Search Results

Bevezetés: Mélyen infiltráló endometriosis esetén a laesiók több mint 5 mm mélyen infiltrálják a peritonealis felszínt. Bélérintettség a páciensek 3–37%-ában fordul elő. Célkitűzés: A szerzők a bélendometriosis miatt végzett műtétek során szerzett tapasztalataikat mutatják be. Módszer: 2009 és 2020 között 675 páciens esett át bélreszekción belet érintő, mélyen infiltráló endometriosis miatt a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának Baross utcai részlegén. Négy különböző műtéti technika került alkalmazásra: „shaving”, discoid, szegmentális és NOSE-reszekció (természetes testszájadékon keresztül végzett specimeneltávolítás). Eredmények: 182 esetben „shaving”-et, 93 esetben discoid reszekciót, 130 esetben NOSE-technikát, illetve 270 esetben hagyományos szegmentális bélreszekciót alkalmaztunk. 40 esetben ultramély anastomosist készítettünk. A műtéti idő medián értéke 85 perc volt, a legrövidebb beavatkozás 25 percig, a leghosszabb 585 percig tartott. Az első 10 bélműtét átlagos műtéti ideje 260 (± 161,3) perc, az utolsó 10 műtété 114 (± 47,0) perc volt. Az átlagos vérveszteség 10 (± 20,3) ml, az átlagos kórházi tartózkodás pedig 6 (± 2,3) nap volt. Súlyos sebészeti szövődmény (Clavien–Dindo III. vagy súlyosabb) 18 esetben alakult ki. Összesen 17 esetben alakítottunk ki sigmoideo-, illetve ileostomát. Laparotomiás konverzióra 6 esetben volt szükség. Megbeszélés: Intézményünkben ugyanaz a team végezte a beavatkozásokat, ami az egyes sebészek technikája helyett a műtéti technikák eredményességét mutathatja. A műtétek szövődményrátája tapasztalt sebészi team esetén nem nagy, a műtéti idő az elvégzett műtétek számával arányosan, szignifikánsan csökken. Következtetés: A belet érintő, mélyen infiltráló endometriosis biztonságosan és hatékonyan kezelhető mind a konzervatív megközelítésnek tekinthető „shaving” vagy discoid, mind a radikálisabb megközelítésként számontartott hagyományos szegmentális vagy NOSE-reszekcióval. Orv Hetil. 2023; 164(9): 348–354.

Összefoglaló. Bevezetés: Az antitest közvetítette kilökődés a graftvesztés gyakori oka a vesetranszplantáltak körében. Célkitűzés: Célul tűztük ki, hogy ismertetjük a centrumunkban biopsziával igazolt humorális kilökődéssel rendelkező betegeknek a kezelésre (standard kezelés: plazmaferézis, immunglobulin, rituximab) adott válaszát, valamint hogy vizsgáljuk a proteinuria grafttúlélésre kifejtett hatását és azt, hogy ezt a DSA-tól függetlenül teszi-e. Vizsgáltuk az eGFR-, a DSA-MFI-értéknek az antirejekciós terápia hatására bekövetkező változásait is. Módszer: 85 beteg retrospektív analízisét végeztük el. A szövettani elemzésben a Banff-klasszifikációt vettük alapul. A csoportok összehasonlításához kategorikus változók esetén a Fisher-féle egzakt próbát, folyamatos változók esetén a Kruskal–Wallis-próbát használtuk. Eredmények: A biopsziával igazolt humorális rejekciós csoportba (ABMR-csoport) 19, a DSA-pozitív csoportba 14, a DSA-negatív csoportba 52 beteget választottunk be. A DSA-érték az ABMR-csoportban 61,16%-kal csökkent, a DSA-pozitív csoportban 42,86%-kal redukálódott (Fisher-féle egzakt: p = 0,1). Az ABMR-csoportban 9 betegnek a jelentős, 4-nek a nephroticus mértékű proteinuriája csökkenthető volt (az ABMR-csoport 68%-a). A legjobb grafttúlélés a legalacsonyabb fehérjeürítésnél adódott. Az antirejekciós terápiát követően készült biopsziákban: a glomerulitis, az interstitialis gyulladás, az arteritis mértéke csökkent az antihumorális kezelés hatására, azonban krónikus elváltozások jelentek meg. Következtetés: Az ABMR-csoportban az antirejekciós terápiát követően a fehérjeürítés monitorizálása javasolt, hiszen becsülhető vele a grafttúlélés. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1029–1037.

Summary. Introduction: Antibody-mediated rejection is a common cause of graft loss among kidney transplant recipients. Objective: We aimed to describe the response of patients with biopsy-proven humoral rejection to treatment (standard treatment: plasmapheresis, immunoglobulin, rituximab) in our center. We also analyzed the effect of proteinuria on graft survival and whether this effect is independent of donor-specific antibodies (DSAs). Changes of eGFR and level of DSA following rejection treatment were examined. Method: In this study, laboratory data of 85 patients were analysed. Histological analysis was based on the Banff classification. Fisher’s exact test was used for statistical analysis, and Kruskal–Wallis test was used to compare patient groups per variable. Results: Data from 85 patients were processed retrospectively. 19 patients were selected for the biopsy-confirmed humoral rejection group (ABMR group), 14 for the DSA-positive group, and 52 for the DSA-negative group. DSA titer decreased by 61.16% in the ABMR group after treatment and by 42.86% in the DSA-positive group (Fisher’s exact test: p = 0.1). In the ABMR group, significant nephrotic proteinuria in 4 patients and severe proteinuria in 9 patients were reduced (68% of ABMR group). The patients with the lowest protein excretion had the best graft survival. In biopsies performed after antirejection therapy, the extent of glomerulitis, interstitial inflammation, arteritis decreased with antihumoral treatment, but chronic lesions appeared. Conclusion: Following treatment of biopsy-proven ABMR, reduction of proteinuria predicts graft survival and should be monitored as an important factor-predicting prognosis. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1029–1037.

Absztrakt:

A multirezisztens kórokozók jelenléte világszerte egyre nagyobb gondot jelent a kórházakban. A túlzott és indokolatlan, vagy helytelenül megválasztott antibiotikum-kezelések hatására a rezisztens törzsek kiszelektálódnak, és súlyos infekciókat okoznak, ami az immunszuprimált betegekben sokkal kifejezettebb. E probléma megoldására indult 2013-ban a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Belgyógyászati Intézet B épület Hematológiai Osztályán az antibiotikumok diverzifikálása. A monoton gyógyszerválasztás tudatos elkerülésének eredményeként egyes multirezisztens törzsek, így a kiterjedt spektrumú béta-laktamáz termelő Escherichia coli (2012-ben 16, 2016-ban 4 eset) és Klebsiella pneumoniae (2012-ben 27, 2016-ban 3 eset) előfordulása csökkent. Ugyanakkor új gond a vancomycinrezisztens Enterococcus spp. megjelenése (2012-ben 1, 2016-ban 6 pozitív tenyésztés), aminek hátterében valószínűleg a Clostridium difficile-infekció miatt kezelt esetek számának növekedése áll (2011-ben 2, 2015-ben 11 eset). A helytelen antibiotikum-felhasználás növeli az ápolási költségeket és rontja a fertőzések kimenetelét, ezért nagyon fontos az antibiotikumok tudatos és ésszerű alkalmazása mind egyéni, mind osztályos szinten. Ahhoz, hogy a multirezisztens kórokozók által okozott fertőzésekkel fel tudjuk venni a harcot, nem csak új antibiotikumokra van szükség, hanem új szemléletre is az infekciók kezelésében.

Abstract

Absztrakt:

Bevezetés: A herediter haemorrhagiás teleangiectasia (HHT) egy 1 : 5000 – 1 : 10 000 prevalenciájú, autoszomális domináns módon öröklődő többszervi vascularis anomália. Diagnózisa a klinikai Curacao-kritériumokra épül. Az esetek körülbelül 85%-ában az ENG- vagy az ACVRL1-génben igazolhatók családspecifikus mutációk heterozigóta formában. Célkitűzés: Jelen tanulmányunkban 23 hazai HHT-család klinikai és genetikai vizsgálatát, családszűrését és az alapító hatások vizsgálatát tűztük ki célul. Módszer: A probandokat részben az intézményünk ellátási területének stratifikált populációs szűrésével, részben a genetikai vizsgálat igényével hozzánk forduló egyének között azonosítottuk. A diagnózis a karakterisztikus teleangiectasia lokalizációkkal kiegészített fül-orr-gégészeti fizikális vizsgálatból, a belszervi arteriovenosus malformatiók képalkotó vizsgálataiból, továbbá az ENG- és az ACVRL1-gén szekvenciaanalíziséből állt. A családszűrés része a családfa-analízis, az elsőfokú rokonok fizikális vizsgálata és családspecifikus mutációra történő genetikai szűrése, valamint a definitív/valószínű HHT-betegek és/vagy a mutációhordozó egyének esetében az arteriovenosus malformatiók képalkotó vizsgálata. Eredmények: Huszonkét családban 63 mutációhordozó egyént találtunk, közülük 48-an definitív, 12-en valószínű HHT-betegek. Hét ENG- és ugyanennyi ACVRL1-mutációt észleltünk, többségük patogén. Három esetben alapító hatás igazolódott. Egy definitív HHT-ban szenvedő proband valamennyi vizsgált HHT-specifikus locuson a vad típusú allélt hordozta. Következtetések: A genetikai teszt jelentős szereppel bír a HHT megerősítésében vagy kizárásában a patogén mutációval rendelkező családok fiatal tünetmentes tagjaiban. Az ENG- és az ACVRL-mutáció által okozott betegség tünettana átfedi egymást, így a genetikai leletnek prognosztikai jelentősége nincs. Az alapító mutációk azonosítása az illető régióból származó új HHT-betegek genetikai diagnosztikáját jelentősen egyszerűsítheti. Orv Hetil. 2019, 160(18): 710–719.

Absztrakt

Bevezetés: A donorszervhiány, a donorok életkorának növekedése és a társbetegségek gyakoribbá válása arra ösztönzi a transzplantálóközpontokat, hogy olyan donorvesék elfogadását is mérlegeljék, amelyeket korábban elutasítottak volna. A donorszelekciós kritériumok segíthetnek ennek eldöntésében. Célkitűzés: A különböző kritériumok hasznosságát illetően nincs egységes álláspont, ezért a szerzők megvizsgálták az expanded criteria donor, a deceased donor score és a kidney donor risk index donorszelekciós kritériumok hatását a posztoperatív vesefunkcióra és grafttúlélésre. Módszer: Ötéves intervallumban 205 donor paramétereinek és 138 veseátültetés kimenetelének retrospektív elemzését végezték el. Eredmények: Az expanded criteria donor rendszer szerint optimálisnak véleményezett donorok negyede a magas kockázatú csoportba került a deceased donor score alapján. A magas kockázatú csoportokban rosszabb volt a műtét utáni graftfunkció. A deceased donor score segítségével tovább lehetett bontani a magas kockázatú csoportot. Az így létrejött legmagasabb kockázatú csoport grafttúlélése és műtét utáni graftműködése elmaradt a többi csoportéhoz képest. Következtetések: A vizsgált pontrendszerek segíthetnek a donorpool biztonságos növelésében. Orv. Hetil., 2016, 157(24), 946–955.