Search Results

You are looking at 11 - 13 of 13 items for

  • Author or Editor: Péter Gaál x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

A kapcsolati hálózat egyes paramétereinek hatása a szorongásra

Tájékozódó vizsgálat 14-18 éves középiskolás populáción

Magyar Pszichológiai Szemle
Authors:
Szilvia Kovács
,
Tibor Károly Fábián
,
Viktor Gaál
, and
Péter Csermely

Vizsgálatunkban 480 önként jelentkező középiskolás tanuló (n = 476; 224 fiú, 252 lány; kor: 12-18 év, átlagban 15,97 ±1,25 év; 139 budapesti; 234 vidéki kisvárosi; 103 falun élő) vett részt. A vizsgálati személyek szorongásszintje (rövidített CPI kérdőív) eltért nemek szerint (kétmintás t -próba; p <0,01), és korcsoportok szerint (egyirányú ANOVA; p <0,05), a lakóhely alapján azonban nem (egyirányú ANOVA). A szorongásszintet szignifikánsan befolyásolta a közeli rokonok és a barátok száma (egyirányú ANOVA; p <0,05; p <0,01 ); a mobiltelefon-beszélgetés gyakorisága a családdal, a barátokkal és az ismerősökkel (egyirányú ANOVA; p <0,05); az SMS-küldés gyakorisága a barátoknak és az ismerősöknek (egyirányú ANOVA; p <0,05), valamint az ismerkedésre való képesség és az ismeretlenekkel vagy kevéssé ismertekkel szembeni bizalom (egyirányú ANOVA; p <0,01). Adataink alapján úgy tűnik, hogy a szorongási szint csökkentésében a kapcsolati háló potenciális új tagjai felé irányuló kezdeményezőkészség és bizalom mellett elsősorban a közepes erősségű kapcsolatok száma (közeli rokonok, barátok) és a közepes erősségű kommunikációs csatornák használati gyakorisága (mobiltelefon-beszélgetés, SMS) a jelentős tényezők. Az erős (családtag) és a nagyon gyenge (távoli rokon, ismerős) kapcsolatok száma, illetve az ezeknek megfelelő erős (személyes együttlét) vagy nagyon gyenge (anonim internetes kommunikáció) kommunikációs csatornák használatának mennyisége eredményeink szerint kisebb hatással van a szorongás alakulására.

Restricted access

Myeloma multiplexben szenvedő betegek túlélési eredményei a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Hematológiai Klinikáján

Survival of patients affected with multiple myeloma at the Department of Internal Medicine and Haematology of Semmelweis University

Orvosi Hetilap
Authors:
Eszter Ruff
,
Lilla Gaál
,
Virág Réka Szita
,
Ádám Wiedemann
,
Szabolcs Svorenj
,
András Dávid Tóth
,
Laura Horváth
,
Gergely Szombath
,
Péter Farkas
,
Judit Várkonyi
,
Tamás Masszi
, and
Gergely Varga

Introduction: Survival in multiple myeloma has improved over the past two decades, mostly due to the emergence of new treatment options. Results from clinical trials, however, may differ from real-world experiences, underscoring the importance of collecting “real-world” data as well. Objective and method: We examined the clinical and survival data of all myeloma patients diagnosed at the Department of Internal Medicine and Haematology (formerly the 3rd Department of Internal Medicine) of Semmelweis University, between 2008 and 2021. We evaluated survival depending on the date of diagnosis and additional factors including the International Staging System, karyotype, presence of bone lesions, renal failure, and first-line therapy. Since 2013, myeloma patients have been looked after in a subspecialty clinic, which may also affect outcomes. Results: Overall, we diagnosed 284 patients in this period, with the annual number of diagnoses tripling in recent years. Treatment strategies underwent significant changes, with novel drugs replacing chemotherapy, increasingly administered in triple or quadruple combinations. The median overall survival (OS) for the entire group was 54 months, but it significantly varied based on the era of diagnosis: it was 35 months for patients diagnosed between 2008 and 2011, 44 months between 2012 and 2015, and 50 months between 2016 and 2019, respectively, with the most recent period post-2020 yet to reach the median. Conclusion: Our study confirms that the introduction of new drugs nearly doubled the expected median survival in real life as well. This improvement can be attributed, in part, to a significant reduction in early mortality (related to refractoriness and septic complications) in comparison to prior periods and also to the availability of more options at relapse. Additionally, we consider the accumulated experience, the unified approach to treatment and monitoring, and the availability of clinical trials in our dedicated myeloma clinic non-negligible factors in this improvement. Orv Hetil. 2024; 165(39): 1539–1547

Open access
Orvosi Hetilap
Authors:
Lilla Gaál
,
Eszter Ruff
,
Ádám Wiedemann
,
Szabolcs Svorenj
,
Virág Réka Szita
,
András Dávid Tóth
,
András Masszi
,
Laura Horváth
,
Gergely Szombath
,
Zsolt Nagy
,
Judit Várkonyi
,
Szabolcs Benedek†
,
Péter Farkas
,
Csaba Bödör
,
Tamás Masszi
, and
Gergely Varga

Bevezetés: Az akut myeloid leukaemia (AML) nagy mortalitású hematológiai malignitás, amelynek kezelése különösen a betegek többségét alkotó 65 év feletti korcsoportban nagy kihívás. Míg korábban az intenzív indukciós terápiára nem alkalmas betegek számára csupán palliatív cytoreductio és szupportív ellátás jöhetett szóba, 2018-tól új kezelési lehetőségként az azacitidin–venetoklax-kombináció is megjelent. Klinikai vizsgálatokban ez a kezelés jelentős túlélési előnnyel járt, arról azonban, hogy mennyire befolyásolta a mindennapi klinikai gyakorlatot és a teljes betegpopuláció túlélését, kevés adat áll rendelkezésre. Célkitűzés: Azt szerettük volna megvizsgálni, hogy az azacitidin–venetoklax-kombináció elérhetősége hogyan változtatta meg az AML kezelését és a betegek túlélését klinikánkon. Módszer: Kutatásunkban retrospektíven vizsgáltuk minden, 2011. január 1. és 2021. december 31. között a III. Sz. Belgyógyászati (2020 óta Belgyógyászati és Hematológiai) Klinikán AML-lel diagnosztizált beteg túlélési adatait a kapott kezelés és a kezelési időszak (2011–2017 vagy 2018–2021) függvényében. A kutatásból kizártuk a promyelocytás leukaemiával diagnosztizált betegeket. Eredmények: A vizsgált időszakban összesen 423 AML-beteget diagnosztizáltunk. Az esetszámok jelentősen nőttek: míg az első 7 évben 184 beteget kezeltünk, addig a második időszak csupán 4 éve alatt már 239-et. A betegek medián életkora 67,6 év, több mint 60%-uk 65 év feletti volt. A teljes várható túlélés javuló trendet mutatott: 2011 és 2017 között 4,8 ± 0,9 hónap, míg 2018 és 2021 között 8,3 ± 1,4 hónap volt (p = 0,051). Szignifikánsan javult a teljes túlélés a 65 év feletti betegek esetén: 3,1 ± 0,5 és 4,9 ± 0,6 hónap (p = 0,01). A javulás hátterében elsősorban az állhat, hogy a 65 év feletti, korábban csak szupportívan kezelt betegek jelentős részét tudtuk aktívan kezelni azacitidin–venetoklax-kombinációval: az aktívan kezelt betegek aránya a második időszakban 57,1%-ról 75,3%-ra nőtt. Következtetés: A 65 év feletti, kuratív terápiára nem alkalmas betegek túlélése fokozatos javulást mutatott, amihez valószínűleg nagyban hozzájárult az újabb terápiás alternatívák klinikai gyakorlatban történő elterjedése. Orv Hetil. 2023; 164(45): 1787–1794.

Open access