Search Results
You are looking at 71 - 80 of 155 items for
- Author or Editor: László Csaba x
- Refine by Access: All Content x
Study and Objectives: Nearly one third of patients with aortic dissection die outside an institute, mostly suddenly. The history of such non-hospitalized patients is not sufficiently known. Investigation of the natural history of non-hospitalized patients with acute aortic dissection, and reporting on the results. Design, Setting, and Participants: In a population of nearly 106,500 persons, we found 85 cases of aortic dissection (45 men and 40 women) during a period of 23 years from 1984 to 2006. They included 60 hospitalized (32 male and 28 female) and 25 non-hospitalized (13 male, 12 female) patients. Main Outcome Measures: Clinico-pathological analysis of the 25 non-hospitalized cases. Comparison between hospitalized and non-hospitalized cases and examination of their differences. Results: The incidence of the 25 non-hospitalized cases observed during 23 years was 1.02/100,000/year. These 25 patients were 38 to 80 years old, on average 63.1 years. The 13 male patients were 40 to 80 years old, on average 63.2 years and the 12 female patients were 38 to 75 years old with an average age of 63.0 years. The average age of non-hospitalized women was less by 10.7 years than the average age of 73.8 years of hospitalized women. The time of the fatalities was within one hour (sudden cardiac death) in 21 patients. Two patients died between 7–9 hours, and further two patients after 10 and 22 hours. The immediate causes of death were hemopericardium and hemothorax in 23 and 2 cases, respectively. Hypertension was a major predisposing factor in 23 cases. Syncope as the initial symptom of dissection and death was known in 14 cases. There were significant differences between non-hospitalized and hospitalized cases relating to death within one hour, syncope, Type II and distal dissections, external ruptures and the ‘silent period’. Sudden cardiac death caused by acute aortic dissection is an independent pathological phenomenon. Conclusion: Non-hospitalized aortic dissections constitute nearly one third of all cases. Their incidence can be reduced by careful treatment of the risk factors, particularly hypertension, prompt identification of the condition, and immediate referral to an appropriate institute.
A primer központi idegrendszeri lymphoma külön entitás, amelyet az agy-gerincvelő, szem kizárólagos lymphomás érintettsége és a szisztémás betegség egyidejű hiánya jellemez. Az extranodalis lymphomák között is ritka, emiatt az optimális kezelés nehezen definiálható. Célkitűzések: Retrospektív elemzésben vizsgálták osztályukon 1998–2009 között kórismézett, kezelt primer és/vagy relabált központi idegrendszeri lymphomás betegeik kombinált (kemo-, radioterápia) kezelésével nyert adatait. Betegek és módszer: Ezen időszak alatt (átlagos követési idő: 13,2 hó) 427 újonnan kórismézett non-Hodgkin-lymphomás beteg közül 22-nél diagnosztizáltak központi idegrendszeri lymphomát (5,15%, 16 agyi és hat gerincvelőt érintő/epiduralis eset). Szignifikáns férfitúlsúlyt (14:8) találtak, az életkori megoszlás 34–77 (átlag: 60,7; medián 64 év) volt. Intraocularis lymphomás esetük nem volt, szerzett immundeficientiát nem mutattak ki. A központi idegrendszeri lymphomát idegsebészi reszekcióval vagy stereotaxiás biopsziával nyert minták szövettani vizsgálatával igazolták. Az agyi lymphomások minden esetben B-sejtes diffúz nagysejtes, míg a gerincvelőt komprimálók alacsony malignitású szövettani csoportba tartoztak. Kezelés: Az epiduralis lymphomás betegek – a follicularis csoport kivételével – lokális radioterápiát, utóbbiak sugárkezelésük előtt rituximabot tartalmazó polikemoterápiát kaptak. Agyi lymphomában nagy dózisú methotrexatot (3 g/m 2 4 órás cseppinfúzióban) adtak, amelyet 4 hetenként legalább három alkalommal megismételtek. A methotrexatinfúzió után 24 órával leukovorint adtak. A szisztémás kezelés után intrathecalis citosztatikus kombinációt (cytosin-arabinosid, methotrexat, dexamethason) alkalmaztak. A terápiás válasz felmérése (agyi NMR, koponya-CT, PET/CT) után teljes koponyairradiáció (30 Gy), residualis lymphománál a tumorágyra még kiegészítő sugárkezelés történt. Relapsus/rezisztens állapot esetén salvage-kezelésként a methotrexatkúrát cytosin-arabinosiddal kombinálták (3 g/m 2 naponta 2×4 órás cseppinfúzióban 4 hetente megismételve). Eredmények: Komplett remissziót kilenc agyi és négy epiduralis lymphomásnál értek el (13/22; 59,0%), közülük egy relabált, salvage-kezelésre sem reagált, elhunyt. Kilenc betegnél elégtelen terápiás választ láttak, öt beteg mellékhatások miatt csak egy-két methotrexatciklust kapott, négy másik beteg pedig a betegség progressziója miatt halt meg. Az összesített túlélés agyi lymphomásoknál 19,5, az epiduralis csoportban 14,1 hónap volt, a betegség progressziójáig eltelt átlagos idő pedig 4,5 hónap (2–6,5; medián 4 hónap) volt. A kétéves túlélés 50%. Kognitív funkciók javulását nyolc esetben észlelték. A kemoterápia mellékhatásai nagyrészt a vérképzést érintették, nyolc betegben károsodott veseműködést, illetve szepszist észleltek. A radioterápia mellékhatásai elhanyagolhatóak voltak. Konklúzió: A kombinált, először szisztémás-intrathecalis polikemoterápia, gondos szupportív kezelés, majd az ezt követő gócdózisú koponyairradiáció hatásosnak tartható, relapsus/progresszió esetén nagy adagú cytosin-arabinosid és methotrexat kombinációja javíthatja a kezelés sikerességét. A kezelés befejezése után a PET/CT negatív lett öt betegüknél, akik azóta is betegségmentesek.
Absztrakt
Bevezetés: Az aortacoarctatio a leggyakoribb congenitalis cardiovascularis elváltozások egyike, azok 5–8%-ában fordul elő. Típusos előfordulási helye az isthmicus szakasz. Atípusos helyen kialakuló coarctatio az esetek mintegy 1%-ában fordul elő és többnyire súlyos hypertoniával szövődik. Célkitűzés: A szerzők célul tűzték ki a kórkép sebészi kezelési lehetőségeinek és azok hosszú távú eredményeinek ismertetését 27 beteg műtéti kezelésével szerzett tapasztalataik alapján. Módszer: A 35 évet felölelő utánkövetés során a diagnosztika és a kezelési módszerek változtak. Napjainkban a morfológiai diagnózis legáltalánosabb módszerei a komputertomográfiás angiográfia és a mágneses rezonanciás angiográfia. Az aortarekonstrukció lehetőségei az endovascularis technikák bevezetésével gazdagodtak, de atípusos aortacoartatio esetében a szerzők ma is túlnyomóan változatos sebészi megoldásokat alkalmaznak. Eredmények: A műtétek után nem veszítettek el beteget. A hypertonia minden esetben jelentősen csökkent. Gyermekkorban operált esetekben a növekedés okozta testméretváltozások 3 esetben újabb rekonstrukciós műtétet indokoltak. Következtetések: Az atípusos aortacoarctatio individuális sebészi módszerekkel eredményesen kezelhető. Gyermekkorban operált esetekben a testméret-növekedés a rekonstruált aortaszakasz revízióját teheti szükségessé. Orv. Hetil., 2016, 157(26), 1043–1051.
Biotransformation of l-phenylalanine (l-1a) and five unnatural substrates (rac-1b–f) by phenylalanine ammonia-lyase (PAL) was investigated in a novel microfluidic device (Magne-Chip) that comprises microliter volume reaction cells filled with PAL-coated magnetic nanoparticles (MNPs). Experiments proved the excellent reproducibility of enzymecatalyzed biotransformation in the chip and the excellent reusability of the enzyme layer during 14 h continuous measurement (>98% over 7 repetitive measurements with l-1a). The platform also enabled fully automatic multiparameter measurements with a single biocatalyst loading of about 1 mg PAL-MNP. Computational fluid dynamics (CFD) calculations were used to study the flow field in the chambers and the effect of unintended bubble formation. Optimal flow rate for l-1a reaction and specific activities for rac-1b–f under these conditions were determined.
Sebészi megoldások krónikus multivisceralis arteriás elzáródások esetében
Surgical solutions in multivisceral arterial occlusions
Összefoglaló. Bevezetés: A zsigeri artériák akut elzáródása fulmináns klinikai képpel társul, és az esetek jelentős százalékában gyorsan halálhoz vezet. Ha ezen artériák obliteratív folyamata lassan alakul ki, a zsigeri artériák gazdag kollaterális kapacitása a klinikai tüneteket sokáig elfedi. Az esetek egy részében az anatómiailag közel fekvő renalis artériák obliteratív folyamata, illetve a társuló aortoiliacalis szűkületek és/vagy elzáródások rendkívül szerteágazó klinikai képet okozhatnak. Az átfedések más hasi betegségekkel félrevezetők lehetnek, emiatt késedelmes felismerésük súlyos következményekkel járhat. Előfordulásuk nem gyakori, ismeretük azonban nélkülözhetetlen mind a diagnosztika, mind a megoldás szempontjából. Dolgozatunkban e bonyolult kórkép eseteit tárgyaljuk, és ismertetjük a megoldások lehetőségeit.
Summary. Introduction: Acute occlusions of the visceral arteries result in fulminant clinical consequences and without fast and appropriate treatment may lead to fatal outcome. If the obliterative disease has slow progression the huge capacity of the collateral circulation of the visceral arteries may remain free of symptoms at long run. By progression of the obliterative disease and extension to both, the renal arteries and the aortoiliac segment the clinical picture becomes more colourful. Symptoms mimicking other abdominal disorders may easily lead to misdiagnosis and/or unnecessary delay of adequate treatment – finally to organ or life threatening condition. In the present paper we deal with this infrequent, but severe disease in order to recognize it in time, to recommend proper diagnostic workup and propose adequate treatment.
Microsporidiosis (nosema disease) of the European honeybee ( Apis mellifera L.) is present in bee colonies worldwide. Until recently, Nosema apis had been regarded as the causative agent of the disease, which may have many negative effects on the colony and cause heavy economic losses in apicultures. Another microsporidium species, Nosema ceranae , was reported to infest the Asian honeybee ( Apis ceranae ), but both honeybee species are susceptible to both microsporidia. In the European honeybee N. ceranae was first detected in Spain in the year 2006. As it is difficult to distinguish N. ceranae and N. apis morphologically, a rapid and accurate assay has been developed to differentiate N. apis and N. ceranae based on polymerase chain reaction-restriction fragment length polymorphism (PCR-RFLP) of the partial large subunit ribosomal RNA. The assay was tested on 38 Nosema -infested bee samples, which were collected from geographically distant Hungarian bee colonies representing all regions of the country. Only one sample contained N. apis , and in the other 37 samples N. ceranae was detected, which indicates the dominance of N. ceranae in Hungarian apiaries. This is the first report on the presence of N. ceranae in Hungary.
Although experimental autologous patch or tubular conduit vascular grafts made from the internal rectus fascia sheath (IRFS) have been reported in the literature, thorough morphological evaluation and verification of the histological arterialisation of such grafts are lacking. Four purpose-bred Beagle dogs were utilised to create eight arterial internal rectus fascia sheath (ARFS) grafts implanted between bisected ends of the external iliac arteries. Four out of the eight ARFS grafts were patent after three months. Haematoxylin-eosin and Azan staining verified that the grafts gained a vessel-like layered structure with the presence of large amounts of collagen fibres. Although the inner surface of the intact IRFS was originally covered with claudin-5-negative and pancytokeratin-positive mesothelial cells in control samples, the internal cells of the ARFS grafts became claudin-5 positive and pancytokeratin negative like in intact arteries. Spindle-shaped cells of the wall of ARFS grafts were α-smooth muscle actin (α-SMA) positive just like the smooth muscle cells of intact arteries, but α-SMA immunoreactivity was negative in the intact IRFS. According to these findings, the fibroblast cells of the ARFS graft have changed into myofibroblast cells. The study has proved that ARFS grafts may be used as an alternative in arterial replacement, since the graft becomes morphologically and functionally similar to the host vessel via arterialisation.
Összefoglalás
Három évben, két termőhelyes kísérletekben vizsgáltuk in vitro dihaploid (DH) vonal eredetű hibridkukoricák termőhelyi és évjárat reakcióit. A vizsgált növényi anyagban összesen tizennégy hibridkombináció termés és betakarításkori szemnedvesség eredményét hasonlítottuk össze két standard hibridkukorica teljesítményének átlagával. A kísérletünk célja annak kiderítése volt, hogy az általunk tesztelt DH vonalakkal alkotott kukoricahibridek hogyan reagálnak a különböző környezeti feltételek változására. Az eredmények értékelését követően megállapítottuk, hogy az eltérő évek és különböző termőhelyek hatására a vizsgált genotípusok különbözőképpen reagáltak. A kísérlet főátlaga alapján a hibridek többsége statisztikailag jelentősen a standard átlag alatt teljesített, voltak azonban olyan dihaploid vonalak, amelyek hibridben realizált teljesítménye a standard értékével megegyezett. A hibridek martonvásári kísérletben kapott eredményei alapján lehetőségünk nyílt a szülővonalak általános kombinálódó képességének (GCA) kiszámítására. A vizsgálatok során találtunk olyan kombinációt, amelynek agronómiai értéke és termőképessége nem maradt el a standard átlagtól. A DH vonalakat in vitro növényregenerációs rendszerben állítottuk elő, majd hosszú szelekciós nemesítést követően vizsgáltuk több termőhelyes teljesítmény-kísérletekben. Az in vivo dihaploid előállítás gyakorlatával szemben az ilyen eredetű DH vonalakból származó kukoricahibridek korábban még nem kerültek köztermesztésbe Magyarországon.
