Search Results

Absztrakt:

A repetitív transcranialis mágneses stimulációs eljárás egy olyan neuromodulációs technika, melynek gyorsan fejlődő területe jelentheti az egyik biztonságos, alternatív megközelítési módot bizonyos mentális zavarok, elsősorban a terápiarezisztens major depresszív zavar kezelésében. Célunk a transcranialis mágneses stimulációs kezelés jelenlegi kutatási és klinikai alkalmazási lehetőségeinek bemutatása a szakirodalmi adatok és a klinikai gyakorlat áttekintése alapján. Mióta ismertté vált, hogy külső mágneses forrással neuronok depolarizálhatók, mind a neurológia, mind a pszichiátria az eljárás lehetséges klinikai használatát kutatja. Napjainkig a módszer a pszichiátria területén belül a major depresszív zavar és a kényszeres zavar kezelésében engedélyezett, de egyéb betegségek (például szkizofrénia, bipoláris zavar) kezelésében is kutatják lehetséges alkalmazását. A transcranialis mágneses stimulációs rendszerek fejlesztésének következő lépcsőjét jelenti a mágnesesrezonancia-felvétel alapján, helymeghatározó algoritmusok segítségével, valós időben navigált mágneses stimulációs készülékek kidolgozása. Az úgynevezett neuronavigációs rendszerek lehetővé teszik a depresszió kialakulásáért felelős idegi hálózatok pontos célzását, így a dorsolateralis praefrontalis kéreg excitabilitásának fokozását a bal féltekén és csökkentését a jobb féltekén. Az eljárás kevés kontraindikációval bír, és a megfelelő körültekintéssel választott indikáció és betegpopuláció esetén mellékhatások is alacsony számban jelentkeznek. A transcranialis mágneses stimulációs kezelés mára bizonyítottan hatékony módszerré vált bizonyos mentális zavarok, elsősorban a terápiarezisztens major depresszív zavar kezelésében. A jövőben a neuronavigációs neuromodulációs kezelések, azon belül is a repetitív transcranialis mágneses stimulációs kezelés térhódítása várható a pszichiátria és a neurológia területén. Jelenleg Magyarországon több centrumban is végeznek különböző indikációkban mágneses stimulációs kezeléseket, ám az eljárás mentális zavarokban történő alkalmazásának finanszírozási befogadása és beépítése a mindennapi klinikai gyakorlatba még várat magára. Orv Hetil. 2020; 161(1): 3–10.

Magyarország V. Hemopoetikus Őssejt Transzplantációs Központja öt évvel ezelőtt (2003 szeptemberében) kezdte meg működését. Az Európai Csontvelő Transzplantációs Bizottság 648-as alközpontja. Célok: Magyarország északkeleti régiói haemopoeticus őssejt transzplantációs igényének kielégítése, valamint a hazai és külföldi centrumokkal való aktív kapcsolat kialakítása. Módszerek: A beavatkozások a nemzetközi kritériumok szerint történtek. Eredmények: Működése során eddig 150 autológ őssejt-transzplantációra került sor. A betegek közül 74 myeloma multiplexes, 43 non-Hodgkin-lymphomás, egy krónikus lymphoid leukaemiás, 27 Hodgkin-kóros volt. Négy beteg autoimmun betegségben szenvedett. Egy leiomyosarcomás beteg átültetésére is sor került. A túlélési eredmények megfeleltek a hazai és a nemzetközi adatoknak. A központ szerepet vállalt a Debreceni Egyetem egyéb őssejtterápiás tevékenységeiben is (dendritikusvakcina-program, infarctus myocardii, perifériás artériás érbetegség, autoimmun betegségek őssejtterápiája). A központban került sor a legtöbb zevalin, bischloronitrosourea, etopozid, cytosin-arabinozid, melphalan kondicionáló protokoll alkalmazására Magyarországon (tíz beteget kezeltek ilyen módon).

A Waldenström-macroglobulinaemia ritka, indolens lefolyású B-sejt-eredetű lymphoproliferativ kórkép. A tumorsejtek monoklonális IgM proteint termelnek, a diagnózis a monoklonális IgM és a csontvelőt infiltráló lymphoid és lymphoplasmacytoid sejtek kimutatásán alapul. A klinikai tünetek (hyperviscositas, neuropathia, anaemia stb.) a monoklonális IgM és a csontvelői (ritkábban extramedulláris) érintettség következményei. A korábbi alkilálószereken alapuló terápiát a purinanalógok, a rituximab, a bortezomib alkalmazása, illetve ezek kombinációi váltották fel. Bővülnek a tapasztalatok az autológ és az allogén őssejt-transzplantációval is. A szerzők saját tapasztalataik mellett áttekintik a betegséggel kapcsolatos ismereteket és a jelenlegi terápiás lehetőségeket. Orv. Hetil., 2013, 154(50), 1970–1974.

Absztrakt

Az akut myeloid leukaemia heterogén betegség. A mutációs vizsgálatoknak köszönhetően genetikailag és molekulárisan is jellemezhető típusok váltak ismertté. Kezelése – az akut promyelocytás leukaemia kivételével – egyforma. Kezelésében több mint 40 éve a „3 + 7” protokoll a meghatározó. Míg a cytarabin dózisa az eltelt idő során nem változott, a daunorubicin adagjának növelése (90 mg/m²) a 60–65 év alatti, jó állapotú betegekben javította a túlélést. A 60 évnél idősebbek azonban az intenzív kemoterápiát általában rosszul tolerálják. Időskorban a kezelés nem kuratív, a cél a hosszabb túlélés és a megfelelő életminőség biztosítása. A szupportív kezelés mellett újabban a kis intenzitású terápia (azacitidin, decitabin) kerül előtérbe. Az innovatív terápiától a jövőben további javulás remélhető. Orv. Hetil., 2016, 157(22), 843–848.

Összefoglaló. Az elhízás és következményes megbetegedései fontos népegészségügyi problémát jelentenek hazánkban is. Kezelése komoly szakmai kihívás, ugyanakkor prevenciója eredményesebb lehet. Az elhízott betegekkel leggyakrabban találkozó háziorvosok, más szakorvosok és egészségügyi szakemberek részéről nagy igény van egy viszonylag rövid, áttekinthető, naprakész gyakorlatias útmutatóra. A különböző orvosszakmai társaságokban tevékenykedő, évtizedes szakmai tapasztalatokkal rendelkező szerzők összefoglalják tudományosan megalapozott, bizonyítékokon alapuló ismereteiket. Az elhízás kezelését lépcsőzetesen célszerű megkezdeni, előtte felmérve a beteg motivációját, általános állapotát, lehetőségeit. A szerzők leírják az energiaszükséglet meghatározásával, az étrenddel és a fizikai aktivitás megtervezésével kapcsolatos alapvető szempontokat. Felsorolják a hazánkban elérhető gyógyszereket és metabolikus sebészeti beavatkozásokat, az életmódi támogatás igényét. Az elhízás megelőzésében az élet első 1000 napjának táplálkozása, a későbbiekben a szülői minta a meghatározó. Sok kihasználatlan lehetősége van a háziorvosok, a lakóközösségek, az állami szervek koordinált együttműködésének, helyi kezdeményezéseknek. Az elhízás betegségként való meghatározása egyaránt igényel egészségpolitikai és kormányzati támogatást, az elhízottak ellátására szakosodott multidiszciplináris centrumok számának és kompetenciájának növelését. Orv Hetil. 2021; 162(9): 323–335.

Summary. Obesity and related morbidities have a high public health impact in Hungary. The treatment is a challenge, but prevention seems more effective. General practitioners, other specialists and health care professionals who are treating obese persons require short, summarized, updated and practical guideline. Hungarian medical professionals of different scientific societies, having decennial practices, are summarizing their evidence-based knowledge. Obesity management requires step by step approach, evaluating previously the general health condition, motivation and options of the patients. The measurement of energy requirement, planning of diet and physical activities, available surgical methods and medications are described in detail with life style and mental support needed. The most important period in the prevention of obesity is the first 1000 days from conception. Other significant factors are the life style habits of the parents. Proper obesity prevention requires better coordination of primary health care, community and governmental activities. Obesity should be defined as morbidity, therefore stronger governmental support and more health-policy initiatives are needed, beside increasing number and developing of multidisciplinary centres. Orv Hetil. 2021; 162(9): 323–335.

Bevezetés: A heveny szívizominfraktust elszenvedett betegek halálozására vonatkozó hazai adatok hiányosak. Célkitűzés: A szerzők a Magyar Infarctus Regiszterben szereplő 8582 infarktusos beteg (4981 ST-elevációval járó myocardialis infarctus) adatainak elemzésével a kórházi, a 30 napos és az egyéves halálozás vizsgálatát tűzték ki célul. Budapest öt kerületében rögzítették a prehospitális haláleseteket. Módszer: A halálozás kockázati tényezőinek vizsgálatára logisztikus regressziós analízist végeztek, majd ellenőrizték a modell illeszkedését. Eredmények: A kórházi, a 30 napos, illetve az egyéves halálozás az ST-elevációval járó infarktusos betegcsoportban 3,7%, 9,5%, illetve 16,5%, a nem ST-elevációs betegcsoportban 4%, 9,8% és 21,7% volt. A nem ST-elevációval járó infarktus miatt kezelt betegek egyéves halálozása szignifikánsan magasabb volt. A halálozás kockázati tényezőit vizsgálva az életkor, a Killip-stádium, a kórelőzményben szereplő myocardialis infarctus, stroke, valamint a diabetes bizonyult prognosztikus jelentőségűnek. A percutan coronariaintervenció mindkét típusú infarktusban nagyon jelentősen javította a betegek rövid és hosszú távú életkilátásait. Következtetések: A prehospitális halálozás igen jelentős volt, a 30 napon belül bekövetkező események 72,5%-a kórházon kívül történt. Orv. Hetil., 2013, 154, 1297–1302.

Absztrakt

Bevezetés: A sebészeti sebgyógyulási zavar (Surgical Site Infection, SSI) a harmadik leggyakoribb nosocomialis fertőzés, az összes infekciót tekintve megközelíti a 14–16%-ot. A jelentős költségvonzattal is járó magas infekciós ráta javítása, valamint a triclosannal bevont varrófonalakról szóló pozitív nemzetközi tanulmányok arra ösztönöztek, hogy randomizált vizsgálat keretében győződjünk meg a triclosan hatásosságáról – a magas infekciós rátájú – colorectalis műtétek kapcsán. Módszer: Hét sebészeti osztály bevonásával indítottuk prospektív, randomizált, multicentrikus vizs-gálatunkat, mely során triclosannal bevont (PDS plus^®), valamint azonos anyagból készült, nem bevont varróanyag (PDS II^®) hasfali varratként való összehasonlítását végeztük a sebfertőzés gyakoriságát illetően elektív colorectalis műtéteket követően. A vizsgálat alapvető célja a posztoperatív sebinfekció jelenlétének, az azt kiváltó kórokozók törzseinek, valamint az SSI okozta többletköltségeknek a meghatározása volt. Eredmények: 485 beteget randomizáltunk, ebből 47 (12,5%) esetben fordult elő SSI, 23 (12,23%) beteg a triclosanos csoportból (n = 188), 24 (12,18%) beteg pedig a nem bevont csoportból (n = 197) került ki (p = 0,982). 13 (27,66%) betegnél alakult ki késői sebgyógyulási zavar, ebből 4 (8,51%) esetben a triclosanos fonalat és 9 (19,15%) esetben a nem bevont fonalat (p = 0,041) alkalmaztuk. Nem találtunk különbséget a colon- és a rectumműtéteket követő SSI aránya között. Következtetések: A triclosan Gram-pozitív baktériumok elleni, korábbi tanulmányokban bizonyított hatását – a kis esetszám miatt – nem tudtuk bizonyítani. Szintén nem tudtunk igazolni a triclosan hatékonyságát a Gram-negatív colonflóra esetében sem. A retrospektív vizs-gálatunkhoz viszonyítva sebinfekciós eredményeink 50%-os javulást mutattak, függetlenül attól, hogy a PDS loop be volt-e vonva triclosannal, vagy sem. Az SSI előfordulásának szempontjából az operatív faktorok lényegesebbnek bizonyultak, mint a beteg rizikófaktorai/kísérőbetegségei. Tanulmányunk igazolta, hogy az SSI megnyújtja a hospitalizációt, és jelentősen növeli a kezelési költségeket.

Absztrakt:

A congenitalis adrenalis hyperplasiát 7 monogénes genetikai betegség összességének tekintjük, melyekből az egyik a szteroid-21-hidroxiláz-deficientia. A congenitalis adrenalis hyperplasia összes kóroki génje a mellékvese szteroidogenezisében vesz részt. A szteroid-21-hidroxiláz-deficientia autoszomális recesszív betegség, amelyért a szteroid-21-hidroxilázt kódoló gén mutációi a felelősek. A szteroid-21-hidroxiláz gén mutációi a congenitalis adrenalis hyperplasiás esetek 95%-át okozzák. Bár az enyhe tünetekkel együtt járó nem-klasszikus szteroid-21-hidroxiláz-deficientiát ritkán diagnosztizálják, a klasszikus szteroid-21-hidroxiláz-deficientia az aldoszteron- és a kortizolelválasztás elégtelensége miatt életveszélyes sóvesztő és adrenalis krízissel járhat együtt. A klasszikus típus élethosszig tartó szteroidpótlást igényel, amely cushingoid mellékhatásokkal járhat együtt, illetve a betegség talaján jellemző komorbiditások szintén kialakulhatnak. A betegek életminősége csökkent, mortalitásuk többszöröse a betegségben nem szenvedő populációnak. A betegség diagnosztikája, következményei és a betegek egész életét végigkísérő klinikai ellátás multidiszciplináris megközelítést kíván: a gyermekgyógyászat, a belgyógyászat, az endokrinológia, a laboratóriumi medicina, a genetikai diagnosztika, a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat és a pszichológia szakembereinek együttes munkáját igényli. Orv Hetil. 2018; 159(7): 269–277.

Absztrakt:

A szerzők a Nemzeti Szívinfarktus Regiszter 2015. évi adatai alapján ismertetik a szívinfarktusos betegek ellátásának fontosabb hazai adatait. A vizsgált évben 12 681 beteg 12 941 eseményének adatait rögzítették a regiszter adatbázisában. A regiszter a finanszírozott kezelések 82%-át tartalmazta. A betegek 44,4%-át ST-elevációval járó szívinfarktus miatt kezelték. A szerzők jelen közleményükben ezen betegcsoport ellátásának adatait elemzik. Az ST-elevációval járó myocardialis infarctus miatt kezeltek több mint felénél (51,4%) az Országos Mentőszolgálat volt az első szakellátó. Prehospitális thrombolysis a betegek 0,23%-ánál történt. A vizsgált infarktusos események 91,6%-ánál a betegek szívkatéteres centrumban kaptak ellátást. A panasz kezdete és a szívkatéteres laboratóriumba kerülés között eltelt idő mediánja 223 perc volt. Az invazív centrumban kezelt – pozitív koronarográfiájú – betegek 94%-ánál percutan coronariaintervenció történt. A 30 napos halálozás az egész betegcsoport esetén 12,8%, míg a katéteres revascularisatióban részesült betegek esetén 8,6% volt. A különböző centrumokban (fővárosi vs. vidéki) kezelt betegek 30 napos halálozása nem különbözött. Következtetés: A hazai és a nemzetközi adatok összevetése alapján a prehospitális késés elemzése és csökkentése az elsőrendű feladat az ellátás további javítása érdekében. Orv. Hetil., 2017, 158(3), 90–93.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Az előrehaladott, áttétes daganatos betegek megfelelő tüneti és életvégi ellátása, illetve ennek elérése komoly kihívás minden egészségügyi ellátó számára. A palliatív onkoteamrendszer kialakításával célunk a betegek időbeni palliatív ellátásba vonása és a konzekvencia nélküli sürgősségi kivizsgálások és ellátások számának lehetőség szerinti csökkentése volt. Módszer és eredmények: A palliatív onkoteam megbeszéléseit kéthetente tartottuk meg; a team állandó tagjai palliatív szakorvos, onkológus, belgyógyász, pszichiáter, szakápoló, pszichológus voltak, de időszakosan más szakemberek is csatlakoztak. 2019 májusa és 2020 januárja között 93, előrehaladott stádiumú daganatos betegnél 97 eseti megbeszélést tartottunk, egy-egy ülésen 6–10 beteg esetét tárgyaltuk végig. Minden esetben meghatároztuk a beteg további palliatív ellátásának formáját (szakrendelésen jelentkezés, otthoni szakellátás, intézeti elhelyezés) és azt, hogy adott esetben még szóba jön-e további aktív onkológiai ellátás. A megbeszélésre került betegek esetében pár hónap eltelte után a felesleges sürgősségi megjelenések számában egyértelmű csökkenés mutatkozott. Következtetés: A kezdeti, sokszor heves érzelmekkel is kísért megbeszélések rövid időn belül komoly operatív szakmai fórummá váltak. Úgy gondoljuk, hogy ez a rendszer is komolyan hozzájárulhat ahhoz, hogy az előrehaladott daganatos betegek időben palliatív szakellátáshoz jussanak, és ahhoz is, hogy a gyógyító onkológiai attitűd fokozatosan segítő orvosi hozzáállássá tudjon válni. Orv Hetil. 2020; 161(34): 1423–1430.