Bevezetés: A bőrön keresztüli punkcióból végzett aortarekonstrukció újabb mérföldkő az aortasebészetben. Ebben a vascularis záróeszközök evolúciója kulcsszerepet játszott. Ezek segítségével a nagyobb átmérőjű, endovascularis műszerek után keletkező, artérián ejtett nyílások sebészi feltárás nélkül zárhatóvá váltak. Célkitűzés: Célunk volt, hogy megvizsgáljuk a percutan endovascularis aortarekonstrukciók technikai sikerességét, és elemezzük a technika alkalmazásával szerzett kezdeti tapasztalatainkat. Módszer: Prospektív vizsgálatunkban a 2020. október 15. és 2021. március 31. közötti időszakban endovascularis aortarekonstrukción átesett betegeket vizsgáltuk. Az arteria femoralis communison keresztüli percutan rekonstrukcióra alkalmasnak ítélt betegeket vontuk be kutatásunkba. A technikai sikerességet, az ellátással kapcsolatos kórházi szövődményeket és a beavatkozás eredményességét befolyásoló rizikófaktorokat vizsgáltuk. Eredmények: Az adott időszakban 43 betegnél történt endovascularis aortaműtét, 38 beteget tartottunk percutan beavatkozásra alkalmasnak. Döntően infrarenalis aortaaneurysma (n = 26, 68,4%) miatt történt beavatkozás. Az ultrahangvezérelten szúrt punkciós nyílások zárására öltésmediált záróeszközt használtunk, oldalanként 2 (1–4) (medián, minimum–maximum) darabot. Technikailag sikeres percutan rekonstrukciót 37 (97,4%) esetben végeztünk. Az átlagos kórházi tartózkodás a rekonstrukciót követően 4,9 ± 1,7 (SD) nap volt. Összesen 3 (7,9%) esetben tapasztaltunk a behatolással kapcsolatos szövődményt, ebből 1 esetben femoralis feltárást végeztünk. A rizikófaktorokat tekintve a 18 Fr feletti eszközméret (1,26, 0,09–17,75, 0,862) és a testtömegindex (1,17, 0,923–1,5, 0,19) fokozta a behatolással kapcsolatos komplikáció lehetőségét, de egyik összefüggés sem volt szignifikáns (OR, 95% CI, p-érték). Ellenben a 30 kg/m² testtömegindex feletti betegek között (n = 12) e szövődmény aránya szignifikánsan nagyobb volt, mint a kisebb testtömegindexű betegek körében (p = 0,008). Következtetés: A percutan végzett endovascularis aortarekonstrukció ígéretes módszer, kezdeti tapasztalataink alapján biztonságos és nagy technikai sikerrel alkalmazható az erre alkalmasnak ítélt betegeknél az arteria femoralis communison keresztül. Orv Hetil. 2022; 163(33): 1318–1323.

A nyírlugosi meszezési és műtrágyázási tartamkísérletben végzett vizsgálataink alapján az alábbi főbb tanulságok fogalmazhatók meg:–A tartós N-műtrágyázás nyomán a trágyázatlan kontrollon mért 4,3 pH(KCl) 3,5-re süllyedt, míg az 1 t/ha/év CaCO ₃ -adagolás eredményeképpen 6,4-re emelkedett a szántott rétegben. Ugyanitt a kicserélhető Ca ²⁺ 0,13-ról 2,18 me/100 g értékre nőtt. Ezzel szemben az Al ³⁺ 0,68-ról 0,40-re, míg a Fe ²⁺ 0,43-ról 0,15 me/100 g értékre süllyedt. A meszezés eredményeképpen a talaj kationcserélő kapacitása (T-érték) 3,3-ról 3,6–3,8-ra, a kicserélhető bázisok összege (S-érték) 0,4-ről 2,5 me/100 g-ra, a bázistelítettség pedig 12%-ról 69%-ra változott.–Az NH ₄ -acetát+EDTA-oldható elemtartalmak szintén jellemezték a műtrá-gyázás és a meszezés, ill. talajsavanyodás hatását. Az erősen savanyú talajon mért Ca 87-ről a meszezés nyomán 767 mg/kg mennyiségre, a Mg 18-ról a Mg-trágyázással 97-re, a Mn 8-ról 36-ra, a Sr 0,4-ről 2,7-re, a Co 0,15-ről 0,53-ra, valamint a Ni 0,10-ról 0,19 mg/kg-ra emelkedett.–A trágyahatások időfüggők. A kísérlet első 10 évében (1963–1972) érdemi trágyahatásokat, ill. terméstöbbleteket csak a N-trágyázás okozott. A második évtizedben (1973–1982) a N-hatások fokozatosan lecsökkentek a trágyázatlan kontroll szintjére. Trágyahatásokat kalászosoknál az együttes NP, kapásnövényeknél az NP-kezelések mutattak. A harmadik évtizedben (1983–1992) a napraforgó és a dohány már meghálálta az NPKCaMg elemek pótlását. A negyedik évtizedben (1993–2002) a tritikále monokultúra termésmaximumai is az NPKCaMg-kezeléshez kötődtek. Az utóbbi években (2003–2006 között) az egyoldalúan 100–150 kg/ha/év N-adaggal kezelt talajokon a tritikále gyakorlatilag kipusztult, a talaj extrém módon elsavanyodott és tápelemekben elszegényedett. A talajtermékenység megőrizhető, ha biztosítjuk a feltalajban a 120–150 mg/kg AL-P ₂ O ₅ - és AL-K ₂ O-tartalmat, ill. 1 t/ha/év körüli dolomitport alkalmazva fenntartjuk az 5,5–6,0 pH(KCl) értéket és a megfelelő N-trágyázásról is gondoskodunk.–A tritikále szalma- és szemtermésében nőtt a N, K, P, Mn, Zn és Co elemek mennyisége a kicsi termést adó és erősen savanyú N ₃ -kezelésben, míg a Ca, Sr és Mo koncentrációi lecsökkentek. A m_e

Absztrakt:

Bevezetés: A méhlepény patológiai feldolgozása Magyarországon jelenleg kisszámú esetre korlátozódik, pedig a nemzetközi gyakorlat azt bizonyítja, hogy számos esetben az in utero elhalás okának megállapításában, az újszülött postnatalis adaptációs zavarában, esetleg később manifesztálódó betegség kimutatásában fontos információval szolgálhat. Fontos jelzője a későbbi neurológiai defektusok kialakulásának. Célkitűzés: A placenta vizsgálatának hazai gyakorlata elmarad a nemzetközi gyakorlattól, ezért is van szükség a nemzetközi gyakorlat átvételére, szakmai protokollok bevezetésére, indokolt esetben a patológiai feldolgozás módjának meghatározására. A jelen munka hiánypótló, mivel hasonló iránymutatással a magyar gyakorlatban nem találkozni. Módszer: Az angolszász orvosi irodalomban számos kiváló tanulmány foglalkozik a témával, melyek alapján jól használható ajánlások, útmutatók készültek. A „Placenta” című, először 1980-ban megjelent, 2 feletti impaktfaktorral bíró folyóirat e kérdés jelentőségére utal. Eredmények: A szerzők a szülész és neonatológus kollégáknak és a területen dolgozó egészségügyi szakembereknek a kialakult, az angliai gyakorlaton alapuló mintaképet elemzik, bemutatva a Royal College of Pathologists által ajánlottakat. Ennek szempontjait figyelembe véve gyakorlati útmutatást kívánnak nyújtani a vizsgálat indikációinak ismertetésével és a jelentősebb klinikopatológiai összefüggések bemutatásával. A cikk végén táblázatos formában mutatják be a releváns klinikopatológiai összefüggéseket. Következtetés: A placenta vizsgálatától várható információ értéke és kétségtelen klinikai haszna messze felülmúlja a szükséges anyagi ráfordítást. Orv Hetil. 2019; 160(48): 1894–1903.

Absztrakt:

A thoracoabdominalis aortaaneurysmák kezelése az érsebészet egyik legnagyobb kihívása. Sürgős esetekben ezen komplex aneurysmák endovascularis ellátásának lehetőségei limitáltak. Az óriás méretű (10 cm-t meghaladó) thoracoabdominalis aortaaneurysma rendkívül ritka jelenség, ellátása mindig betegspecifikus, egyedi kezelést igényel. A tervezett kezelés alacsonyabb morbiditási aránnyal jár, különösen a gerincvelő-sérülés tekintetében. Esetünkben egy 19,2 cm maximális átmérőjű, Crawford V típusú thoracoabdominalis aortaaneurysma sikeres kezelését mutatjuk be. A férfi beteget először akutan, nyitottan operáltuk tartott ruptura miatt, majd később halasztott időpontban endovascularisan folytattuk ellátását. A 64 éves férfi beteget mellkasi és hasi panaszok miatt vettük fel intézetünkbe⁽¹⁾ stabil hemodinamikai paraméterekkel. Kontrasztanyagos CT-angiográfiás vizsgálat igazolta a 19,2 cm legnagyobb átmérőjű, többszörös thoracoabdominalis aortaaneurysmáját, kompressziós jelekkel, haemothoraxszal és az alsó szakasz tartott rupturájával. Az anatómia, az extrém méret, a kompressziós tünetek és a haemothorax miatt a nyitott műtéti megoldást választottuk, és intraoperatívan döntöttünk végül a kétszakaszos ellátás mellett. Első lépésben a rupturált szakasz ellátására egy aortoaorticus Dacron interpositumot implantáltunk úgy, hogy a visceralis szakaszt egy ferde ’patch’ segítségével rekonsruáltuk, majd a második lépésben végeztük el a mellkasi sztentgraft beültetését. Az egyéves kontrollon a beteg panaszmentes volt, ’endoleak’ nem ábrázolódott. Az óriás aortaaneurysmák ritka klinikai entitások, főleg a thoracoabdominalis régióban. A kompressziós tünetek, a haemothorax és a jelentős anatómiai változások miatt az endovascularis beavatkozás kivitelezhetősége erősen kérdéses. Ruptura esetén azonnali ellátásuk jelenleg szinte csak nyitottan végezhető. A többlépcsős beavatkozás csökkentheti a gerincvelő-károsodás veszélyét, ezért megfelelő anatómia esetén megfontolandó ennek a ritka betegségnek a kezelésében. Orv Hetil. 2020; 161(7): 269–274.

Systematic structural and anisotropy of magnetic susceptibility (AMS) measurements were carried out on Cenozoic clay-rich deposits from the Transdanubian Range, central part of the Alcapa Unit. The aim was to improve the knowledge of the Neogene tectonic evolution of the area and of the connection of the stress field and the magnetic fabric of the sediments. The measurements of AMS revealed dominant foliation with weak lineation for Middle Eocene-Lower Miocene sediments. The directions of AMS lineation are aligned either with the direction of NNE-SSW extension of a strike slip phase (30–19 Ma) or with the direction of NE-SW extension of the main rifting phase of the Pannonian Basin (19–14 Ma).The studied Late Miocene sediments have foliated AMS fabric, maximum and intermediate AMS directions are intermixed, and the AMS fabrics do not show any sign of tectonic deformation. In contrast, joints and faults were observed in the same rocks. Detailed structural analysis shows two extensional phases between ca. 10–4 Ma, with E-W to WNW-ESE and with NW-SE extension, respectively, and the youngest neotectonic strike-slip phase. The contrast between the presence of markers of brittle deformation and the absence of tectonically-induced AMS lineation is striking, since the same types of sediments in the South Pannonian basin show just the opposite. The explanation may be that northward-moving and CCW-rotating Adria caused strong compression in the southern Pannonian Basin, resulting in ductile deformation of the clay-rich sediments and systematic reorganization of AMS texture, while in our study area sediments of similar character and age were at a larger distance from the strongly deforming basin part.

Absztrakt

Bevezetés: Az essentialis thrombocythaemia a Philadelphia kromoszóma-negatív krónikus myeloproliferativ neoplasiák egyik entitása. A viszonylag hosszú kórlefolyás alatt a gyakori vérzés- és thrombosiskockázat thrombocytareduktív szerekkel (hidroxiurea, interferon, anagrelid) és aszpirinnel csökkenthető. Célkitűzés: A szerzők előzetesen hidroxiureával kezelt, intolerancia/rezisztencia kialakulása miatt anagrelidre váltott vagy kiegészített essentialis thrombocythaemiás betegek klinikopatológiai és terápiás adatait és terápiás eredményeit dolgozták fel. Módszer: 2000 és 2014 között a hematológiai szakrendelésen kórismézett, első vonalban hidroxiureával kezelt 104 essentialis thrombocythaemiás betegnél (heti medián adag 7500 mg) intolerancia és/vagy rezisztencia esetén anagrelidre váltottak (heti medián dózis 7,5 mg), nem kielégítő monoterápiás válasz esetén a két szert egymással kombinálták. A kórlefolyás alatt rögzítették a vérzéses/thromboticus események és a mellékhatások számát. A statisztikai elemzést a Windows Statistical Software programmal végezték. Eredmények: A 104 essentialis thrombocythaemiás beteg (58 JAK2V617F-mutáció-pozitív, -negatív 46, calreticulinmutáció-negatív 15, MPL-1-mutáció-negatív 6) közül 87 beteg kapott első vonalban hidroxiureát, 4 beteg interferont, 13 beteg pedig csak acetilszalicilsavat. Hét hidroxiurea-intoleráns, illetve 22 hidroxiurea-rezisztens beteg kapott másodvonalban anagrelidet, közülük 18 beteg monoterápiában, 11 beteg hidroxiureával kombináltan, míg további 5, nagyrészt fiatal beteg első vonalban kapott anagrelidet (34/104, 32,6%). A primeren anagreliddel kezeltek mindegyike komplett remisszióba került, míg a másodvonalban anagreliddel kezelt csoportból 16, a hidroxiurea + anagrelid csoportból pedig 9 beteg került komplett remisszióba (100, 88,8 és 82,1%). A 10 éves összesített túlélés 82,1% volt. Anagreliddel kezelt 2 betegnél vérzés, illetve egynél myocardialis infarctus következett be. A szerhez köthető más súlyos adverz eseményt nem észleltek. Három idős betegük hematológiai betegségtől független okok miatt elhunyt, leukaemiás transzformációt nem láttak. Következtetések: Essentialis thrombocythaemiás betegeikben az anagrelid első vagy másodvonalban, szükség esetén hidroxiureával kombinálva a klinikai kórlefolyást a thrombocytaszám csökkentésével kontrollálni képes, mellékhatásai általában tolerálhatók. Orv. Hetil., 2016, 157(9), 336–341.

A primer központi idegrendszeri lymphoma külön entitás, amelyet az agy-gerincvelő, szem kizárólagos lymphomás érintettsége és a szisztémás betegség egyidejű hiánya jellemez. Az extranodalis lymphomák között is ritka, emiatt az optimális kezelés nehezen definiálható. Célkitűzések: Retrospektív elemzésben vizsgálták osztályukon 1998–2009 között kórismézett, kezelt primer és/vagy relabált központi idegrendszeri lymphomás betegeik kombinált (kemo-, radioterápia) kezelésével nyert adatait. Betegek és módszer: Ezen időszak alatt (átlagos követési idő: 13,2 hó) 427 újonnan kórismézett non-Hodgkin-lymphomás beteg közül 22-nél diagnosztizáltak központi idegrendszeri lymphomát (5,15%, 16 agyi és hat gerincvelőt érintő/epiduralis eset). Szignifikáns férfitúlsúlyt (14:8) találtak, az életkori megoszlás 34–77 (átlag: 60,7; medián 64 év) volt. Intraocularis lymphomás esetük nem volt, szerzett immundeficientiát nem mutattak ki. A központi idegrendszeri lymphomát idegsebészi reszekcióval vagy stereotaxiás biopsziával nyert minták szövettani vizsgálatával igazolták. Az agyi lymphomások minden esetben B-sejtes diffúz nagysejtes, míg a gerincvelőt komprimálók alacsony malignitású szövettani csoportba tartoztak. Kezelés: Az epiduralis lymphomás betegek – a follicularis csoport kivételével – lokális radioterápiát, utóbbiak sugárkezelésük előtt rituximabot tartalmazó polikemoterápiát kaptak. Agyi lymphomában nagy dózisú methotrexatot (3 g/m ² 4 órás cseppinfúzióban) adtak, amelyet 4 hetenként legalább három alkalommal megismételtek. A methotrexatinfúzió után 24 órával leukovorint adtak. A szisztémás kezelés után intrathecalis citosztatikus kombinációt (cytosin-arabinosid, methotrexat, dexamethason) alkalmaztak. A terápiás válasz felmérése (agyi NMR, koponya-CT, PET/CT) után teljes koponyairradiáció (30 Gy), residualis lymphománál a tumorágyra még kiegészítő sugárkezelés történt. Relapsus/rezisztens állapot esetén salvage-kezelésként a methotrexatkúrát cytosin-arabinosiddal kombinálták (3 g/m ² naponta 2×4 órás cseppinfúzióban 4 hetente megismételve). Eredmények: Komplett remissziót kilenc agyi és négy epiduralis lymphomásnál értek el (13/22; 59,0%), közülük egy relabált, salvage-kezelésre sem reagált, elhunyt. Kilenc betegnél elégtelen terápiás választ láttak, öt beteg mellékhatások miatt csak egy-két methotrexatciklust kapott, négy másik beteg pedig a betegség progressziója miatt halt meg. Az összesített túlélés agyi lymphomásoknál 19,5, az epiduralis csoportban 14,1 hónap volt, a betegség progressziójáig eltelt átlagos idő pedig 4,5 hónap (2–6,5; medián 4 hónap) volt. A kétéves túlélés 50%. Kognitív funkciók javulását nyolc esetben észlelték. A kemoterápia mellékhatásai nagyrészt a vérképzést érintették, nyolc betegben károsodott veseműködést, illetve szepszist észleltek. A radioterápia mellékhatásai elhanyagolhatóak voltak. Konklúzió: A kombinált, először szisztémás-intrathecalis polikemoterápia, gondos szupportív kezelés, majd az ezt követő gócdózisú koponyairradiáció hatásosnak tartható, relapsus/progresszió esetén nagy adagú cytosin-arabinosid és methotrexat kombinációja javíthatja a kezelés sikerességét. A kezelés befejezése után a PET/CT negatív lett öt betegüknél, akik azóta is betegségmentesek.