiát, illetve 10 039 beteg kapott szitagliptin/metformin fix kombinációt. A betegek követése során a metformin-monoterápia egyéves perzisztenciája 30%, míg a szitagliptin/metformin kombinációt szedőkben ez 58%-nak bizonyult. A metforminszedés átlagos perzisztenciájának időtartama 173,4 nap volt, a szitagliptin/metformin fix kombinációt szedőké 261,9 nap. A metformin-monoterápia elhagyásának kockázata a szitagliptin/metformin fix kombinációhoz képest több mint kétszeres volt (HR = 2,267, p<0,001). Következtetések: A szerzők igazolták, hogy a metformin-monoterápia, illetve a szitagliptin/metformin fix kombináció között szignifikáns különbség van az egyéves perzisztencia vonatkozásában. Az eredmények azt igazolták, hogy a betegek terápiahűsége szempontjából előnyösebb a szitagliptin/metformin fix kombináció. Orv. Hetil., 2016, 157(16), 618–622.

Absztrakt

Bevezetés: A hypertonia kezelése során nagy jelentőségű a jó terápiahűség, mivel a célvérnyomás elérésének egyik hangsúlyos eleme. A vérnyomáscélértékek elérésével csökkenthető a cardiovascularis szövődmények kockázata. Célkitűzés: A hypertonia indikációban indított ramipril/amlodipin és a lisinopril/amlodipin fix kombinációk egyéves perzisztenciájának összehasonlítása. Módszer: Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatbázisából a vényforgalmi adatokra támaszkodva hypertonia indikációban, 2012. október 1. és 2013. szeptember 30. között első alkalommal a ramipril/amlodipin, illetve a lisinopril/amlodipin fix kombinációk receptjeit kiváltó olyan betegeket választottak ki, akik a megelőző egy évben hasonló hatóanyagokkal végzett antihypertensiv terápiában nem részesültek. A perzisztencia modellezésére a túlélésanalízis klasszikus eszköztárát alkalmazták, ahol a „túlélési” idő a gyógyszer szedésének abbahagyásáig eltelt idő volt. A modellezéshez komplementer log-log link függvényt használó általánosított lineáris modellt alkalmaztak, mint diszkrét túléléselemzési modellt. Eredmények: A vizsgált időszakban 10 449 beteg kezdett ramipril/amlodipin, míg 20 276 beteg kapott lisinopril/amlodipin fix kombinációt hypertonia indikációban. A megfigyelési időszakban a ramipril/amlodipin fix kombináció egyéves perzisztenciája 54%, míg a lisinopril/amlodipin fix kombinációt szedőké 36% volt. Az átlagos perzisztencia időtartama 271 nap volt a ramipril/amlodipin, míg 211 nap a lisinopril/amlodipin fix kombinációt szedőknél. A lisinopril/amlodipin fix kombináció abbahagyásának kockázata a ramipril/amlodipin fix kombinációhoz képest majdnem kétszeres volt (HR = 1,79, p<0,001). Következtetések: A szerzők igazolták, hogy hypertonia indikációban alkalmazott ramipril/amlodipin, illetve lisinopril/amlodipin fix kombinációk között szignifikáns különbség van az egyéves perzisztencia vonatkozásában. Az eredmények azt igazolták, hogy a betegek terápiahűsége szempontjából előnyösebb a ramipril/amlodipin fix kombinációt alkalmazni. Orv. Hetil., 2016, 157(1), 30–34.

Absztrakt

Bevezetés: A hypertonia és a dyslipidaemia módosítható cardiovascularis kockázati tényezők. Hazánkban a hypertonia és a dyslipidaemia egyaránt népbetegségnek számítanak. A célértékek elérésében a hatékony vegyületek alkalmazásán túlmenően a betegek terápiahűsége alapvető fontosságú. Célkitűzés: Az atorvastatin/amlodipin fix kombináció egyéves perzisztenciájának összehasonlítása az atorvastatinterápiához képest. Módszer: Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatbázisából a vényforgalmi adatokra támaszkodva 2012. október 1. és 2013. szeptember 30. közötti időszakban első alkalommal atorvastatin/amlodipin fix kombináció, illetve az atorvastatin hatóanyagú készítmények bármely dózisának receptjét kiváltó betegeket választottak ki, akik a megelőző egy évben hasonló terápiában nem részesültek. A perzisztencia modellezésére a túlélésanalízis klasszikus eszköztárát alkalmazták, ahol a „túlélési” idő a gyógyszer szedésének abbahagyásáig eltelt idő volt. A modellezéshez komplementer log-log link függvényt használó általánosított lineáris modellt alkalmaztak mint diszkrét túléléselemzési modellt. Eredmények: A vizsgált időszakban 24 433 beteg kezdett atorvastatin/amlodipin fix kombinációt, míg 192 579 beteg atorvastatinterápiát. A megfigyelési időszakban az atorvastatin/amlodipin fix kombináció egyéves perzisztenciája 43%, míg az atorvastatinterápiáé 21% volt. Az atorvastatin/amlodipin fix kombináció átlagos perzisztencia-időtartama 221,4 (SE: 0,894) napnak bizonyult, míg az atorvastatinterápiáé 153,0 nap (SE: 0,297) volt a vizsgált időszakban. Az atorvastatinterápia abbahagyásának kockázata az atorvastatin/amlodipin fix kombinációhoz képest majdnem kétszeresen nagyobbnak bizonyult (HR = 1,85, 95% CI 1,82–1,89, p<0,0001). Következtetések: A szerzők megállapították, hogy az atorvastatin/amlodipin fix kombináció egyéves perzisztenciája lényegesen magasabb (mintegy kétszerese) az atorvastatin-monoterápiához képest, ezért a kettős célérték elérése szempontjából különösen kedvező az atorvastatin/amlodipin fix kombináció alkalmazása. Orv. Hetil., 2016, 157(11), 425–429.

Absztrakt:

A protonpumpagátlók az utóbbi évtizedekben a savfüggő kórképek kezelésének élvonalbeli gyógyszereivé váltak. Megkérdőjelezhetetlen hatékonyságuk ellenére azonban ezek a szerek nem veszélytelenek, az utóbbi időszakban számos közlemény született hosszú távú mellékhatásaikkal kapcsolatban. A felmerült lehetséges mellékhatások között a csonttörések fokozott kockázata, a csökkent B₁₂-vitamin-, illetve magnéziumszint, valamint a Clostridium difficile-fertőzés emelhető ki. Tekintettel arra, hogy a protonpumpagátlók világszerte egyre nagyobb számban kerülnek felírásra, nagyon fontos a tartós szedésük következtében fellépő mellékhatások ismerete mind a szakorvosok, mind az alapellátásban dolgozó orvosok számára. A szerzők ebben az összefoglaló közleményben a protonpumpagátlók hosszú távú lehetséges mellékhatásait ismertetik, hangsúlyozva azt, hogy ezeket a szereket csak megfelelő, szigorú indikációval szabad tartósan alkalmazni. Orv Hetil. 2018; 159(19): 735–740.

Absztrakt:

Az agyi infarktushoz vezető arteria carotis interna (ICA) elzáródás a leggyakrabban embolia, vagy atherosclerosis talaján kialakult thrombosis miatt jön létre. Az akut ellátást követően, amennyiben a beteg állapota lehetővé teszi, a beteget otthonába bocsátják, vagy szükség esetén rehabilitációs osztályon folytatják ápolását. Az okklúziót általában véglegesnek tekintik, de a továbbiakban is szükséges a beteg rendszeres duplex ultrahangos (esetenként CT-angiográfos) kontrollvizsgálata. Az irodalmi adatok szerint az esetek egy részében az ICA spontán rekanalizálódhat. A szerzők hazai példán igazolták, hogy az ICA-okklúzió nem minden esetben végleges: egy 67 éves, jobb oldali ICA-okklúziót és következményes stroke-ot elszenvedett, majd spontán rekanalizáció után sikeres endarterectomián átesett férfi esete kapcsán tekintik át az irodalmi adatokat, és adnak javaslatot az ilyen típusú betegek utánkövetésére. Orv Hetil. 2018; 159(37): 1525–1528.

Jól ismert, hogy a hypertonia önálló cardiovascularis kockázati tényező. A magasvérnyomás-betegség kezelésére gyakran három vagy annál is több készítmény szükséges. Amennyiben a betegnél a maximálisan tolerált adagban alkalmazott legalább három vérnyomáscsökkentő kombinációjával (egyike diuretikum) sem érhető el a célvérnyomás, rezisztens hypertoniáról van szó. A rezisztens hypertonia gyógyszeres kezelése a legtöbb esetben a gyógyszer-kombinációk számának növelése ellenére is sikertelen. Ennek veszélye viszont a magas vérnyomásból adódó fokozott cardiovascularis kockázat. A rezisztens hypertonia eszközös kezelésére jelenleg két fő irányban folynak vizsgálatok. Az egyik a carotisbaroreceptorok stimulációjával, míg a másik az arteria renalisok körüli szimpatikus idegrostok rádiófrekvenciás ablatiójával csökkenti a rezisztens hypertoniában szenvedők vérnyomását. Orv. Hetil., 2013, 154, 203–208.

Absztrakt:

A hypertoniás betegek gondozása és terápiájának összeállítása különösen nagy odafigyelést igényel. A társbetegségek és egyidejűleg alkalmazott egyéb medikációk sorában figyelembe kell venni a glaucomát és a kezelésére használt szemcseppeket is. A szemcseppek hatóanyaga a ductus nasolacrimalison keresztül az orr és a garat nyálkahártyájáról, illetve a kötőhártya és a sclera erein keresztül az enterohepaticus ’first pass’ effektus kikerülésével juthat a vérkeringésbe – úgy, mintha intravénásan adtuk volna. Ily módon szisztémás mellékhatásai és interakciói jelentkezhetnek. A szerzők bemutatnak egy beteget is, aki évek óta ismétlődő eszméletvesztés miatt állt különböző kivizsgálások alatt, negatív eredménnyel. A Hypertonia Ambulancián derült fény a timololt is tartalmazó kombinált szemcsepp és a tablettában adott kalciumantagonista közös oki szerepére. A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a béta-receptor-blokkolókhoz köthető szisztémás mellékhatások (vérnyomásesés, bradycardia, légzészavar, depresszió) észlelése esetén mindig gondolni kell a szemcseppben bevitt béta-receptor-blokkoló oki szerepére. Számolni kell ugyanakkor a szisztémás gyógyszer-interakciók lehetőségével is. Különösen veszélyes lehet a dihidropiridin típusú kalciumantagonistával kialakult interakció. Ilyen esetben a szemész szakorvossal konzultálva célszerű a béta-blokkolót tartalmazó szemcseppet más hatástani csoportba tartozó szerre cserélni. Orv Hetil. 2019; 160(8): 309–313.

Absztrakt:

Bevezetés: A nonvalvularis pitvarfibrilláció (PF) orális antikoagulánssal (OAK) történő kezelésekor a terápiahűség igen jelentős tényező a stroke-prevencióban. Célkitűzés: OAK-terápiában részesülő, PF-ban szenvedő betegek esetében az antikoaguláns-terápiák (K-vitamin-antagonista [KVA] és az új orális antikoagulánsok [NOAK]) egyéves perzisztenciájának vizsgálata. Módszer: A szerzők pitvarfibrilláció-indikációban a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő adatbázisában, 2016 második félévében (bevonási időszak) valamilyen orális antikoaguláns- (OAK = KVA/NOAK) terápiában részesülő betegek perzisztenciáját vizsgálták a vényforgalmi adatok felhasználásával, az első kiváltástól számított 12 hónapig (60 napos ’grace’ periódussal). Eredmények: A bevonási kritériumoknak 122 870 beteg felelt meg. A betegek közül 18 650 beteg kezdett újonnan, míg 104 220 beteg volt már valamelyik OAK-terápián. Az új betegek között a NOAK-terápia egyéves perzisztenciája 65,7%, míg a KVA-terápiáé 39,0% volt (p<0,001). A már kezelt betegek esetében az egyéves perzisztencia a NOAK esetében 72,6%-nak, a KVA esetében 53,9%-nak bizonyult (p<0,001). Az új betegeknél a NOAK-terápián belül a rivaroxaban egyéves perzisztenciája 65,7%, az apixabané 62,6%, a dabigatráné 59,2% volt (logrank p<0,001 minden összehasonlításban, kivéve rivaroxaban vs. apixaban: p = 0,017, dabigatrán vs. apixaban: p<0,01). A már NOAK-kal kezelt betegek egyéves perzisztenciája a rivaroxaban esetében 73,4%, az apixaban esetében 68,0%, a dabigatrán esetében 68,4% volt (logrank p<0,001 minden összehasonlításban, kivéve apixaban vs. dabigatrán, NS). Következtetések: PF-ban a KVA-terápiához képest a NOAK-ok egyéves perzisztenciája szignifikánsan magasabb volt (új betegeknél és már kezelteknél). A NOAK-ok közül a rivaroxaban egyéves perzisztenciája volt a legelőnyösebb mindkét vizsgált betegcsoportban. Orv Hetil. 2020; 161(20): 839–845.

Az elhízás jelenleg az egyik legnagyobb egészségügyi probléma. A testtömegcsökkentés komplex tevékenység, amelybe beletartozik az életmód-változtatás (diéta+testmozgás), a viselkedésterápia, a különböző gyógyszerek alkalmazása és bizonyos esetben sebészeti beavatkozások. A diéta és a testmozgás a legjobb módszerek az elhízás kezelése és megelőzése során, azonban sok nehézséggel jár alkalmazásuk. Az elhízás gyógyszeres kezelése önmagában sokszor csak mérsékelt eredménnyel jár, a gyógyszerek alkalmazását a mellékhatások határolhatják be, abbahagyásukkor megáll a testtömegcsökkenés, és visszahízás következik be. A megfelelő eredmény érdekében kombinálnunk kell a különböző testtömegcsökkentő módszereket. Az elhízás kezelésére alkalmazott gyógyszerek számos hatástani csoportba tartozhatnak. Fokozhatják a telítettségérzést, csökkenthetik a tápanyag-felszívódást, növelhetik az anyagcserét, de hatásuk általában csak mérsékelt. Régebben számos készítményt alkalmaztak az elhízás gyógyszeres kezelésére, beleértve a pajzsmirigyhormont, a dinitrofenolt, az amfetamint és ezek analógjait, a fenfluramint stb. Jelenleg az elhízás kezelésének hosszú távú alkalmazására (≥24 hét) csak az orlistat elérhető, mivel a sibutramint és a rimonabantot egyaránt visszavonták a gyógyszerpiacról. Az elhízás kezelésére jelenleg is számos készítményt vizsgálnak, ezek közül az inkretintengelyre ható GLP-1-analóg liraglutid rendelkezik a legnagyobb eséllyel. Orv. Hetil., 2012, 153, 363–373.

Absztrakt:

Bevezetés: A hypertonia kezelése során a terápiahűség az egyik legfontosabb tényező, mivel a cardiovascularis kockázatcsökkentés eléréséhez folyamatos gyógyszerelésre van szükség. Célkitűzés: A szerzők célja a hypertonia indikációban indított perindopril/amlodipin szabad és fix kombinációk egyéves perzisztenciájának összehasonlítása volt. Módszer: A szerzők az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatbázisából, a vényforgalmi adatokra támaszkodva, hypertonia indikációban, 2012. október 1. és 2013. szeptember 30. között első alkalommal a perindopril/amlodipin szabad és fix kombinációinak receptjeit kiváltó olyan betegeket választottak ki, akik a megelőző egy évben hasonló hatóanyagokkal nem részesültek antihipertenzív terápiában. A perzisztencia modellezésére a túlélésanalízis klasszikus eszköztárát alkalmazták, ahol a „túlélési” idő a gyógyszer szedésének abbahagyásáig eltelt idő volt. A modellezéshez komplementer log-log link függvényt használó általánosított lineáris modellt becsültek, mint diszkrét túléléselemzési modell. Eredmények: A bevonási kritériumoknak 109 248 beteg felelt meg. Ebből a fenti időszakban 19 365 beteg kezdett perindopril és amlodipin szabad, míg 89 883 beteg perindopril és amlodipin fix kombinációval antihipertenzív terápiát. A megfigyelt időszakban a perindopril/amlodipin szabad kombinációjának egyéves perzisztenciája 27,15%, míg a fix kombinációé 46,89% volt. A 360 napra korlátozott átlagos perzisztencia időtartama 177,6 nap volt a szabad, míg 245,7 nap volt a fix kombinációt szedő csoportban. A szabad és a fix kombinációs kezelést vizsgálva azt találták, hogy a szabad kombináció esetén mintegy kétszeres a gyógyszerelhagyás pillanatnyi rátája a fix kombinációhoz képest (kockázatarány = 1,94 [95% CI: 1,91–1,98], p<0,001). Következtetések: A szerzők igazolták, hogy a hypertonia indikációban alkalmazott perindopril/amlodipin szabad és fix kombinációs terápia közül – a betegadherencia szempontjából – a fix kombinációs készítmény bizonyult egyértelműen előnyösebbnek. Orv Hetil. 2017; 158(36): 1421–1425.