Search Results

You are looking at 11 - 20 of 25 items for

  • Author or Editor: László Kóbori x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search
Interventional Medicine and Applied Science
Authors:
Anikó Smudla
,
Zsuzsanna Gerlei
,
Levente Gergely
,
Marina Varga
,
Éva Toronyi
,
Attila Doros
,
Tamás Mándli
,
Zsuzsanna Arányi
,
Enikő Bán
,
Enikő Sárváry
,
László Kóbori
, and
János Fazakas

Abstract

The complications caused by the rarely viral infections are more frequently treated in ICU (intensive care unit). The world paid attention to the WNV (West Nile virus) infections only in 1999, when 62 meningoencephalitis were registered in New York State. Six cases of WNV occur annually in Hungary. The authors present the first transplanted Hungarian patient with WNV encephalitis. The patient was hospitalized with epigastric pain, diarrhea, continuous fever, and decreasing amount of urine. The first checkup of infectious diseases was without any result. Although using of empirical antimicrobal therapy, the multiorgan failure patient remained febrile. On the basis of clinical signs, meningitis or encephalitis was suspected despite negative results of repeated cultures. On the 8th day, WNV infection was confirmed by serological examinations. With intravenous immunoglobulin therapy used within confines of supportive treatment, the patient became afebrile. After 21 days in ICU with good graft function, the patient was moved to the ward and he left the hospital after two more weeks. Until now, no prophylactic or etiological treatment has been developed for WNV. The early treatment is done with immunoglobulin or interferon; otherwise therapy has only supportive function. The disease caused by virus is more aggressive in transplanted patients and could be caused death.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Balázs Nemes
,
Fanni Gelley
,
Gergely Zádori
,
Dénes Görög
,
Imre Fehérvári
,
Katalin Jakab
,
János Fazakas
,
Tamás Mándli
,
Zsuzsa Gerlei
,
Enikő Sárváry
,
Attila Doros
, and
László Kóbori

A májátültetések számát korlátozza a beültetésre alkalmas donorszervek mennyisége. A szervhiány megoldására az egyik lehetőség az úgynevezett marginális donorok (extended donor criteria) elfogadása a májátültetési programban. Célkitűzés: A magyar májátültetési program szervdonációs jellemzőinek vizsgálata, különös tekintettel a marginális donorokra. Módszer: Donor- és recipiensadatok retrospektív feldolgozása 2003. január és 2008. december között. A marginálisdonor-kritériumrendszert nemzetközi ajánlások alapján állítottuk fel. Eredmények: A vizsgált periódus alatt összesen 1078 donort jelentettek a klinikán. Nyolcszázharmincöt esetben (77,4%) alkalmatlannak ítélték a donormájat a transzplantációra, 243 esetben (22,6%) volt beültetésre alkalmas a donormáj. A beültetett májgraftok közül 40 (16%) származott marginális, 203 (84%) nem marginális donorból. Marginális májgraftok beültetése esetén nem volt különbség a beteg- és grafttúlélésben, a posztoperatív graftfunkciót jelző paraméterekben és az általános szövődmények gyakoriságában. A korai hepatitis C-rekurrencia gyakoribb volt marginális graft beültetése esetén. Következtetések: A májátültetésre váró betegek száma hazánkban is folyamatosan növekszik. Marginális májgraftok alkalmazása esetén a betegek morbiditása és mortalitása nem különbözik számottevően a standard donorokból származó májgraftok beültetése után tapasztalt eredményektől. Hepatitis C-vírus esetén nem javasolt marginális májgraft beültetése. A donorok felső életkori határának kiterjesztése megfontolandó.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors:
Zoltán Máthé
,
László Kóbori
,
Dénes Görög
,
Imre Fehérvári
,
Balázs Nemes
,
Zsuzsa Gerlei
,
Attila Doros
,
Andrea Németh
,
Tamás Mándli
,
János Fazakas
, and
Jenő Járay

A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors:
Attila Doros
,
Balázs Nemes
,
Imre Fehérvári
,
Dénes Görög
,
Zsuzsa Gerlei
,
Andrea Németh
,
Erika Hartmann
,
Pál Deák
,
János Fazakas
,
Szabolcs Tóth
, and
László Kóbori

A májátültetés rutinszerűen, jó eredménnyel alkalmazott eljárás a végstádiumú májelégtelenség kezelésében. A transzplantáció után kialakuló éreredetű szövődmények közül a legritkább a májkapuér-szűkület. Ennek intervenciós radiológiai megoldását mutatjuk be három eset kapcsán. Célkitűzés: A portalis véna szűkületének sebészi kezelése kockázatos, különösen a korai poszttranszplantációs időszakban. Az intervenciós radiológiai beavatkozások általában kis megterheléssel, kevés szövődménnyel alkalmazhatók. Célunk bemutatni a percutan transhepaticus fémstentbehelyezés biztonságosságát, eredményességét. Módszer: Háromszázkilencvenhat májátültetés után összesen három esetben (0,07%) észleltük az anasztomózis korai beszűkülését. Ezekben az esetekben ultrahangvezérelt percutan transhepaticus venaportae-punkciót végeztünk vékony tűvel, majd koaxiális tágítókatétert alkalmazva stent behelyezésére alkalmas introducert vezettünk át a májszöveten. A szűk anasztomózisba nitinol (2 esetben), illetve acél (1 esetben) öntáguló fémstentet helyeztünk. Az introducer eltávolítása közben a parenchymás járatot egy alkalommal embolizációs spirállal, egyszer pedig sebészi szivacsrészecskékkel embolizáltuk. A harmadik esetben embolizáció nem történt. Eredmények: A kezelés mindhárom esetben sikeres volt. A beavatkozással kapcsolatban szövődményt nem észleltünk. Két esetben az indikációt jelentő hasi folyadék mennyiségének csökkenése, egy esetben a nyelőcső-varicositas visszafejlődése jelentette a klinikai kép javulását. Mindhárom esetben ultrahangos és komputeres rétegvizsgálat is igazolta a szűkületek sikeres kezelését. Két beteg a beavatkozás után 10, illetve 39 hónappal jól van. Egy beteget a beavatkozás után egy hónappal többszervi elégtelenség miatt elvesztettünk. Következtetés: A venaportae-anasztomózis szűkületeinek kezelésére a percutan transhepaticus kanülálás és öntáguló fémstent behelyezése biztonságosan és sikeresen alkalmazható.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors:
Balázs Nemes
,
Fanni Gelley
,
Eszter Dabasi
,
György Gámán
,
Imre Fehérvári
,
Dénes Görög
,
László Kóbori
,
János Fazakas
,
Eszter Vitális
,
Attila Doros
,
Zsuzsanna Gálffy
, and
Zoltán Máthé

Absztrakt

Bevezetés: A szerzők a májátültetést követően kialakult mikrobás fertőzéseket, a mintavételek eredményeit, a multidrug-rezisztencia incidenciáját vizsgálták a hazai betegek körében. Célkitűzés: Tanulmányozták a bakteriális fertőzés kialakulásának kockázati tényezőit, az infekciókhoz kapcsolódó szövődmények előfordulását, lefolyását, és részletes kórokozó-spektrumelemzést végeztek. Módszer: 2003–2012 között májátültetett 408 beteg adatait (281 bakteriológiai tenyésztést) vizsgálták. Eredmények: A 408 beteg közül 70 betegnél (17%) észleltek klinikai tünetekkel járó fertőzést. A tenyésztési lelet 58 betegnél (14,2%) pozitív, 12 betegnél (2,9%) negatív volt. Hét esetben (12,1%) alakult ki cholangitis, 17 esetben (29,3%) fordult elő hasűri és 28 esetben (48,3%) pulmonalis eredetű fertőzés. Posztoperatív fertőzés gyakrabban lépett fel kezdeti csökkent graftműködés, akut veseelégtelenség, epeúti szövődmény és hasűri vérzés mellett. Infekció kialakulása esetén az 1, 3 és 5 éves betegtúlélés 70%, 56% és 56% volt, míg infekció nélkül ez 94%, 87%, 85% volt (p<0,001). A kitenyészett baktériumok 56%-ánál találtak multidrug-rezisztenciát, viszont nem volt szignifikáns különbség a multidrug-rezisztencia pozitív és negatív baktériummal fertőzött csoportok egyéves betegtúlélése között (70,2% mindkettő). Következtetések: Az infekciókontroll, a multidrug-rezisztens kórokozók menedzselése a preventív, higiéniai, izolációs elvek kialakítását, betartását, valamint műtéttechnikai, transzfúziós, antibiotikus stratégiák, folyamatok fejlesztését kell, hogy megcélozza, szakmai csapatmunka keretén belül. Orv. Hetil., 2015, 156(34), 1366–1382.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors:
László Kóbori
,
Dénes Görög
,
Imre Fehérvári
,
Balázs Nemes
,
János Fazakas
,
Enikő Sárváry
,
Marina Varga
,
Zsuzsanna Gerlei
,
Attila Doros
,
Katalin Monostory
, and
Ferenc Perner

Ötvenéves a magyar szervtranszplantáció, és ezzel egyidejűleg ötven évvel ezelőtt történt az első sikeres májátültetés az Egyesült Államokban, amelyet Thomas Starzl végzett. A világon évente több százezer, Magyarországon több mint 7000 ember hal meg májbetegségben. Az esetek nagy részében krónikus elégtelenségről van szó, de 10–15%-ban akut májelégtelenségről beszélhetünk, amelynek mortalitása műtét nélkül 80% feletti. A végstádiumú és akut májbetegek esetében a különféle konzervatív kezelési módszerek csak átmeneti megoldást jelentenek. Az egyetlen, hosszú távú túlélést jelentő gyógymód a transzplantáció. Napjainkban a májátültetést követő átlagos ötéves, úgynevezett kumulatív túlélés 80% feletti. Az indikációs terület egyre szélesebb, leggyakoribb a vírus és alkohol okozta cirrhosis és a cholestaticus májbetegségek miatt végzett májátültetés. Gyermekeknél főként fejlődési rendellenességek, congenitalis betegségek és metabolikus májbetegségek akut manifesztációi emelendők ki az indikációs körből. A májtranszplantációs túlélési eredményeink a jó nemzetközi statisztikáknak megfelelőek, de a graft- és betegtúlélés további javításában a testre szabott immunszuppressziós kezelés bevezetésének nagy jelentősége lehet. Orv. Hetil., 2013, 154, 858–862.

Open access
Interventional Medicine and Applied Science
Authors:
Balázs Pőcze
,
János Fazakas
,
Gergely Zádori
,
Dénes Görög
,
László Kóbori
,
Eszter Dabasi
,
Tamás Mándli
,
László Piros
,
Anikó Smudla
,
Tamás Szabó
,
Éva Toronyi
,
Szabolcs Tóth
,
Gellért Tőzsér
,
Gyula Végső
,
Attila Doros
, and
Balázs Nemes

Abstract

Besides orthotopic liver transplantation (OLT) there is no long-term and effective replacement therapy for severe liver failure. Artificial extracorporeal liver supply devices are able to reduce blood toxin levels, but do not replace any synthetic function of the liver. Molecular adsorbent recirculating system (MARS) is one of the methods that can be used to treat fulminant acute liver failure (ALF) or acute on chronic liver failure (AoCLF). The primary non-function (PNF) of the newly transplanted liver manifests in the clinical settings exactly like acute liver failure. MARS treatment can reduce the severity of complications by eliminating blood toxins, so that it can help hepatic encephalopathy (HE), hepatorenal syndrome (HRS), and the high rate mortality of cerebral herniation. This might serve as a bridging therapy before orthotopic liver retransplantation (reOLT). Three patients after a first liver transplantation became candidate for urgent MARS treatment as a bridging solution prior to reOLT in our center. Authors report these three cases, focusing on indications, MARS sessions, clinical courses, and final outcomes.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Ádám Remport
,
Zsuzsanna Gerlei
,
Orsolya Cseprekál
,
László Wagner
,
Katalin Földes
,
Adrienn Marton
,
Attila Patonai
,
Szilárd Török
,
Anita Haboub-Sandil
,
Marina Varga
,
Attila Doros
,
Anikó Smudla
,
János Fazakas
, and
László Kóbori

Absztrakt:

Az új koronavírus okozta COVID–19-járvány kihívást jelent a szervátültetett betegek ellátását illetően is, ezért lényegesnek tartjuk az ezzel kapcsolatos friss ismeretek megosztását a hazai ellátásban dolgozók számára. Nagyobb esetszámmal májátültetettekről még nincsenek adatok az irodalomban, vesetranszplantáltak esetén azonban a spanyol és a francia adatbázisok 18,6%-os és 13%-os halálozásról számoltak be, ami kissé magasabb az ottani átlagpopulációénál. Tünetmentes esetekben SARS-CoV-2-pozitív PCR-eredmény birtokában nem szükséges a transzplantáltak immunszuppresszív terápiáján változtatni, azonban láz, gastrointestinalis vagy légúti tünetek kialakulását követően a mikofenolsav és mTOR-gátló készítmények elhagyása javasolt, és a kalcineurininhibitorok vérszintjét a legalacsonyabb effektív szintre kell csökkenteni. Tüdőkárosodás észlelését követően vesetranszplantáltak esetében a kalcineurininhibitorokat is le kell állítani, míg a májtranszplantáltak esetében a dózis csökkentése szükséges a fenntartó kortikoszteroid mellett. Ez utóbbi dózisának emelése szükséges hyperinflammatiós szindróma (HIS) kialakulásakor. A HIS terápiás befolyásolására transzplantáltakban is sikerrel lehet alkalmazni az IL1- és IL6-gátló monoklonális antitesteket. Célzott vírusellenes készítmény nem áll rendelkezésre, a legszerencsésebb, ha a beteg bevonható a remdesivir vagy a favipiravir klinikai vizsgálatába. A hidroxiklorokin transzplantáltaknak is adható, bár hatékonysága és biztonságossága kérdésessé vált. A lopinavir/ritonavir kombináció a kalcineurininhibitorokkal fennálló súlyos gyógyszerkölcsönhatás miatt nem adható. A SARS-CoV-2 cytopathiás hatása endotheldiszfunkciót okoz, amely prokoaguláns állapot kialakulásához vezet, emellett megváltozik a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer egyensúlya is. Fontos ezért a betegek kezelése során a thrombosisprofilaxis korai elkezdése alacsony molekulasúlyú heparinnal és alacsony dózisú acetilszalicilsavval. Az angiotenzinkonvertálóenzim-gátló (ACEI) és az angiotenzin-II-receptor-antagonista (ARB) terápiára beállított betegek kezelését a COVID–19 miatt nem szabad abbahagyni. Orv Hetil. 2020; 161(32): 1310–1321.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors:
László Kóbori
,
Zoltán Máthé
,
János Fazakas
,
Zsuzsanna Gerlei
,
Attila Doros
,
Imre Fehérvári
,
Enikő Sárváry
,
Erika Hartmann
,
Andrea Németh
,
Tamás Mándli
,
Szabolcs Tóth
,
László Szőnyi
,
Zsuzsanna Korponay
,
Mátyás Kiss
,
Dénes Görög
, and
Jenő Járay

A májátültetés jelenti a gyermekkori végstádiumú májbetegségek egyetlen kezelési módját. A split, majd az ezt követően kifejlesztett élő donoros májátültetés ma már rutinbeavatkozásnak számít, és a gyermekkori átültetések alapját jelentik. Az átlagos Kaplan–Meier-féle meghatározás szerinti 1, illetve 5 éves túlélés 80–90% feletti. A donormáj splittelése során két májbetegen segíthetünk. A bal oldali laterális szegmenteket általában gyermekeknek, a nagyobb jobb oldalt felnőtteknek ültetjük át. Természetesen többféle kombináció jön szóba attól függően, hogy élő donoros vagy split-, vagy redukált májátültetésről van szó. Az átültetéshez szükséges májszövet mennyisége a testsúly minimum 1%-át jelenti. A hazai több mint 340 májátültetés során 27 gyermek (14 parciális graft) májátültetéséről számolhatunk be, és elindult az élődonor-program is. Az alkalmazott technikák eredményeit és szövődményeit is figyelembe véve elmondható, hogy megfelelően szigorú kivizsgálási protokollok betartásával, a sebészi, aneszteziológiai és intenzív osztályos kezelés megfelelő szintű fejlesztésével a hazai átültetések eredményei nemzetközi szintre emelkedtek. Az utolsó 5 év átlagos túlélése 80% feletti volt.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Balázs Nemes
,
Fanni Gelley
,
Gergely Zádori
,
Katalin Földes
,
Gábor Firneisz
,
Dénes Görög
,
Imre Fehérvári
,
László Kóbori
,
Zsuzsanna Gerlei
,
János Fazakas
,
Simon Pápai
,
Attila Doros
,
Péter Nagy
,
Gabriella Lengyel
,
Zsuzsa Schaff
, and
Enikő Sárváry

A de novo diabetes mellitus a májátültetés gyakori szövődménye. Célkitűzés: A de novo diabetes gyakoriságát, jelentőségét és a kockázati tényezők szerepét vizsgáltuk. Módszer: 1995 és 2009 között 310 májátültetett beteg adatait dolgoztuk fel retrospektív módszerrel. De novo diabetest állapítottunk meg, ha az éhomi vércukor a 3. posztoperatív hónapon túl ismételten >6,8 mmol/l volt, és/vagy a májátültetés után tartós, a 3. posztoperatív hónapot meghaladóan is fenntartott antidiabetikus terápia indult. Eredmények: De novo diabetes a betegek 20%-ánál (63 beteg) alakult ki. A de novo és a kontrollcsoport között az alábbiakban találtunk különbséget. Donor-testtömegindex (24±3 vs. 22,4±3,6 kg/m 2 , p = 0,003), férfi nem (58% vs. 33%, p = 0,002). Recipienséletkor (47,6±7,2 vs. 38,3±14,6 év, p<0,001), -testtömegindex (26,7±3,8 vs. 23,3±5,6 kg/m 2 , p<0,001), férfi nem (60% vs. 44%, p = 0,031). A de novo diabetesesek csoportjában a betegek 66%-át HCV talaján kialakult cirrhosis miatt transzplantálták, a kontrollcsoportban ez csak 23% volt (p<0,001). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív betegtúlélés a kontrollcsoportban 95%, 91%, 88% és 88%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79% és 64% (p = 0,011). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív grafttúlélés a kontrollcsoportban 92%, 87%, 86% és 79%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79%, 65% (p = NS). Azoknál a betegeknél, akiknél a C-vírus korai (6 hónapon belüli) kiújulását észleltük, többségben de novo diabetes is kialakult (74% vs. kontroll 26%, p = 0,03). A betegek 53%-ában észleltünk tízszeres vírustiter-emelkedést a műtét utáni 6 hónapon belül a preoperatív értékhez viszonyítva diabetes kialakulása esetén, a kontrollnál ez 20% volt (p = 0,028). A de novo csoportban magasabb volt az átlagos (Ishak-Knodell) fibrosis score az antivirális kezelés megkezdését követően 1 évvel (2,05±1,53 vs. 1,00±1,08, p = 0,039). Következtetés: Májátültetést követő de novo diabetes kockázati tényezői az időskor, elhízás, férfi nem és a C-vírus okozta cirrhosis. Víruspozitív betegek körében a korai rekurrencia, súlyosabb viraemia és az antivirális kezelés ellenére kialakuló súlyosabb fibrosis összefügg a de novo diabetes kialakulásával.

Open access