Search Results

A szerző áttekinti a hepatocellularis carcinoma májátültetéssel történő gyógyításának eredményeit. A restrikciós kritériumok alkalmazásával elért eredmények mára már meghaladják a sebészi reszekciók eredményeit több központban. Fontos: a daganat biológiai tulajdonságait jellemző marker, a des-karboxi-protrombin használatával ázsiai központok jelentősen módosították a jelenlegi kritériumrendszert. Áttekinti a szerző a várólistán lévő betegek kezelésének lehetőségeit, valamint a jelenleg elvégezhető technikákat, amelyekkel a betegek alkalmassá válhatnak transzplantációra.

Heveny és idült májbetegségek egyaránt hatással vannak a vese működésére. A májátültetést követően további funkcióromlással kell számolnunk az alkalmazott kalcineurininhibitorok nephrotoxicus hatása miatt, így a veseműködés nyomon követése alapvető feladattá válik a májtranszplantáltak körében. Vizsgálatunk során arra kerestük a választ, hogy a szérumkreatinin-szintet alapul vevő formulák eredményei között van-e szignifikáns különbség a kiválasztott betegcsoportban: vajon az albumint is felhasználó MDRD ténylegesen más értéket ad-e, mint a Cockroft–Gault? A 187 betegnél végzett retrospektív elemzés során kitüntetett időpontokban (műtét előtt, műtét után, egy hét és egy hónap múlva) vetettük össze a két képlettel kapott eredményeket. A Cockroft–Gault mindegyik időpontban magasabb GFR-értéket adott: a fenti időpontokban az átlagos eltérés 19,56%, 17,33%, 37,18% és 28,8%. Az idült veseelégtelenség harmadik és negyedik stádiumában, azaz 15-60 ml/perc GFR mellett az MDRD-vel közel kétszer annyi beteget találtunk, mint a Cockroft–Gault-formulával. A Cockroft–Gault-formulánál a medián 93,8 ml/perc, 78 ml/perc, 70,1 ml/perc, 69,4 ml/perc, az MDRD-nél 79 ml/perc, 65,1 ml/perc, 52 ml/perc, 49,5 ml/perc, minden értéknél szignifikáns ( p < 0,001). Több tanulmány összehasonlította már végstádiumú vesebetegeknél a képleteket, eredményük szerint az MDRD alkalmas 30 ml/perc alatti GFR-tartományban is, míg a Cockroft–Gault csak e fölött mutat jó egyezést az izotópos módszerekkel mért valós GFR-rel. Vizsgálatunk során hasonló következtetésre jutottunk a tanulmányozott betegcsoportban. Összegezve elmondhatjuk, hogy az MDRD alkalmasabbnak bizonyult a májátültetett betegek körében a veseműködés megítélésére.

Abstract

Both acute and chronic liver diseases have an effect on renal function. After liver transplantation we have to pay attention to the further loss of function because of applied calcineurin inhibitor treatment. It has a nephrotoxic side-effect, so the investigation of renal function is converted into an important mission in liver transplant patients. In our study we compared the results between formulas which use serum creatinine: MDRD, which use albumin too, has effectively other values than the Cockroft-Gault. We compared the two formulas in a retrospective analysis, in 187 patients at a stated time (before operation, after operation, 1 week, 1 month after transplantation). We got higher GFR at each date with Cockroft-Gault: mean difference 19.56%, 17.33%, 37.18% and 28.8%. In the range of 15–60 ml/min GFR, we found nearly twice as many patients by MDRD than by Cockroft-Gault. Median with MDRD: 79 ml/min, 65.1 ml/min, 52 ml/min, 49.5 ml/min; median with Cockroft-Gault: 93.8 ml/min, 78 ml/min, 70.1 ml/min, 69.4 ml/min, all are significant (p < 0.001). Many previous studies have already compared the two formulas in end-stage kidney disease. On the basis of these studies MDRD is also suitable under 30 ml/min GFR, but Cockroft-Gault formula just above it approached the real GFR measured with isotope methods. We got the similar conclusion in the examined patient group. It can be stated that MDRD is more suitable to determine renal function in liver transplant patients.

Absztrakt

A Magyarországon évente 6,5–7 ezer ember halálát okozó májzsugorodás egyik gyakori szövődménye a hepaticus encephalopathia. Kialakulásában jelenlegi ismereteink szerint a szérum-ammóniaszint növekedése játszik szerepet, azonban súlyosságát egy, a közelmúltban publikált vizsgálat alapján a parenchymás dekompenzáció részeként észlelhető szisztémás gyulladásos válasz jelentősen befolyásolja. A szerzők ennek kapcsán áttekintik és elemzik a jelenleg alkalmazott kezelési módokat, illetve klinikai vizsgálatban igazolt jelentőségüket. A bizonyítékon alapuló orvoslás alapján a jelenleg általánosan elfogadott és javasolt peroralis diszacharid-, neomycin- vagy metronidazol-kezelés esetén csak részlegesen lehetett klinikai hatékonyságot igazolni. A jelenleg egyedül I. szintű bizonyítékkal bíró rifaximin esetén az alkalmazást korlátozó tényező az igen jelentős kezelési költség. A témában 2011 októberéig megjelent publikációk feldolgozása kapcsán észlelték, hogy nincs egységes irányelv a hepaticus encephalopathia kezelésére, noha annak foka szignifikánsan meghatározza a májátültetésre váró betegek várható túlélését. A feldolgozott forrásanyag alapján a szerzők javaslatot tesznek igazoltan hatásos kezelési mód alkalmazására, illetve felvetik az egységes kezelési elv kialakításának szükségességét.

Absztrakt

Májtranszplantáció után a graft subcapsularis haematomája és/vagy rupturája, mely kialakulhat spontán, sérülés vagy invazív radiológiai beavatkozásokat követően, ritkán előforduló, súlyos szövődmény. Szerzők 350 májátültetés során észlelt négy esetből három ismertetésével illusztrálják a szövődmény súlyosságát. Az első esetben graftbiopszia utáni álaneurysma halálos kimenetelű májrupturát eredményezett. A második esetben a donormáj felszínes sérülésének transzplantáció után mély ruptura lett a következménye, amely miatt májresectiót kellett végezni. A beteg septicus állapotban meghalt. A harmadik beteg műtét során észlelt subcapsularis haematomáját sikeresen kezelték, és a beteg meggyógyult. Eddigi tapasztalataik és az irodalmi ajánlások alapján a szerzők javaslatot fogalmaznak meg a műtét során keletkező májtok alatti vérömlenyek kezelésére, melynek lényegi részét képezi az argon-diathermia és a fibrinogennel és thrombinnal bevont kollagénszivacs alkalmazása.

A szerzők elemzik a HBV-fertőzés miatt végzett májátültetés hazai tapasztalatait, áttekintik a HBV okozta májbetegség transzplantáció szempontjából sajátos pre- és posztoperatív kezelési igényeit. A transzplantációs program során 2006. december 31-ig 4 betegnél történt HBV-fertőzés talaján kialakult végstádiumú májbetegség miatt májátültetés. Közülük 1 beteget veszítettek el a korai posztoperatív időszakban, 3 beteg él, aktív. Elemzik a transzplantációt követően 6 esetben észlelt de novo HBV-fertőzést és annak hatását a betegek túlélésére.

Absztrakt

Az infektív endocarditis a szervtranszplantált betegek körében aluldiagnosztizált kórkép. A kórokozók spektruma különbözik az átlagpopulációt érintőtől. A szerzők az 58 éves nőbetegben atípusos kórokozó által okozott, atípusos megjelenésű infektív endocarditis eredményes kezeléséről számolnak be. A betegnél alkoholos májcirrhosis talaján kialakult májelégtelenség miatt 2000. februárban májátültetést végeztek. Egy évvel a májátültetést követően krónikus hepatitis B-vírus-fertőzést állapítottak meg, és a beteg antivirális kezelésben részesült. Kalcineurintoxicitás miatt veseelégtelenség alakult ki, ezt követően a beteg 2007 júliusában vesepótló kezelésre szorult. 2013 novemberében rövid ideig tartó afázia jelentkezett. A transoesophagealis echokardiográfia az aortabillentyűn vegetációt talált, a mágneses rezonanciás vizsgálat agyi embolisatiót mutatott ki. A laboratóriumi vizsgálatok enyhén emelkedett C-reaktív protein- és normális prokalcitoninszinteket igazoltak, vérképében leukopenia volt látható. Kezdeti antibiotikus terápiaként naponta 2 g ceftiraxont és 60 mg gentamycint iv. alkalmaztak a dialízisek után. A hemokultúravizsgálatok negatívak voltak, a szerológiai vizsgálat Chlamydia pneumoniae-fertőzést igazolt. Moxifloxacinnal kiegészített kezelést követően a neurológiai tünetei visszatértek, ezért műtétre került sor (koronarográfiát követően valvulotomia és coronariabypass-műtét). A beteg állapota a műtét után javult, a neurológiai tünetek nem ismétlődtek. Orv. Hetil., 2015, 156(22), 896–900.

Összefoglaló. Bevezetés: A májtranszplantációs program részeként 1995 óta létezik folyamatosan vezetett várólista Magyarországon. Célkitűzés: A legfontosabb várólista-paraméterek megállapítása és nemzetközi összehasonlítása. Módszer: A szerzők az 1995. január 1. és 2019. december 31. között első májátültetés céljából várólistára helyezett betegek adatait elemezték. Eredmények: Összesen 1722 beteget helyeztek várólistára, 1608 felnőttet, 114 gyermeket. A férfiak aránya 51,2%, az átlagéletkor 45,6 év. Az évente regisztrált új jelöltek száma 25 év során közel az ötszörösére emelkedett. A listára helyezés leggyakoribb indikációja a víruseredetű cirrhosis volt (n = 451). Ezt követte a cholestaticus (n = 314) és az alkoholos májbetegség (n = 264). Rosszindulatú daganat, 82%-ban hepatocellularis carcinoma miatt 215 beteget regisztráltak. Krónikus betegségekben az átlagos Model for End-Stage Liver Disease pontszám a regisztráláskor 13,5 volt. A 2018. december 31-ig listára helyezettek (n = 1618) 61%-a részesült májátültetésben, 24%-a várakozás közben meghalt, 7%-a a műtétre alkalmatlanná vált. A műtét előtti medián várakozási idő 248 nap volt a krónikus és 2 nap az akut betegek listáján. A transzplantált tumoros betegek (n = 132) szignifikánsan rövidebb ideig vártak műtétre (medián 115,5 nap), mint a többi krónikus beteg (n = 803, medián 282 nap). Az Eurotransplanthoz való csatlakozás utáni időszakban (2013. július 1. és 2018. december 31. között) a transzplantációs arány növekedett (67%), a várólista-halálozás (meghaltak + műtétre alkalmatlanná váltak) 24%-ra csökkent. Megbeszélés: A várólista folyamatos bővülése hozzájárult a hazai májátültetési program fejlődéséhez. A hazai várólista diagnózis szerinti összetétele a mások által közöltekkel nagyrészt egyezik. A transzplantáltak aránya a nemzetközi átlagnak megfelelő. A várólista-halálozás és a műtét előtti várakozási idő a magyarországinál alacsonyabb donációs aktivitású vagy jelentősen nagyobb várólistával rendelkező országokéhoz hasonló. Következtetés: Várólista-paramétereink javításához a transzplantációk számának további növelése szükséges. Orv Hetil. 2022; 163(8): 301–311.

Summary. Introduction: The Hungarian liver transplant program including waiting list started in 1995. Objective: Evaluation of the wait-list parameters and comparing them with those in the literature. Method: Data of patients listed for primary liver transplantation between 1995 and 2019 were analyzed. Results: A total of 1722 recipient candidates were registered on the liver transplant waiting list: 1608 adults (51.2% men) with mean age of 45.6 year and 114 patients aged <18 year. Virus-induced cirrhosis was the leading indication of listing (n = 451) and cholestatic liver diseases (n = 314) and alcoholic cirrhosis (n = 264) thereafter. The mean Model for End-Stage Liver Disease score was 13.5 for those with chronic disease. 61% of 1618 patients listed before December 31, 2018 underwent liver transplantation and 31% were removed from the wait-list for death or clinical deterioration. After joining Eurotransplant (period of 01. 07. 2013–31. 12. 2018), the transplant rate was 67%, the waiting list removal due to death/too sick for operation decreased to 24%. The median waiting time till transplantation was 248 days for those on elective and 2 days on acute list. Patients grafted with malignancy (n = 132) waited significantly shorter time than those with chronic non-malignant liver disease (median 115.5 versus 282 days). Discussion: The composition of our waiting list by primary liver disease was similar to that of countries with large burden of hepatitis C. Transplant rate was average, wait-list mortality and waiting time were in line with those observed in low-donation countries or in the case of large volume waiting list. Conclusion: Listing of increasing the number of patients contributed to evolution of our liver transplant program. To improve our parameters, increasing transplant activity is warranted. Orv Hetil. 2022; 163(8): 301–311.

A májátültetések számát korlátozza a beültetésre alkalmas donorszervek mennyisége. A szervhiány megoldására az egyik lehetőség az úgynevezett marginális donorok (extended donor criteria) elfogadása a májátültetési programban. Célkitűzés: A magyar májátültetési program szervdonációs jellemzőinek vizsgálata, különös tekintettel a marginális donorokra. Módszer: Donor- és recipiensadatok retrospektív feldolgozása 2003. január és 2008. december között. A marginálisdonor-kritériumrendszert nemzetközi ajánlások alapján állítottuk fel. Eredmények: A vizsgált periódus alatt összesen 1078 donort jelentettek a klinikán. Nyolcszázharmincöt esetben (77,4%) alkalmatlannak ítélték a donormájat a transzplantációra, 243 esetben (22,6%) volt beültetésre alkalmas a donormáj. A beültetett májgraftok közül 40 (16%) származott marginális, 203 (84%) nem marginális donorból. Marginális májgraftok beültetése esetén nem volt különbség a beteg- és grafttúlélésben, a posztoperatív graftfunkciót jelző paraméterekben és az általános szövődmények gyakoriságában. A korai hepatitis C-rekurrencia gyakoribb volt marginális graft beültetése esetén. Következtetések: A májátültetésre váró betegek száma hazánkban is folyamatosan növekszik. Marginális májgraftok alkalmazása esetén a betegek morbiditása és mortalitása nem különbözik számottevően a standard donorokból származó májgraftok beültetése után tapasztalt eredményektől. Hepatitis C-vírus esetén nem javasolt marginális májgraft beültetése. A donorok felső életkori határának kiterjesztése megfontolandó.