Search Results
You are looking at 21 - 30 of 57 items for :
- Author or Editor: Balázs Nemes x
- Medical and Health Sciences x
- Refine by Access: All Content x
Horseshoe kidney is a fusion anomaly found in approximately one in 400–600 people. Due to vascular and ureteral variations, transplantation with a horseshoe kidney presents a technical challenge. In our case, the isthmus connected the upper poles and contained parenchyma. It consisted of three renal arteries, five veins collected to the inferior vena cava, and two ureters and pyelons. It was implanted en bloc to the left side retroperitoneally. During the early period, cellular and humoral rejection was confirmed and treated. For a urine leak, double J catheters were implanted into both ureters. Later, the first catheter was removed. Subsequently, urinary sepsis developed, necessitating graftectomy. The uncommon anatomy of ureters and antibody-mediated rejection (AMR) may both be factors for a ureter tip necrosis led to an infected urinoma. After other Hungarian authors, we also report a horseshoe kidney transplantation that was technically successful. However, after an adequately treated but severe acute humoral rejection, the patient developed sepsis, and the kidney had to be removed. We conclude that transplantation with horseshoe kidney is technically feasible but may increase the risk for urinary complications and resultant infections. Careful consideration of risk and benefit is advised when a transplant professional is faced with this option.
Subcapsularis haematoma és graftruptura májátültetés után
Subcapsular hematoma and rupture of the liver graft
Absztrakt
Májtranszplantáció után a graft subcapsularis haematomája és/vagy rupturája, mely kialakulhat spontán, sérülés vagy invazív radiológiai beavatkozásokat követően, ritkán előforduló, súlyos szövődmény. Szerzők 350 májátültetés során észlelt négy esetből három ismertetésével illusztrálják a szövődmény súlyosságát. Az első esetben graftbiopszia utáni álaneurysma halálos kimenetelű májrupturát eredményezett. A második esetben a donormáj felszínes sérülésének transzplantáció után mély ruptura lett a következménye, amely miatt májresectiót kellett végezni. A beteg septicus állapotban meghalt. A harmadik beteg műtét során észlelt subcapsularis haematomáját sikeresen kezelték, és a beteg meggyógyult. Eddigi tapasztalataik és az irodalmi ajánlások alapján a szerzők javaslatot fogalmaznak meg a műtét során keletkező májtok alatti vérömlenyek kezelésére, melynek lényegi részét képezi az argon-diathermia és a fibrinogennel és thrombinnal bevont kollagénszivacs alkalmazása.
A szerzők elemzik a HBV-fertőzés miatt végzett májátültetés hazai tapasztalatait, áttekintik a HBV okozta májbetegség transzplantáció szempontjából sajátos pre- és posztoperatív kezelési igényeit. A transzplantációs program során 2006. december 31-ig 4 betegnél történt HBV-fertőzés talaján kialakult végstádiumú májbetegség miatt májátültetés. Közülük 1 beteget veszítettek el a korai posztoperatív időszakban, 3 beteg él, aktív. Elemzik a transzplantációt követően 6 esetben észlelt de novo HBV-fertőzést és annak hatását a betegek túlélésére.
Absztrakt:
A veseátültetés utáni hosszú távú túlélést befolyásoló tényezők egyike az antitestmediált rejekció (ABMR). A szerzők áttekintést nyújtanak az ABMR jelenleg ismert diagnosztikai és kezelési hátteréről. A Debreceni és a Pécsi Egyetem transzplantációs központjainak együttműködése alapján áttekintik a 2013 és 2017 közötti időszakban végzett veseátültetések után kialakult korai ABMR-eseteket és a releváns közleményeket. A két központban összesen 454 veseátültetés történt. ABMR-diagnózist összesen 18 esetben állítottunk fel (4%). Minden esetben perkután biopszia történt. A betegek közül 22% volt primer, 78% retranszplantált eset. Az átlagéletkor 51,2 ± 6 év volt. A veseátültetés után az ABMR diagnózisáig eltelt idő 15,4 ± 22,1 hónap volt. A C4d-pozitivitást 7 esetben sikerült igazolni, ami az összes ABMR-eset 39%-a. Összesen 16 betegnél történt szteroidbolus + intravénás immunglobulin (IVIG) + plazmaferézis (PF) kezelés, a 6 debreceni beteg közül 5 kapott ezenfelül rituximabot és 1 alemtuzumabot. 9 (47,4%) beteg él működő beültetett vesével, 4 beteg meghalt (21%), és 5 került vissza művesekezelésre graftvesztés miatt (31%). Az ABMR veszélyes szövődmény a veseátültetés után. A diagnosztikus kritériumok sokáig változtak. A gold standard a szövettan. A C4d-esetekben is lehet akcelerált ABMR. A retranszplantáción átesett fiatalabb, preformált donorspecifikus antitesttel (DSA) jelentkező betegek és azok, akik EC-donorból kapnak vesét, kockázati csoportot jelentenek. A de novo DSA megjelenése, az átlagos fluoreszcenciaintenzitás (MFI) kinetikája lehet az a pont, amely felhívja a figyelmet az akut ABMR veszélyére. A rituximab hatékonyságát megkérdőjelezik, az új gyógyszerekkel (belatacept, bortezomib vagy ekulizumab) még nincs elég tapasztalat, vagy rendkívül drágák. Saját anyagunkban a 40% feletti gyógyulási arány kiemelkedően jó eredmény. Orv Hetil. 2018; 159(46): 1913–1929.
Absztrakt
Az infektív endocarditis a szervtranszplantált betegek körében aluldiagnosztizált kórkép. A kórokozók spektruma különbözik az átlagpopulációt érintőtől. A szerzők az 58 éves nőbetegben atípusos kórokozó által okozott, atípusos megjelenésű infektív endocarditis eredményes kezeléséről számolnak be. A betegnél alkoholos májcirrhosis talaján kialakult májelégtelenség miatt 2000. februárban májátültetést végeztek. Egy évvel a májátültetést követően krónikus hepatitis B-vírus-fertőzést állapítottak meg, és a beteg antivirális kezelésben részesült. Kalcineurintoxicitás miatt veseelégtelenség alakult ki, ezt követően a beteg 2007 júliusában vesepótló kezelésre szorult. 2013 novemberében rövid ideig tartó afázia jelentkezett. A transoesophagealis echokardiográfia az aortabillentyűn vegetációt talált, a mágneses rezonanciás vizsgálat agyi embolisatiót mutatott ki. A laboratóriumi vizsgálatok enyhén emelkedett C-reaktív protein- és normális prokalcitoninszinteket igazoltak, vérképében leukopenia volt látható. Kezdeti antibiotikus terápiaként naponta 2 g ceftiraxont és 60 mg gentamycint iv. alkalmaztak a dialízisek után. A hemokultúravizsgálatok negatívak voltak, a szerológiai vizsgálat Chlamydia pneumoniae-fertőzést igazolt. Moxifloxacinnal kiegészített kezelést követően a neurológiai tünetei visszatértek, ezért műtétre került sor (koronarográfiát követően valvulotomia és coronariabypass-műtét). A beteg állapota a műtét után javult, a neurológiai tünetek nem ismétlődtek. Orv. Hetil., 2015, 156(22), 896–900.
A coronariaáramlási rezerv (CFR) a bal coronaria leszálló szárában (LAD) szignifikáns szűkület hiánya esetén a microvascularis (disz)funkció jellemzésére használható hemodinamikai index. Célkitűzés: Jelen tanulmány célja a LAD-ban mért CFR prognosztikus értékének tisztázása lenne, amennyiben a koronarográfia során a LAD-ban szignifikáns szűkület nem volt igazolható. Módszerek: A jelen tanulmányban 166 olyan beteg eredményeit elemeztük, akiknél a CFR-vizsgálatok idején elvégzett koronarográfia a LAD-ban szignifikáns szűkületet (>50%) nem mutatott ki. Valamennyi esetben transthoracalis és terheléses transoesophagealis echokardiográfia (CFR-mérés), valamint koronarográfia történt. Eredmények: A továbbkövetés átlagos ideje 93±34 hónap volt, sikeressége 75%-osnak bizonyult (124/166). A továbbkövetés időszaka alatt 27 beteg hunyt el, 16 beteg esetén hirtelen szívhalál, 3 esetben akut szívelégtelenség, 2 esetben stroke volt a halál oka, míg 6 beteg pulmonalis, illetve gastrointestinalis tumoros folyamat miatt halt meg. A ROC-analízis során a CFR ≥ 2,13-t találtuk a legnagyobb pontosságú cut-off (határ-) értéknek a túlélés előrejelzésében (szenzitivitás 67%, specificitás 60%, görbe alatti terület 62%, p = 0,046). A 2,13-nál alacsonyabb CFR-rel bíró betegekben a továbbkövetés során szignifikánsan több esemény történt, mint az annál nagyobb értékkel bíróknál (32% vs. 13%, p < 0,05). A multivariáns logisztikus regressziós modell során a CFR [hazard ratio (HR) 2,43, p = 0,04] és a bal kamrai végszisztolés térfogatérték [HR 1,49, p = 0,03] bizonyult a túlélés független prediktorának. Következtetések: Hosszú távú továbbkövetéses vizsgálataink alapján megállapíthatjuk, hogy a CFR a túlélés független prediktora a LAD szignifikáns szűkületét nem mutató betegekben.
Abstract
Besides orthotopic liver transplantation (OLT) there is no long-term and effective replacement therapy for severe liver failure. Artificial extracorporeal liver supply devices are able to reduce blood toxin levels, but do not replace any synthetic function of the liver. Molecular adsorbent recirculating system (MARS) is one of the methods that can be used to treat fulminant acute liver failure (ALF) or acute on chronic liver failure (AoCLF). The primary non-function (PNF) of the newly transplanted liver manifests in the clinical settings exactly like acute liver failure. MARS treatment can reduce the severity of complications by eliminating blood toxins, so that it can help hepatic encephalopathy (HE), hepatorenal syndrome (HRS), and the high rate mortality of cerebral herniation. This might serve as a bridging therapy before orthotopic liver retransplantation (reOLT). Three patients after a first liver transplantation became candidate for urgent MARS treatment as a bridging solution prior to reOLT in our center. Authors report these three cases, focusing on indications, MARS sessions, clinical courses, and final outcomes.
Abstract
Malignant diseases are considered as great challenges in clinical transplantation. It is well known that the incidence of malignancy is higher in the transplanted population if compared with the normal population. It is important to distinguish between neoplastic diseases originating from pre-existing lesions in the transplanted organs and de novo graft tumours. Post-transplant malignancy of donor origin is a rare complication of organ transplantation, most likely transmitted as micrometastases within the parenchyma of the donor organ or from circulating tumour cells contained within the organ. Malignant melanoma, although its incidence is rather low, is one of the most common donor-derived tumour inadvertently transplanted, comprising 28% of donor transmitted tumours. Malignant melanoma in the graft without dermatological localisation is extremely rare. We report a case of de novo melanoma occurring in the allograft, where transmission from the donor was excluded by DNA (desoxyribonucleic acid) investigation. We did not find any data in the literature where a malignant melanoma occurred after transplantation in the transplanted kidney without any skin lesions and the donor origin was excluded. We draw attention to the importance of the DNA typing in case of tumours occurring in immunosuppressed patients.
Abstract
Introduction: Biliary strictures remain a key problem after liver transplantation. Anastomotic strictures are treated by surgery or interventional therapy. Intrahepatic stenosis requires retransplantation. For bridging, percutaneous and endoscopic interventions are used. The extent of the strictures may have an important role in therapy planning. Methods: Strictures were divided into four zones (1: extrahepatic, not included in this study; 2: hilar; 3: central; 4: peripheral). Twenty patients were treated with balloon dilatation/stent implantation/retransplantation/supportive care (Zone 1: 0/0/0/0; Zone 2: 8/7/2/0; Zone 3: 7/5/2/1; Zone 4: 1/1/3/1). Results: Mean follow-up time was 48 months. In Zone 2, one patient died as a result of recurrent hepatocellular carcinoma (HCC), and seven patients are alive, five after stent placements and two after retransplantation. Four patients are alive in Zone 3: all had stent placements and one later retransplantation. One patient died after retransplantation, two on the waiting list, and one due to chronic liver failure. One patient is alive in Zone 4 after early retransplantation, and three died. Conclusion: Percutaneous therapy is safe and effective in intrahepatic biliary stenosis after liver transplantation. It can provide the cure or bridge retransplantation. Based on zonal classification, we recommend the following treatments: Zone 4: early retransplantation; Zone 2: minimally invasive therapy; Zone 3: individual decisions.
Abstract
Introduction
Recurrence of primary sclerosing cholangitis (rPSC) after liver transplantation (OLT) significantly affects longterm graft survival. We aimed to evaluate the incidence of rPSC and clinical data of these patients in Hungary.
Patients and Methods
We retrospectively analyzed data of 511 whole liver transplantations from 1995 to 2011. During the study period, 49 OLTs were performed in 43 adult patients with end-stage PSC (10%).
Results
Out of 49 OLT, 24 cases were excluded, rPSC was diagnosed in six patients (12%). Patients with rPSC had significantly higher mortality (p = 0.009) and graft loss (p = 0.009) in comparison to patients without recurrent disease. Younger recipient age, higher donor BMI was observed in the rPSC group. One patient was diagnosed with de novo IBD, the remaining five patients had worsening IBD activity in the posttransplant period. PreOLT colectomy was performed in 21% of the control and none of the rPSC group. PostOLT colectomy was performed in two rPSC patients due to severe therapy resistant colitis.
Conclusions
Recurrent PSC significantly affects long-term mortality and graft loss. Younger age at OLT, higher donor BMI and severe active IBD may be associated with PSC recurrence. PreOLT total colectomy might have protective effect against rPSC.
