Absztrakt:

A gyulladásos bélbetegségben szenvedők kezeléstől függetlenül fogékonyabbak a súlyos, hospitalizációt igénylő vírusinfekciókkal szemben. A betegség kezelésére használt immunszuppresszív és/vagy biológiai terápiák sokszorosára növelik az opportunista fertőzések, köztük az alsó légúti infekciók veszélyét, így az új koronavírus (severe acute respiratory syndrome coronavirus-2) okozta járvány miatt – mely elsősorban tüdőgyulladást okoz – érdemes a megszokottól eltérő terápiás megfontolásokat alkalmazni az effektív és biztonságos betegellátás érdekében. A gyulladásos bélbetegek fokozott koronavírus-rizikóját feltételező várakozásokkal ellentétben a járványban legjobban érintett országok közül sem az Észak-Olaszország, sem a Kína területéről származó tanulmány nem közölt fertőzést egyetlen, gyulladásos bélbetegségben szenvedő egyénnél sem. Ennek hátterében számos tényező állhat, mint például a betegek alacsonyabb átlagéletkora, a társbetegségek ritkább előfordulása stb. Ennek ellenére nem szabad megfeledkezni arról, hogy az immunszuppresszív és/vagy biológiai kezelésben részesülő betegek a veszélyeztetett csoportba tartoznak. Bizonyos esetekben szükségessé válhat a terápia módosítása, a gyógyszeres kezelés változtatásakor azonban vegyük figyelembe, hogy a relapsus és az ennek következtében szükségessé váló ambuláns megjelenés, majd esetleges hospitalizáció növeli a koronavírus-infekció veszélyét. Ennek tükrében a fellángolást mindenképp el kell kerülni, aminek záloga a megkezdett, hatékony kezelés folytatása. Mégis, a nem fertőzött, de a prognosztikai tényezők alapján fokozott rizikójú csoportban is már ajánlott lehet a módosítás. Közleményünk célja, hogy – a nemzetközi terápiás irányelvek alapján – hazánkban is alkalmazható gyakorlati ajánlást nyújtson a praktizáló orvosok számára a járvány idejére, megkönnyítve és hatékonyabbá téve ezzel a gyulladásos bélbetegek ellátását. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1022–1027.

A colitis ulcerosa (CU) krónikus lefolyása során jelentősen befolyásolja a betegek életminőségét. Kevés adat áll rendelkezésre arról, hogy a CU hatására kialakult rosszabb életminőséget a sebészeti beavatkozás milyen mértékben képes javítani. Cél: Mivel hazai adatok egyáltalán nem ismertek ezzel kapcsolatban, célul tűztük ki, hogy operált CU-s betegeink körében megvizsgáljuk a műtét kimenetelét és annak az életminőségre gyakorolt hatását. Betegek és módszerek: 1998–2009 között 183 CU-s beteget [átlagéletkor a diagnózis idejében: 33,23 év (12–69 év); 95 nő, 88 férfi] hospitalizáltunk, akik legalább egy alkalommal parenteralis szteroidkezelésben részesültek. Annál a 46 betegnél [átlagéletkor a diagnózis idejében: 31 év (12–60 év); 29 nő, 17 férfi), akiknél colectomia történt ez idő alatt, feldolgoztuk a sebészi beavatkozások kimenetelét, szövődményeit, a rokkantsági besorolásban, a keresetben, a gyógyszerszedésben, valamint az orvosi ellátások számában történt változásokat a műtétet követően, ezenkívül minden beteg kitöltött egy általunk kidolgozott kérdőívet a műtét előtti és utáni életminőségük összehasonlítására. Az utánkövetés átlagidőtartama: 3,3 év (0–10 év) volt. Statisztikai analízisként kétmintás T-próbát és egy szempontos varianciaanalízist alkalmaztunk, a p<0,05 értéket fogadtuk el szignifikánsnak. Eredmények: A betegek 74%-a ileum-pouch anális anastomosis (IPAA) műtéten esett át, 11 betegnél végleges ileostoma és 1 betegnél ileorectalis anastomosis került kialakításra. Huszonnégy betegnél igazolódott korai, 23 esetben késői posztoperatív szövődmény (13 esetben a pouch gyulladása). A fekvőbeteg-ellátás igénye és az alkalmazott gyógyszeres kezelések száma szignifikánsan csökkent, a betegek életminősége pedig jelentősen javult a colectomia után a műtét előtti állapothoz képest. A betegek 32%-ának nem változott a rokkantsági besorolása; 64,5%-uknak nem okozott keresetbeli kiesést a colectomia. Megbeszélés: Adataink azt mutatják, hogy egy jól elvégzett műtétsorozat jelentős életminőség-javulást eredményez a betegek többségénél, azonban a késői posztoperatív szövődmények miatt további belgyógyászati kezelésre lehet szükség.

Bevezetés: Az inaktivált influenzavírus elleni védőoltás évente javasolt az immunszupprimált gyulladásos bélbetegek számára. Cél: A szerzők célja volt, hogy megvizsgálják a szezonális influenzavírus elleni védőoltás hatására kialakuló immunválasz mértékét immunszuppresszív terápiában részesülő gyulladásos bélbetegekben. Betegek és módszerek: Prospektív tanulmányukba 30, immunszuppresszív kezelésben részesülő, gyulladásos bélbetegségben szenvedő beteget vontak be. Az immunizációt (A/California/7/2009 [H1N1], A/Perth/16/2009 [H3N2], B/Brisbane/60/2008) megelőzően és egy hónappal később a betegektől vért vettek pre- és posztimmunizációs antitesttiter meghatározása céljából. A vírusspecifikus ellenanyagok kimutatása ELISA-módszerrel történt. Eredmények: A betegek oltási hajlandósága 53,3%-os volt. Mellékhatásként öt betegnél helyi, hét betegnél szisztémás tünetek jelentkeztek. Két betegnél jelentkeztek influenzaszerű tünetek, az antitesttiter-értékük nem szignifikáns mértékben emelkedett meg. Valamennyi betegben az influenzavírus elleni antitest-pozitivitás már az oltást megelőzően is kimutatható volt. Következtetések: Eredményeik valamennyi betegben megfelelő védettséget jelző antitesttiterszintet igazoltak az immunizációt megelőzően is. A védőoltás szignifikánsan nem befolyásolta a szeroprotekció mértékét és biztonságosnak bizonyult. Orv. Hetil., 2012, 153, 1870–1874.

Gyulladásos bélbetegségekben gyakran kimutatható a pancreas endokrin és/vagy exokrin funkciójának károsodása, amelynek ritka oka az autoimmun pancreatitis. Együttes előfordulásuk pontos gyakorisága nem ismert, esetismertetések formájában jelenik meg a szakirodalomban. Diagnosztikus nehézséget jelent, hogy az autoimmun pancreatitis tünetei igen változatosak lehetnek, és magas a tünetszegény esetek aránya is. A hagyományos képalkotó vizsgálatok (ultrahang, komputertomográfia, retrográd cholangiographia) gyakran nem elég érzékenyek, és a gyulladásos eredetű gócok malignus daganat képét utánozhatják. A szerzők proctitis ulcerosa és az autoimmun pancreatitis ritka kombinációjával járó esetét ismertetik. A diagnózist nehezítette, hogy az ultrahangvizsgálat során a pancreas morfológiai eltérései daganat lehetőségét vetették fel, és ezt az emelkedett CA19-9-érték is támogatta. A komputertomográfia az eltérést nem tudta vizualizálni. A helyes diagnózis felállításában az endoszonográfiának és az ultrahang vezérelt mintavételnek volt döntő szerepe. Orv. Hetil., 2014, 155(25), 1000–1004.

A gyulladásos bélbetegségek biológiai kezelése során gyakori a másodlagos hatástalanság, illetve hatásvesztés, amikor a rendszeresen alkalmazott biológiai kezelés ellenére a kezelés folyamán a kezdeti hatékonyság elveszik és a betegség fellángol. Célkitűzés: A szerzők célja jelen tanulmányban az volt, hogy számítógépes adatnyilvántartásuk alapján felmérjék, hogy az infliximab, illetve adalimumab indukciós kezelésre kedvezően reagáló betegeik között egyéves időtartam alatt milyen gyakorisággal fordult elő dózisemelést, illetve dózissűrítést indokló hatásvesztés, és melyek azok a klinikai és laboratóriumi paraméterek, amelyek ezt előre jelezték, és vajon van-e különbség a dózisintenzifikálás gyakoriságában a két szer esetén. Betegek és módszerek: Hatvanegy Crohn-betegük volt, akiknél az indukciós kezelés sikeres volt, és ezt követően rendszeres fenntartó kezelést kaptak. Közülük 35 beteg infliximabkezelésben, míg 26 adalimumabkezelésben részesült. Az infliximabcsoportban egyetlen beteg sem kapott korábban biológiai kezelést, míg az adalimumabbal kezelt betegek között 10 volt naiv, korábban biológiai szerrel nem kezelt beteg. Összehasonlították a fellángolást mutató és a tartósan remisszióban lévő csoport adatait, valamint az infliximabbal kezelt betegek jellemzőit is összevetették az adalimumabbal kezelt naiv betegekével. A statisztikai analízist χ²-próbával végezték, a hatásvesztés bekövetkeztének idejét Kaplan–Meier-görbével ábrázolták. Eredmények: Az indukciós kezelés a betegek 70,5%-ában remissziót, a maradék 29,5%-ában pedig legalább 100 pontos Crohn-betegség-aktivitásiindex-csökkenéssel jellemezhető klinikai választ eredményezett. Hatásvesztés a vizsgált egyéves periódusban a 61 betegből 22-nél fordult elő. A hatásvesztő csoportban szignifikánsan alacsonyabb volt az indukciós kezelésre remisszióba kerülő betegek aránya, míg szignifikánsan több beteg részesült immunszuppresszív kezelésben a biológia terápia kezdetén és alatta a remissziós csoportban. A hatásvesztés szignifikánsan gyakoribb volt és hamarabb következett be az adalimumabbal kezelt naiv csoportban az infliximabbal kezeltekhez képest. Következtetések: A biológiai kezelés finanszírozásának tervezésekor számolni kell a dózis korrekciójának szükségessé válásával jelentősen emelkedő költségekre a betegek jelentős hányadában, különösen adalimumabkezelés kapcsán. Orv. Hetil., 2011, 152, 951–957.

Absztrakt:

Bevezetés: Akut pancreatitis miatti necrectomiát ideálisan a betegség kezdetétől számított 4–6. héten javasolt elvégezni, amikor az ún. demarkált necrosis (walled-off pancreatic necrosis –WOPN) már kialakult. A szerzők ismertetik a kiterjedt WOPN miatt végzett sebészi transgastricus necrectomiák során nyert tapasztalataikat. Betegek és módszer: Kiterjedt WOPN miatt 2012. január 1-től 2017. december 31-ig terjedő időszakban 17 (12 férfi, 5 nő, átlag életkor 64,00 ± 15,14 év) betegnél végeztek sebészi transgastricus necrectomiát. Valamennyi betegnél a műtétet megelőzően konzervatív és szemikonzervatív kezelés történt átlagosan 61,00 ± 33,47 napig. A WOPN mérete átlagosan 14,00 ± 5,23 cm volt és valamennyi esetben a retrocolicus, retroduodenalis terekbe is beterjedt. A necrosis minden esetben bakteriálisan kontaminált volt. Eredmények: A műtétekkel kapcsolatos szövődmény nem volt. Az ápolási napok száma a műtétet követően 10,00 ± 3,08 nap volt. A mortalitás 5,9% volt. Késői műtét vagy egyéb beavatkozás pseudocystaképződés, vagy pancreas fistula miatt nem volt. Két betegnél a WOPN és a gyomor közötti anastomosis-endoszkópos tágítása és öblítése történt lázas állapot miatt. Frissen kialakult diabetest nem, a meglévő súlyosbodását 6,3%-ban észleltük. Következtetés: A kiterjedt, fertőzött demarkált necrosis kezelésében a sebészi transgastricus necrectomia jó eredménnyel alkalmazható. A műtét előnye, hogy a necrectomia után nem alakulhat ki külső pancreas sipoly és pseudocysta.

Bevezetés: A tumornekrózis-faktor-alfa-gátlókat egyre gyakrabban alkalmazzák a súlyos Crohn-betegség kezelésében. Célkitűzés: A szerzők retrospektív módon értékelték a perianalis fisztulázó Crohn-betegség miatt indított anti-TNF-alfa terápia rövid és hosszú távú hatékonyságát. Módszer: Tumornekrózis-faktor-alfa-gátló kezelésben részesült 68 betegnél meghatározták a luminaris és perianalis aktivitás változását, a komplett fisztulazáródás arányát és a műtéti beavatkozások szükségességét. Eredmények: A kezelés megkezdése után 12 héttel a betegek több mint 80%-ánál a perianalis aktivitás csökkent, 60%-ukban komplett remissziót láttak. Egyéves kezelés alatt a betegek harmadánál a fisztulák záródtak, de a biológiai szer elhagyását követően minden második személynél a sipolyok recidiváltak. Legtöbb esetben a tumornekrózis-faktor-alfa-gátló mellett szükség volt immunszuppresszív kezelésre. A befejezett egyéves terápia alatt a betegek 45%-ánál legalább egy alkalommal végeztek sebészi beavatkozást, többségében ismételt seton-drenázst vagy tályogfeltárást. Következtetések: A tumornekrózis-faktor-alfa-gátló kezelés hatékony a perianalis Crohn-betegség kezelésében. Az immunszuppresszív szerek sok esetben nem hagyhatók el, és nagy arányban van szükség rectummegtartó sebészi beavatkozásokra. A terápia elhagyása utáni magas sipolyrecidíva-arány miatt mérlegelendő a folyamatos tumornekrózis-faktor-alfa-gátló kezelés. Orv. Hetil., 2013, 154(49), 1943–1948.

Az endoszkópos ultrahangvizsgálat a legérzékenyebb képalkotó eljárás a pancreastumorok diagnosztikájában, a finomtű-injekciós technikának köszönhetően lehetőséget ad a palliatív kezelésre is. A pancreasinsulinomák terápiájának arany standardja a sebészi reszekció, gyógyszeres kezelés csak inoperábilis esetekben jön szóba. Az endoszkópos ultrahangvezérelt alkoholos ablatio eredményességéről több esettanulmányban számoltak be, de mind ez idáig erre Magyarországon nem került sor. A szerzők egy 83 éves nőbeteg kórtörténetét ismertetik, akinél a hypoglykaemiás rosszullétek hátterében a laboratóriumi eredmények (emelkedett inzulin és kromogranin A) és az endoszkópos ultrahangkép alapján pancreasinsulinomát igazoltak. A beteg életkorára és súlyos társbetegségeire tekintettel műtéti beavatkozás nem jött szóba. Endoszkópos ultrahangvezérelt alkoholos ablatio mellett döntöttek, amely során összesen 3 ml 96%-os etanolt injektáltak a tumorszövetbe. A beavatkozás után a diazoxidterápia elhagyása ellenére a hypoglykaemiás rosszullétek nem ismétlődtek. A bemutatott eset azt bizonyítja, hogy minimálisan invazív jellege miatt az endoszkópos ultrahangvezérelt alkoholos ablatio az inoperábilis vagy a magas műtéti kockázatú pancreas neuroendokrin tumorok kezelésében új alternatívát jelenthet. Orv. Hetil., 2014, 155(41), 1647–1651.

Bevezetés: A rectumtumorok terápiás stratégiájának megválasztásánál kiemelt fontosságú a daganat kiterjedésének és a regionális nyirokcsomók érintettségének ismerete. Célkitűzés: A szerzők a rectum-ultrahangvizsgálat diagnosztikus pontosságát kívánták vizsgálni a rectumtumorok stádiumbesorolásában. Módszer: 2006 és 2012 között a rectumtumorok stádiumbesorolása céljából elvégzett endoszkópos ultrahangvizsgálatokat értékelték retrospektív módon. Pontosságuk megítélésénél a patológiai stádiummal való egyezést vették alapul. Eredmények: Neoadjuváns kezelésben nem részesült betegcsoportnál a T1- és T2-stádiumra vonatkozóan a rectum-ultrahangvizsgálat szenzitivitása (75%, illetve 73%) és specificitása (74%, illetve 80%) magas, ám T3 esetén már jelentős csökkenés volt kimutatható (szenzitivitás: 58%). Az N-stádium esetében kisebb egyezést találtak (45–62%). Az onkológiai kezelés után a rectum-ultrahangvizsgálat pontossága jelentősen csökkent, a hibák döntő többsége túlértékelésből (27%) adódott. A vizsgálók tanulási görbéje rövid, már 30 elvégzett vizsgálatot követően szoros egyezést láttak a patológiai és ultrahangos stádiumok között. Következtetések: A rectum-ultrahangvizsgálat elsősorban a korai (T1 és T2) rectumtumorok stagingjében nyújt nagy segítséget. Hatékonysága a neoadjuváns kezelés után csökken, ezért nem alkalmazható a downstaging megítélésére. Orv. Hetil., 2013, 154, 1337–1344.

Absztrakt

Bevezetés: A colitis ulcerosa sebészi kezelésében egyre szélesebb körben alkalmazzák a laparoszkópos technikát, azonban hosszú távú magyarországi eredményekkel eddig még nem rendelkeztünk. Célkitűzés: A szerzők célja a hagyományos és a minimálisan invazív módszerrel operált betegek műtéti és 47,8 hónapos utánkövetési eredményeinek összehasonlítása. Módszer: 2005. január 1. és 2014. december 31. között összesen 56 beteg került műtétre colitis ulcerosa diagnózissal, akik közül 20-at sürgősséggel, 36-ot tervezetten műtöttek. Laparoszkópos technikával 33, nyitottan 23 műtétet végeztek. Eredmények: A perioperatív időszakban az ápolási idő, passzázsmegindulás, az intenzív osztályos és transzfúziós igény és szövődmények terén a csoportok között különbséget nem észleltek. Hosszú távú szövődmények tekintetében az intestinalis obstrukció, a szeptikus állapot és az egyéb komplikációk előfordulása szignifikánsan alacsonyabb volt a laparoszkópos műtéten átesett betegek csoportjában. Mindkét csoport életminőségében szignifikáns javulást tapasztaltak a műtétet követően. Következtetések: A colitis ulcerosa kezelésében a laparoszkópos módszer biztonságosan alkalmazható, amely jó életminőséget, kedvezőbb kozmetikai eredményt biztosít és hosszú távon alacsonyabb a szövődmények aránya a nyitott műtétekkel összehasonlítva. Orv. Hetil., 2015, 156(39), 1585–1592.