Search Results

Abstract

Összefoglaló. Bevezetés: A májtranszplantációs program részeként 1995 óta létezik folyamatosan vezetett várólista Magyarországon. Célkitűzés: A legfontosabb várólista-paraméterek megállapítása és nemzetközi összehasonlítása. Módszer: A szerzők az 1995. január 1. és 2019. december 31. között első májátültetés céljából várólistára helyezett betegek adatait elemezték. Eredmények: Összesen 1722 beteget helyeztek várólistára, 1608 felnőttet, 114 gyermeket. A férfiak aránya 51,2%, az átlagéletkor 45,6 év. Az évente regisztrált új jelöltek száma 25 év során közel az ötszörösére emelkedett. A listára helyezés leggyakoribb indikációja a víruseredetű cirrhosis volt (n = 451). Ezt követte a cholestaticus (n = 314) és az alkoholos májbetegség (n = 264). Rosszindulatú daganat, 82%-ban hepatocellularis carcinoma miatt 215 beteget regisztráltak. Krónikus betegségekben az átlagos Model for End-Stage Liver Disease pontszám a regisztráláskor 13,5 volt. A 2018. december 31-ig listára helyezettek (n = 1618) 61%-a részesült májátültetésben, 24%-a várakozás közben meghalt, 7%-a a műtétre alkalmatlanná vált. A műtét előtti medián várakozási idő 248 nap volt a krónikus és 2 nap az akut betegek listáján. A transzplantált tumoros betegek (n = 132) szignifikánsan rövidebb ideig vártak műtétre (medián 115,5 nap), mint a többi krónikus beteg (n = 803, medián 282 nap). Az Eurotransplanthoz való csatlakozás utáni időszakban (2013. július 1. és 2018. december 31. között) a transzplantációs arány növekedett (67%), a várólista-halálozás (meghaltak + műtétre alkalmatlanná váltak) 24%-ra csökkent. Megbeszélés: A várólista folyamatos bővülése hozzájárult a hazai májátültetési program fejlődéséhez. A hazai várólista diagnózis szerinti összetétele a mások által közöltekkel nagyrészt egyezik. A transzplantáltak aránya a nemzetközi átlagnak megfelelő. A várólista-halálozás és a műtét előtti várakozási idő a magyarországinál alacsonyabb donációs aktivitású vagy jelentősen nagyobb várólistával rendelkező országokéhoz hasonló. Következtetés: Várólista-paramétereink javításához a transzplantációk számának további növelése szükséges. Orv Hetil. 2022; 163(8): 301–311.

Summary. Introduction: The Hungarian liver transplant program including waiting list started in 1995. Objective: Evaluation of the wait-list parameters and comparing them with those in the literature. Method: Data of patients listed for primary liver transplantation between 1995 and 2019 were analyzed. Results: A total of 1722 recipient candidates were registered on the liver transplant waiting list: 1608 adults (51.2% men) with mean age of 45.6 year and 114 patients aged <18 year. Virus-induced cirrhosis was the leading indication of listing (n = 451) and cholestatic liver diseases (n = 314) and alcoholic cirrhosis (n = 264) thereafter. The mean Model for End-Stage Liver Disease score was 13.5 for those with chronic disease. 61% of 1618 patients listed before December 31, 2018 underwent liver transplantation and 31% were removed from the wait-list for death or clinical deterioration. After joining Eurotransplant (period of 01. 07. 2013–31. 12. 2018), the transplant rate was 67%, the waiting list removal due to death/too sick for operation decreased to 24%. The median waiting time till transplantation was 248 days for those on elective and 2 days on acute list. Patients grafted with malignancy (n = 132) waited significantly shorter time than those with chronic non-malignant liver disease (median 115.5 versus 282 days). Discussion: The composition of our waiting list by primary liver disease was similar to that of countries with large burden of hepatitis C. Transplant rate was average, wait-list mortality and waiting time were in line with those observed in low-donation countries or in the case of large volume waiting list. Conclusion: Listing of increasing the number of patients contributed to evolution of our liver transplant program. To improve our parameters, increasing transplant activity is warranted. Orv Hetil. 2022; 163(8): 301–311.

Absztrakt:

Bevezetés: A Wilson-kór a rézanyagcsere ritka, kezelés nélkül fatális, öröklődő megbetegedése. Bár a diagnosztika és a kezelés jelentős fejlődésen ment át az elmúlt években, számos beteg esetében ma is májátültetésre van szükség. Célkitűzés: A vizsgálat célja a Magyarországon Wilson-kór miatt májátültetésen átesett betegek adatainak összegyűjtése és feldolgozása volt. Módszer: Retrospektív módon vizsgáltuk a Semmelweis Egyetemen 1996 és 2017 között Wilson-kór miatt májátültetésen átesett 24 beteg adatait. A Wilson-kór diagnózisa minden esetben a nemzetközi, lipcsei pontrendszeren alapult. A heveny májelégtelenség felállításához a King’s College-kritériumrendszert használtuk. A májátültetések a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikáján történtek, első alkalommal 1996-ban. Eredmények: Az átlagéletkor 26 év volt, a nő/férfi arány 13/11. 12 beteg heveny májelégtelenség miatt, 12 beteg dekompenzált cirrhosis miatt esett át májátültetésen. Egy beteg krónikus rejekció miatt retranszplantációra került. Három heveny májelégtelen beteg az Eurotransplant segítségével kapott új májat. A várólistán eltöltött átlagos idő 3 nap volt a heveny májelégtelen betegek, míg 320 nap a dekompenzált májbetegek esetében. Az ötéves túlélés 66% volt, azonban a 2002 után transzplantáltak esetében 80%, ami a tanulási folyamatot és a májátültetés elérhetőségének javulását jelezheti. A diagnosztika nehézségei ellenére a betegek többségében (21/24 beteg) már a műtét előtt ismert volt a Wilson-kór. Következtetések: Bár a Wilson-kór diagnosztikája és kezelése jelentős fejlődésen ment át az elmúlt évek során, ma is számos esetben van szükség májátültetésre. A betegek megfelelő kiválasztása és a transzplantáció időzítése jelentősen javítja a betegek túlélését. Orv Hetil. 2019; 160(51): 2021–2025.

Az irreverzíbilis szív- és veseelégtelenségben szenvedő betegeknél terápiás lehetőséget jelenthet az azonos donorból származó, egyidejű, kombinált szív- és veseátültetés. A módszerben rejlő számos előny ellenére csak kevés adat áll rendelkezésre a hosszú távú grafttúlélést és -mortalitást illetően. A szerzők közleményükben beszámolnak a Magyarországon először végzett kombinált szív-vese átültetés során szerzett tapasztalataikról, és irodalmi áttekintésben az eljárás jogosultságát elemzik. – A fiatal, urémiás férfi beteg ischaemiás eredetű dilatativ cardiomyopathiával szívtranszplantációs várólistán szerepelt. Testsúly, testméret, AB0-vércsoport alapján egyező, kadáver donorból eltávolított szívvel és vesével, negatív T-sejt-keresztpróbát követően, transzplantációt végeztek. Először a szív beültetése történt meg, majd a hemodinamikai paraméterek stabilizálódása után azonnal, az egyazon donorból eltávolított vesét transzplantálták. Mindkét műtét technikája megegyezett azzal, amit az izolált szív- vagy veseátültetés során alkalmaznak. A beültetett szív és vese működésének paraméterei gyors javulást mutattak. A beteg több mint egy évvel a kettős szervátültetést követően is kompenzált keringéssel és veseműködéssel, jó általános állapotban, aktív életet él. A bemutatott eset és az irodalmi adatok alapján kijelenthető, hogy a kombinált szív- és veseátültetés alternatívát jelent végállapotú szív- és vesebetegek kezelésében. A mindkét graftnál tapasztalt – az irodalomból ismert – alacsonyabb korai rejekciós arány az immunszuppressziós protokolljukat igazolja, illetve felveti a szervek egymásra gyakorolt protektív hatását is.

A májátültetések számát korlátozza a beültetésre alkalmas donorszervek mennyisége. A szervhiány megoldására az egyik lehetőség az úgynevezett marginális donorok (extended donor criteria) elfogadása a májátültetési programban. Célkitűzés: A magyar májátültetési program szervdonációs jellemzőinek vizsgálata, különös tekintettel a marginális donorokra. Módszer: Donor- és recipiensadatok retrospektív feldolgozása 2003. január és 2008. december között. A marginálisdonor-kritériumrendszert nemzetközi ajánlások alapján állítottuk fel. Eredmények: A vizsgált periódus alatt összesen 1078 donort jelentettek a klinikán. Nyolcszázharmincöt esetben (77,4%) alkalmatlannak ítélték a donormájat a transzplantációra, 243 esetben (22,6%) volt beültetésre alkalmas a donormáj. A beültetett májgraftok közül 40 (16%) származott marginális, 203 (84%) nem marginális donorból. Marginális májgraftok beültetése esetén nem volt különbség a beteg- és grafttúlélésben, a posztoperatív graftfunkciót jelző paraméterekben és az általános szövődmények gyakoriságában. A korai hepatitis C-rekurrencia gyakoribb volt marginális graft beültetése esetén. Következtetések: A májátültetésre váró betegek száma hazánkban is folyamatosan növekszik. Marginális májgraftok alkalmazása esetén a betegek morbiditása és mortalitása nem különbözik számottevően a standard donorokból származó májgraftok beültetése után tapasztalt eredményektől. Hepatitis C-vírus esetén nem javasolt marginális májgraft beültetése. A donorok felső életkori határának kiterjesztése megfontolandó.

A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.

A májátültetés rutinszerűen, jó eredménnyel alkalmazott eljárás a végstádiumú májelégtelenség kezelésében. A transzplantáció után kialakuló éreredetű szövődmények közül a legritkább a májkapuér-szűkület. Ennek intervenciós radiológiai megoldását mutatjuk be három eset kapcsán. Célkitűzés: A portalis véna szűkületének sebészi kezelése kockázatos, különösen a korai poszttranszplantációs időszakban. Az intervenciós radiológiai beavatkozások általában kis megterheléssel, kevés szövődménnyel alkalmazhatók. Célunk bemutatni a percutan transhepaticus fémstentbehelyezés biztonságosságát, eredményességét. Módszer: Háromszázkilencvenhat májátültetés után összesen három esetben (0,07%) észleltük az anasztomózis korai beszűkülését. Ezekben az esetekben ultrahangvezérelt percutan transhepaticus venaportae-punkciót végeztünk vékony tűvel, majd koaxiális tágítókatétert alkalmazva stent behelyezésére alkalmas introducert vezettünk át a májszöveten. A szűk anasztomózisba nitinol (2 esetben), illetve acél (1 esetben) öntáguló fémstentet helyeztünk. Az introducer eltávolítása közben a parenchymás járatot egy alkalommal embolizációs spirállal, egyszer pedig sebészi szivacsrészecskékkel embolizáltuk. A harmadik esetben embolizáció nem történt. Eredmények: A kezelés mindhárom esetben sikeres volt. A beavatkozással kapcsolatban szövődményt nem észleltünk. Két esetben az indikációt jelentő hasi folyadék mennyiségének csökkenése, egy esetben a nyelőcső-varicositas visszafejlődése jelentette a klinikai kép javulását. Mindhárom esetben ultrahangos és komputeres rétegvizsgálat is igazolta a szűkületek sikeres kezelését. Két beteg a beavatkozás után 10, illetve 39 hónappal jól van. Egy beteget a beavatkozás után egy hónappal többszervi elégtelenség miatt elvesztettünk. Következtetés: A venaportae-anasztomózis szűkületeinek kezelésére a percutan transhepaticus kanülálás és öntáguló fémstent behelyezése biztonságosan és sikeresen alkalmazható.

A humán populációban szélesen elterjedt cytomegalovírus által okozott infekció egyike a leggyakrabban előforduló szervátültetést követő virális eredetű fertőzéseknek, amely befolyásolja a transzplantált szerv és a beteg túlélését is. Leggyakrabban a súlyos tünetekkel járó fertőzés olyan transzplantáltaknál alakul ki, akik cytomegalovírus-szeronegatívak az átültetés idejében, és a szervet szeropozitív donortól kapják. A fertőzés előfordulását és súlyosságát egyéb rizikótényezők is befolyásolják: az immunszuppresszió intenzitása, a beültetett szerv típusa, a graftkilökődés és/vagy ennek kezelése, a donor és recipiens közötti „HLA-mismatch”, a recipiens egyes HLA-típusai, női nem stb. A már kialakult cytomegalovírus-infekciónak direkt (tünetek) és indirekt (szövetkárosító és immunmoduláló) hatásai vannak, mindkettő befolyásolja a beteg életminőségét és a további állapot alakulását. Ezért speciális kezelési sémákat és a megelőzésre irányuló intézkedéseket dolgoztak ki, amelyek segítségével a cytomegalovírus károsító hatása csökkenthető vagy elkerülhető. Számos preventív lehetőség közül a gyakorlatban két megelőzési stratégia alkalmazható hatékonyan: az univerzális profilaxis (részét képezi a szelektív profilaxis) és a preemptív terápia. A szerzők – saját és külföldi tapasztalatok alapján – összefoglalják a prevenciós lehetőségeket, összehasonlítják az alkalmazott protokollok előnyeit és hátrányait. Az Amerikai és Kanadai Transzplantációs Társaságok ajánlása alapján a legtöbb amerikai, de sok európai transzplantációs központban is a betegeket három csoportba sorolják: magas, közepes és alacsony rizikójú csoportok; a besorolásnak megfelelően választható a profilaxis. A magas rizikójú betegcsoportoknál (R–/D+ betegek és tüdőtranszplantáltak) nélkülözhetetlen az univerzális profilaxis. Azoknál a betegeknél, akik antilymphocyta-ellenanyagot (ATG, ALG vagy OKT3) kapnak, szükséges az ún. szelektív profilaxis alkalmazása. A közepes rizikójú betegcsoportoknál (R+/D+ vagy R+/D–) lehet választani az univerzális profilaxis és a preemptív terápia között a klinika adottságait figyelembe véve. A nagy forgalmú ambulanciákon, a szoros monitorozás nehézségei és a költséges laboratóriumi vizsgálatok miatt, továbbá a CMV-fertőzés indirekt hatásainak kiküszöbölése érdekében az ajánlások az univerzális profilaxis alkalmazását javasolják. Az alacsony rizikójú csoportban (R–/D–) vese-, máj-, hasnyálmirigy-, szívtranszplantáció esetén a megelőzés szükségességét a transzplantációs centrum dönti el.

Absztrakt

Bevezetés: A szerzők a májátültetést követően kialakult mikrobás fertőzéseket, a mintavételek eredményeit, a multidrug-rezisztencia incidenciáját vizsgálták a hazai betegek körében. Célkitűzés: Tanulmányozták a bakteriális fertőzés kialakulásának kockázati tényezőit, az infekciókhoz kapcsolódó szövődmények előfordulását, lefolyását, és részletes kórokozó-spektrumelemzést végeztek. Módszer: 2003–2012 között májátültetett 408 beteg adatait (281 bakteriológiai tenyésztést) vizsgálták. Eredmények: A 408 beteg közül 70 betegnél (17%) észleltek klinikai tünetekkel járó fertőzést. A tenyésztési lelet 58 betegnél (14,2%) pozitív, 12 betegnél (2,9%) negatív volt. Hét esetben (12,1%) alakult ki cholangitis, 17 esetben (29,3%) fordult elő hasűri és 28 esetben (48,3%) pulmonalis eredetű fertőzés. Posztoperatív fertőzés gyakrabban lépett fel kezdeti csökkent graftműködés, akut veseelégtelenség, epeúti szövődmény és hasűri vérzés mellett. Infekció kialakulása esetén az 1, 3 és 5 éves betegtúlélés 70%, 56% és 56% volt, míg infekció nélkül ez 94%, 87%, 85% volt (p<0,001). A kitenyészett baktériumok 56%-ánál találtak multidrug-rezisztenciát, viszont nem volt szignifikáns különbség a multidrug-rezisztencia pozitív és negatív baktériummal fertőzött csoportok egyéves betegtúlélése között (70,2% mindkettő). Következtetések: Az infekciókontroll, a multidrug-rezisztens kórokozók menedzselése a preventív, higiéniai, izolációs elvek kialakítását, betartását, valamint műtéttechnikai, transzfúziós, antibiotikus stratégiák, folyamatok fejlesztését kell, hogy megcélozza, szakmai csapatmunka keretén belül. Orv. Hetil., 2015, 156(34), 1366–1382.

Ötvenéves a magyar szervtranszplantáció, és ezzel egyidejűleg ötven évvel ezelőtt történt az első sikeres májátültetés az Egyesült Államokban, amelyet Thomas Starzl végzett. A világon évente több százezer, Magyarországon több mint 7000 ember hal meg májbetegségben. Az esetek nagy részében krónikus elégtelenségről van szó, de 10–15%-ban akut májelégtelenségről beszélhetünk, amelynek mortalitása műtét nélkül 80% feletti. A végstádiumú és akut májbetegek esetében a különféle konzervatív kezelési módszerek csak átmeneti megoldást jelentenek. Az egyetlen, hosszú távú túlélést jelentő gyógymód a transzplantáció. Napjainkban a májátültetést követő átlagos ötéves, úgynevezett kumulatív túlélés 80% feletti. Az indikációs terület egyre szélesebb, leggyakoribb a vírus és alkohol okozta cirrhosis és a cholestaticus májbetegségek miatt végzett májátültetés. Gyermekeknél főként fejlődési rendellenességek, congenitalis betegségek és metabolikus májbetegségek akut manifesztációi emelendők ki az indikációs körből. A májtranszplantációs túlélési eredményeink a jó nemzetközi statisztikáknak megfelelőek, de a graft- és betegtúlélés további javításában a testre szabott immunszuppressziós kezelés bevezetésének nagy jelentősége lehet. Orv. Hetil., 2013, 154, 858–862.