Search Results

Absztrakt

Bevezetés: A donorszervhiány, a donorok életkorának növekedése és a társbetegségek gyakoribbá válása arra ösztönzi a transzplantálóközpontokat, hogy olyan donorvesék elfogadását is mérlegeljék, amelyeket korábban elutasítottak volna. A donorszelekciós kritériumok segíthetnek ennek eldöntésében. Célkitűzés: A különböző kritériumok hasznosságát illetően nincs egységes álláspont, ezért a szerzők megvizsgálták az expanded criteria donor, a deceased donor score és a kidney donor risk index donorszelekciós kritériumok hatását a posztoperatív vesefunkcióra és grafttúlélésre. Módszer: Ötéves intervallumban 205 donor paramétereinek és 138 veseátültetés kimenetelének retrospektív elemzését végezték el. Eredmények: Az expanded criteria donor rendszer szerint optimálisnak véleményezett donorok negyede a magas kockázatú csoportba került a deceased donor score alapján. A magas kockázatú csoportokban rosszabb volt a műtét utáni graftfunkció. A deceased donor score segítségével tovább lehetett bontani a magas kockázatú csoportot. Az így létrejött legmagasabb kockázatú csoport grafttúlélése és műtét utáni graftműködése elmaradt a többi csoportéhoz képest. Következtetések: A vizsgált pontrendszerek segíthetnek a donorpool biztonságos növelésében. Orv. Hetil., 2016, 157(24), 946–955.

Absztrakt

Bevezetés: A graftectomia indikációja és pontos időzítése bizonyos esetekben vita tárgya, elsősorban a tüneteket nem okozó, már nem működő graftok esetén. Célkitűzés: A szerzők átfogó képet kívántak adni a debreceni veseátültetési programban elvégzett graftectomiákról. Módszer: Retrospektív vizsgálattal elemezték a 2004. január 1. és 2015. december 31. között veseátültetett betegek adatait. Áttekintették a graftectomiák indikációit, időzítését, szövődményeit, továbbá összehasonlították a korai és késői graftectomiákat. Eredmények: A vizsgált időszakban 480 veseátültetés történt. Közülük 55 betegnél (11%) történt graftectomia. A gyakoribb indikációk a következők voltak: krónikus allograft-nephropathia (47%), artériás keringési zavar (13%), ureterszövődmények (9%). A grafteltávolítás 22 betegnél (40%) akut, 33-nál (60%) tervezett volt. A graftectomiák 24%-a a transzplantáció után 30 napon belüli, 76%-a késői volt. Korai graftectomiát túlnyomórészt artériás keringészavar (31%), a későiek többségét (62%) krónikus allograft-nephropathia miatt végezték. Következtetések: A vizsgált időszakban a graftectomiák leggyakoribb oka krónikus allograft-nephropathia volt. Az esetek döntő többségében elektív műtét történt. A szakirodalomban közöltekhez hasonlóan a szerzők a korai és késői graftectomiák jellemzőit eltérőnek találták. Orv. Hetil., 2016, 157(24), 964–970.

Ötvenéves a magyar szervtranszplantáció, és ezzel egyidejűleg ötven évvel ezelőtt történt az első sikeres májátültetés az Egyesült Államokban, amelyet Thomas Starzl végzett. A világon évente több százezer, Magyarországon több mint 7000 ember hal meg májbetegségben. Az esetek nagy részében krónikus elégtelenségről van szó, de 10–15%-ban akut májelégtelenségről beszélhetünk, amelynek mortalitása műtét nélkül 80% feletti. A végstádiumú és akut májbetegek esetében a különféle konzervatív kezelési módszerek csak átmeneti megoldást jelentenek. Az egyetlen, hosszú távú túlélést jelentő gyógymód a transzplantáció. Napjainkban a májátültetést követő átlagos ötéves, úgynevezett kumulatív túlélés 80% feletti. Az indikációs terület egyre szélesebb, leggyakoribb a vírus és alkohol okozta cirrhosis és a cholestaticus májbetegségek miatt végzett májátültetés. Gyermekeknél főként fejlődési rendellenességek, congenitalis betegségek és metabolikus májbetegségek akut manifesztációi emelendők ki az indikációs körből. A májtranszplantációs túlélési eredményeink a jó nemzetközi statisztikáknak megfelelőek, de a graft- és betegtúlélés további javításában a testre szabott immunszuppressziós kezelés bevezetésének nagy jelentősége lehet. Orv. Hetil., 2013, 154, 858–862.

A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A perifériás artériás betegségek legnagyobb alcsoportját az alsó végtagi verőérbetegségek képezik, melyek a népesség mintegy 4–6%-ában fordulnak elő. Magyarországon a vizsgált időszakban összesen 6798 major amputációra került sor. Az időben és megfelelő módszerrel elvégzett kezeléssel az alsó végtagi amputációk (melyek 30 napos mortalitása 20%, 2 éves mortalitása pedig 40–60% közötti) száma hatékonyan csökkenthető. Tanulmányunk célja feltárni az ellátásban rejlő területi különbségeket. Módszer: A perifériás erek kezelése finanszírozási adatainak bemutatása során retrospektív adatelemzést végeztünk a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő 2015–2017. évi finanszírozási adatainak felhasználásával. A halálozási arány területi különbségeit leíró statisztikával vizsgáltuk, elemezve a halálozási arányszám és egyéb faktorok közötti esetleges összefüggéseket. Eredmények: A kistérségi – járási szintű – elemzés (n = 174) nagy különbségeket tárt fel az országon belül az amputációk 10 ezer lakosra jutó arányát tekintve. Igazolta, hogy az amputációk döntő többségét a járások 30%-ában végzik, vagyis a kiemelkedő rossz hazai amputációs arányszámot a járások mintegy 30%-ának nagyon kedvezőtlen adata okozza. Regressziós elemzés támasztotta alá a járási szintű, akár négyszeres területi különbségek mögött meghúzódó kapcsolatot az amputációs ráta és az egyes szocioökonómiai tényezők, illetve az endovascularis radiológiai ellátás elérhetősége között. A rétegzett többszörös regressziós elemzés rávilágított arra, hogy azokban a járásokban, ahol nem érhető el az endovascularis ellátás (n = 159), az egyetemi végzettségűek aránya sokkal alacsonyabb (β₁ = –0,13, 95% CI: –0,18 – –0,09) és a 65 év felettiek aránya magasabb (β₁ = 0,14, 95% CI: 0,03–0,24), ami egymás hatásától függetlenül szignifikánsan befolyásolja az amputációs rátát. Azokban a járásokban viszont, ahol elérhető volt az intervenciós radiológiai ellátás (n = 14), a lakosság életkori megoszlása hatott a leginkább (β₁ = 0,7, 95% CI: 0,42–0,98) az amputációk gyakoriságára. Következtetés: Területi és szociális alapon jelentős különbségek tapasztalhatók az országban incidenciában, prevalenciában és halálozási rátában is. A betegség kialakulásában, előrehaladásában erőteljesen megjelennek a szociális, képzettségbeli és jövedelmi különbségek, illetve a lakóhelyközeli ellátóhelyi kapacitások hatása is. Orv Hetil. 2020; 161(18): 747–755.

Összefoglaló. Bevezetés: Az antitest közvetítette kilökődés a graftvesztés gyakori oka a vesetranszplantáltak körében. Célkitűzés: Célul tűztük ki, hogy ismertetjük a centrumunkban biopsziával igazolt humorális kilökődéssel rendelkező betegeknek a kezelésre (standard kezelés: plazmaferézis, immunglobulin, rituximab) adott válaszát, valamint hogy vizsgáljuk a proteinuria grafttúlélésre kifejtett hatását és azt, hogy ezt a DSA-tól függetlenül teszi-e. Vizsgáltuk az eGFR-, a DSA-MFI-értéknek az antirejekciós terápia hatására bekövetkező változásait is. Módszer: 85 beteg retrospektív analízisét végeztük el. A szövettani elemzésben a Banff-klasszifikációt vettük alapul. A csoportok összehasonlításához kategorikus változók esetén a Fisher-féle egzakt próbát, folyamatos változók esetén a Kruskal–Wallis-próbát használtuk. Eredmények: A biopsziával igazolt humorális rejekciós csoportba (ABMR-csoport) 19, a DSA-pozitív csoportba 14, a DSA-negatív csoportba 52 beteget választottunk be. A DSA-érték az ABMR-csoportban 61,16%-kal csökkent, a DSA-pozitív csoportban 42,86%-kal redukálódott (Fisher-féle egzakt: p = 0,1). Az ABMR-csoportban 9 betegnek a jelentős, 4-nek a nephroticus mértékű proteinuriája csökkenthető volt (az ABMR-csoport 68%-a). A legjobb grafttúlélés a legalacsonyabb fehérjeürítésnél adódott. Az antirejekciós terápiát követően készült biopsziákban: a glomerulitis, az interstitialis gyulladás, az arteritis mértéke csökkent az antihumorális kezelés hatására, azonban krónikus elváltozások jelentek meg. Következtetés: Az ABMR-csoportban az antirejekciós terápiát követően a fehérjeürítés monitorizálása javasolt, hiszen becsülhető vele a grafttúlélés. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1029–1037.

Summary. Introduction: Antibody-mediated rejection is a common cause of graft loss among kidney transplant recipients. Objective: We aimed to describe the response of patients with biopsy-proven humoral rejection to treatment (standard treatment: plasmapheresis, immunoglobulin, rituximab) in our center. We also analyzed the effect of proteinuria on graft survival and whether this effect is independent of donor-specific antibodies (DSAs). Changes of eGFR and level of DSA following rejection treatment were examined. Method: In this study, laboratory data of 85 patients were analysed. Histological analysis was based on the Banff classification. Fisher’s exact test was used for statistical analysis, and Kruskal–Wallis test was used to compare patient groups per variable. Results: Data from 85 patients were processed retrospectively. 19 patients were selected for the biopsy-confirmed humoral rejection group (ABMR group), 14 for the DSA-positive group, and 52 for the DSA-negative group. DSA titer decreased by 61.16% in the ABMR group after treatment and by 42.86% in the DSA-positive group (Fisher’s exact test: p = 0.1). In the ABMR group, significant nephrotic proteinuria in 4 patients and severe proteinuria in 9 patients were reduced (68% of ABMR group). The patients with the lowest protein excretion had the best graft survival. In biopsies performed after antirejection therapy, the extent of glomerulitis, interstitial inflammation, arteritis decreased with antihumoral treatment, but chronic lesions appeared. Conclusion: Following treatment of biopsy-proven ABMR, reduction of proteinuria predicts graft survival and should be monitored as an important factor-predicting prognosis. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1029–1037.

Összefoglaló. Bevezetés: Mind a dializált, mind a veseátültetett betegek körében vezető haláloknak számít a cardiovascularis megbetegedés. E mögött főképp bal kamrai hypertrophia, volumenterheltség, következményes szívritmuszavar, szívbillentyű-elégtelenség, fokozott atherosclerosis állhat. Célkitűzés: Célunk a vesetranszplantáció hatásának vizsgálata a bal kamra pumpafunkciójára, a szívritmuszavarokat kiváltó és meghatározó tényezőkre és a vitiumokra nézve. Módszerek: A 2014. december 20. és 2018. június 21. közti időintervallumban, a Debreceni Egyetem Szervtranszplantációs Tanszékén felnőtt betegeken végzett veseátültetéseket vizsgáltuk retrospektív analízissel (n = 184). Vesetranszplantációt megelőzően, illetve azt követően 6 és 12 hónappal az echokardiográfiás, a laboratóriumi és a gyógyszeres terápiás értékeket tanulmányoztuk. A statisztikai elemzéseket khi-négyzet-próbával, Fisher-féle egzakt teszttel és Kruskal–Wallis-féle varianciaanalízissel (ANOVA) végeztük (szignifikancia: p<0,05). Eredmények: A bal kamra végsystolés tágassága az átültetés előtt 34,67 mm volt, míg a 6 hónapos eredmény 31,82 mm, a 12 hónapos 32,68 mm volt (p = 0,01). Átültetés előtt a stroke prevalenciája 7,87% volt, míg a beavatkozás után nem fordult elő szélütés (p<0,001). Transzplantáció hatására a bal pitvari átmérő (43,68 mm; 41,59 mm; 41,00 mm; p = 0,0417) és a káliumszint (4,98 mmol/l; 4,49 mmol/l; 4,49 mmol/l; p = 0,01) szignifikáns változást igazolt. Műtét előtt II. fokú mitralis regurgitatiót észleltünk 10,7%-nál, mely 4,3%-ra, majd 2,1%-ra csökkent (p = 0,03). Transzplantációt megelőzően a billentyűmeszesedés előfordulása diabetesesek között 45% (p = 0,20), 6 hónap múlva 46,7% (p = 0,018), 12 hónap múlva 60,0% (p = 0,024) volt. Következtetés: Transzplantáció után a bal pitvari átmérő, a végsystolés bal kamrai átmérő regrediál, csökken a pitvari ritmuszavarok kialakulásának gyakorisága. A mitralis regurgitatio közepesen súlyos fokainál szignifikáns javulást, a diabeteses populáción belül szignifikáns emelkedést tapasztaltunk a meszes billentyűk számát tekintve. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1052–1062.

Summary. Introduction: Among the population suffering from end-stage renal failure and the population after kidney transplantation, the leading reason of death is cardiovascular triggered by left ventricular hypertrophy, volume overload, consecutive arrhythmias, valvular insufficiency and increased artherosclerosis. Objective: This study was aimed at examining the effect of kidney transplantation on pump function of the left ventricle, arrhythmic substrates and valvular heart diseases. Methods: At the Division of Organ Transplantation, University of Debrecen, we carried out a retrospective data analysis of adult patients (n = 184) who had kidney transplantation in the period between December 2014 and June 2018. Preoperatively and, then, postoperatively (at 6 and 12 months) we studied the echocardiographic parameters, the laboratory results. Statistical analyses were performed using the chi-square/Fisher’s exact test and Kruskal–Wallis analysis of variance (ANOVA) test. The results were regarded significant if p<0.05 was found. Results: Preoperatively the end-systolic diameter of the left ventricle was 34.67 mm, whereas 6 and 12 months later these values were 31.82 mm and 32.68 mm (p = 0.01). The prevalence of stroke was 7.87% preoperatively; there was no stroke detected postoperatively (p<0.001). The impact of transplantation on the left atrial diameter (43.68 mm; 41.59 mm; 41.00 mm; p = 0.04) and seral potassium level (4.98 mmol/l; 4.49 mmol/l; 4.49 mmol/l; p<0.01) showed significant improvement. Before transplantation, grade 2 mitral regurgitation was observed in 10.7% of the patients, whereas it reduced to 4.3%, then to 2.1% 6 and 12 months postoperatively (p = 0.03). Preoperative valvular calcification was detected in 45% of the diabetic study population (p = 0.20), 6 and 12 months later, in 46.7% (p = 0.018) and 60.0% (p = 0.024). Conclusion: After transplantation, the left atrial and the end-systolic diameter of the left ventricle regrediated, decreasing the frequency of arrhythmic episodes. The number of the middle grade mitral valve regurgitation decreased and the calcification among diabetic population increased significantly. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1052–1062.

A de novo diabetes mellitus a májátültetés gyakori szövődménye. Célkitűzés: A de novo diabetes gyakoriságát, jelentőségét és a kockázati tényezők szerepét vizsgáltuk. Módszer: 1995 és 2009 között 310 májátültetett beteg adatait dolgoztuk fel retrospektív módszerrel. De novo diabetest állapítottunk meg, ha az éhomi vércukor a 3. posztoperatív hónapon túl ismételten >6,8 mmol/l volt, és/vagy a májátültetés után tartós, a 3. posztoperatív hónapot meghaladóan is fenntartott antidiabetikus terápia indult. Eredmények: De novo diabetes a betegek 20%-ánál (63 beteg) alakult ki. A de novo és a kontrollcsoport között az alábbiakban találtunk különbséget. Donor-testtömegindex (24±3 vs. 22,4±3,6 kg/m ² , p = 0,003), férfi nem (58% vs. 33%, p = 0,002). Recipienséletkor (47,6±7,2 vs. 38,3±14,6 év, p<0,001), -testtömegindex (26,7±3,8 vs. 23,3±5,6 kg/m ² , p<0,001), férfi nem (60% vs. 44%, p = 0,031). A de novo diabetesesek csoportjában a betegek 66%-át HCV talaján kialakult cirrhosis miatt transzplantálták, a kontrollcsoportban ez csak 23% volt (p<0,001). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív betegtúlélés a kontrollcsoportban 95%, 91%, 88% és 88%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79% és 64% (p = 0,011). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív grafttúlélés a kontrollcsoportban 92%, 87%, 86% és 79%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79%, 65% (p = NS). Azoknál a betegeknél, akiknél a C-vírus korai (6 hónapon belüli) kiújulását észleltük, többségben de novo diabetes is kialakult (74% vs. kontroll 26%, p = 0,03). A betegek 53%-ában észleltünk tízszeres vírustiter-emelkedést a műtét utáni 6 hónapon belül a preoperatív értékhez viszonyítva diabetes kialakulása esetén, a kontrollnál ez 20% volt (p = 0,028). A de novo csoportban magasabb volt az átlagos (Ishak-Knodell) fibrosis score az antivirális kezelés megkezdését követően 1 évvel (2,05±1,53 vs. 1,00±1,08, p = 0,039). Következtetés: Májátültetést követő de novo diabetes kockázati tényezői az időskor, elhízás, férfi nem és a C-vírus okozta cirrhosis. Víruspozitív betegek körében a korai rekurrencia, súlyosabb viraemia és az antivirális kezelés ellenére kialakuló súlyosabb fibrosis összefügg a de novo diabetes kialakulásával.

A szerzők a szabadgyök-reakciók dinamikáját vizsgálják a transzplantált betegekben. A szervtranszplantáció előtt álló betegek szervezetében a kóros metabolizmus következtében szabadgyök-felszaporodás figyelhető meg, ezért antioxidáns-kapacitásuk csökken. Amennyiben a beültetett szerv megfelelően működik, a homeostasis szabadgyök-antioxidáns egyensúlya helyreáll. A korai posztoperatív időszakban kialakuló szövődmények (akut rejectio, infekció, akut tubularis necrosis, cholestasis) következtében a szabadgyök-reakciók száma szaporodik. A szerzők részletezik, hogy melyek azok a szabadgyök-folyamatokban részt vevő mediátorok (interleukin-6, C-reaktív protein, szérumamiloid-A, neopterin) és enzimek (dipeptidil-aminopeptidáz, glutation-S-transzferáz, mieloperoxidáz), amelyek változását érdemes vizsgálni a perioperatív szakban, mert jelzi a szabad gyökök felszaporodását. E paraméterek korai posztoperatív monitorozása alkalmas az akut rejectio előjelzésére, az antirejectiós terápia effektivitásának nyomon követésére. A legtöbb, általunk vizsgált paraméter mennyisége szignifikánsan növekszik akut rejectióban és infekcióban a kontrollhoz képest. Az immunrendszer aktiválódását igazolják, de differenciáldiagnózis felállítására nem alkalmasak. Ezek közül kivétel az interleukin-6 szintje, mert infekcióban szignifikánsan nagyobb értéket mértünk, mint akut rejectióban. A veseszövet-károsodás mértékének meghatározását vizeletenzim-meghatározással a beültetendő graftfunkció előjelzésére használtuk. A reaktív oxigén intermedierek károsító hatását a kóros mennyiségben felszabaduló máj- és vizeletenzimek (dipeptidil-aminopeptidáz, glutation-S-transzferáz) is alátámasztják. Megfelelő tesztek kiválasztásával monitorozni lehet a transzplantált betegek műtét utáni szabad gyökös státuszát, illetve antioxidáns szerek adagolásával csökkenteni és ellenőrizni lehet a reaktív oxigén-intermedierek kontrollálatlan felszaporodását.

A szerzők összefoglalják a magyar májátültetési program epeúti szövődményeinek jellemzőit. Feltárják az epeúti szövődmények előfordulási gyakoriságát. Elemzik az epeúti szövődmények típusait és azok megoszlását, valamint hatásukat a beteg-, illetve graftvesztésre. Elemzik az irodalomban már ismert rizikófaktorokat a hazai betegpopulációban. Ismertetik az epeúti szövődmények kezelési lehetőségeit. Retrospektív vizsgálat során a betegeket két csoportba osztották aszerint, hogy a májátültetés után kialakult-e epeúti szövődmény, vagy nem, majd a két csoportot összehasonlították számos vizsgált paraméter, valamint a túlélések szempontjából. Az epeúti szövődményes betegeket tovább csoportosították annak alapján, hogy a szövődmény a májátültetés után három hónapon belül vagy később alakult ki. Ezt a két csoportot szintén összehasonlították a fentebb említett kontrollcsoporttal. Egyvariációs összehasonlítások esetén a folytonos adatokat a populáció homogenitásának vizsgálata után (Levene-teszt) kétmintás t -próbával, illetve Mann–Whitney-féle U-teszttel, a kategorikus adatokat χ ² -próbával, illetve Kaplan–Meier-analízissel vizsgálták. A túlélést Kaplan–Meier-metodikával vizsgálták. Az eredményeket valamennyi statisztikai próbánál akkor tekintették szignifikánsnak, ha a p < 0,05 volt. Eredmények: Epeúti szövődmény a betegek 26%-ában jelent meg, 290 vizsgált beteg közül 76 esetben. A leggyakoribb a szűkület (18%), majd az epecsorgás (9%), a necrosis (6%), végül az ischaemiás típusú epeúti károsodás (3%). Epeúti szövődmények esetén az 5 éves kumulatív túlélés rosszabb (55%), mint ezek hiányában (66%), és a retranszplantációk aránya is magasabb (15%) volt. A leggyakoribb kezelési típusok: intervenciós radiológiai (69%), sebészi (17%), ERCP (14%). Következtetések: Az epeúti szövődmények aránya megfelel a nemzetközi közléseknek, 2002 óta arányuk csökkent. Epeúti szövődmények kialakulásának rizikófaktorai: cholangitis, az arteria hepatica thrombosisa és stenosisa, magas bevitt intraoperatív volumen, valamint az akut rejectio. Korai epeúti szövődmények gyakran társultak a beültetett májgraft kezdeti gyenge működésével (ún. „initial poor function”). A korai epeúti szövődmények felelősek a túlélés csökkenéséért, a késői szövődmények inkább az életminőséget rontják. Az epeúti szövődményes betegeket döntően intervenciós radiológiai módszerekkel kezelték.