Search Results

A stresszelmélet szerint a munkahelyi és munkahelyen kívüli támogatás (az úgynevezett társas támogatás) befolyásolhatja a munkahelyi és családi szerepek közötti konfliktus szintjét. Annak ellére, hogy a munkahely-család konfliktus – a stressz egyik forrása – nagyon gyakori orvosnők körében, nem áll rendelkezésre empirikus adat a munkahely-család konfliktus és a társas támogatás közötti kapcsolatról olyan tradicionális és családcentrikus társadalomban, ahol a női szerepekkel szembeni elvárások magasak. A szerző feltételezte, hogy az orvosnők gyakori munkahely-család konfliktusának hátterében a társas támogatás hiánya húzódik meg. Célkitűzés: A társas támogatás pszichoszociális jellemzőinek és gyakoriságának, valamint a munkahely-család konfliktussal való kapcsolatának feltárása orvosnők körében. Módszer: Kvantitatív és kvalitatív vizsgálat önkitöltős kérdőívekkel ( N = 420) és mélyinterjúkkal ( N = 123) orvosnők és férfi orvosok körében. Eredmények: A munkahely-család konfliktus szintje és prevalenciája szignifikánsan magasabb volt orvosnők körében ( N = 219), mint férfiaknál ( N = 201). Az orvosok leggyakrabban munkahelyfüggő munkahely-család konfliktusról számoltak be, de szignifikánsan több orvosnő jelentett családfüggő munkahely-család konfliktust és stresszalapú munkahely-család konfliktust, mint férfi (39% vs. 18% és 68% vs. 20%). Szignifikánsan több férfi orvos számolt be időalapú munkahely-család konfliktusról a nőkhöz képest. Az interjúk tartalmi analízise a társas támogatás alábbi formáit tárta fel orvosok körében: szülői támogatás a pályaválasztásban, partneri támogatás a házimunkában, munkatársi támogatás (példaképek/mentorok kijelölése, a nemi egyenlőség fenntartása), valamint szervezeti támogatás (például családbarát szabályzatok megteremtése). Az orvosnők szignifikánsan kevesebb szülői, partneri és munkatársi támogatásról számoltak be, mint a férfiak. Azok az orvosnők, akik nem részesültek szülői, munkatársi vagy szervezeti támogatásban, szignifikánsan magasabb munkahely-család konfliktust jelentettek azokhoz képest, akik részesültek ilyen típusú támogatásban. Lineáris regressziós analízisekben a magas munkahelyi követelmények és munkateher, a munkahelyi stressz, a nagy gyerekszám, a fiatalabb életkor és a munkahelyi támogatás hiánya bizonyultak a munkahely-család konfliktus legerősebb prediktorainak (R ² 0,59). Következtetések: A társas – különösképpen a szülői, munkatársi és szervezeti – támogatás hiánya fontos patogenetikai szerepet játszhat a munkahelyi és családi szerepek közötti konfliktus kialakulásában orvosnők körében.

A pszichoszociális stressz átfogó felmérése a stressz definíciójának sokrétűsége miatt nem egyszerű feladat. Számos mérőeszközt fejlesztettek ki, amelyek a stressz kiváltó tényezőit, a stresszválasz egyéni jellegzetességeit vagy a stressz individuális, szervezeti/ágazati, illetve társadalmi következményeit tárja fel. Jelen tanulmányunkban röviden ismertetjük a stressz és mérésének elméleti hátterét és bemutatjuk a Selye János Lelki Egészség Program tesztbattériáját, melynek jól bevált és széles körben használt mérőeszközei a stressz környezeti és pszichológiai koncepcióin alapulnak. Az előbbiek közül bemutatjuk a társas kapcsolatokban, a munkahelyen, valamint a munkahelyi és családi szerepek közti konfliktus kapcsán kialakuló stressz mérőeszközeit; míg az utóbbiak közül ismertetünk néhány, a stressz feldolgozását és fontosabb következményeit vizsgáló eszközt. Tárgyaljuk a mérőeszközök célját, felépítését, a skálák kiértékelését, valamint pszichometriai jellemzőit. A bemutatott tesztbattéria klinikai és epidemiológiai vizsgálatokban, valamint terápiás intervenciók során való alkalmazása elősegítheti az egyén stressz-szintjének felmérését; különös tekintettel a munkával kapcsolatos stressz mértékére és az azt csökkenteni képes forrásokra. A tesztbattéria segítheti a prevenciós vagy terápiás beavatkozásokra szoruló személyek hatékonyabb kiválasztását, a célszemélyek nyomon követését, s így az intervenció hatékonyságának növelését.

Háttér: A kiégés prevalenciája a humán szolgáltató szektorban dolgozók, így az orvosok körében is magas. A Maslach Kiégés Leltár egészségügyi dolgozók kiégésének mérésére szolgáló verziójának (MBI-HSS) validitását és reliabilitását számos országban elvégezték, de Magyarországon egyelőre nem állnak rendelkezésre a kérdőív pszichometriai jellemzőire vonatkozó adatok. Célkitűzés: Az MBI-HSS magyar változatának pszichometriai elemzése, reliabilitásának és validitásának vizsgálata, valamint a szomatikus és pszichés betegségekkel való kapcsolatainak feltérképezése. Módszerek: A keresztmetszeti vizsgálatba 420 orvost vontunk be. Az MBI-HSS belső konzisztenciáját megerősítő faktorelemzéssel és tételelemzéssel végeztük. Kritérium-validitását a Karasek-féle Követelmények-kontroll-támogatás Kérdőív bevonásával, útelemzéses eljárással teszteltük. A testi és pszichés megbetegedésekkel való összefüggéseket Mann–Whitney-próbával elemeztük. Eredmények: Az MBI-HSS magyar változatának faktorelemzése az eredeti teszthez hasonlóan megerősíti a háromfaktoros struktúrát. Megfelelő illeszkedést a kérdőív 19-itemes változata mutat, mely nem tartalmazza a 14., 21. és 22. tételt. Mindhárom dimenzió belső konzisztenciája megfelelő. A kritérium-validitás vizsgálata az MBI-HSS skálák elvárt összefüggéseit támasztotta alá a munkahelyi stressz különböző dimenzióival. Emellett a kiégés szignifikáns kapcsolatot mutat daganatos és kardiovaszkuláris betegségekkel, illetve a pszichés megbetegedésekkel. Következtetés: Az MBI-HSS 19-tételes magyar változata megbízható és érvényes mérőeszköznek bizonyult a kiégés mérésére orvosok körében. A mérőeszköz felhasználható a humán szolgáltató szektorba dolgozók kiégésének vizsgálatára.

Elméleti háttér: Az orvostanhallgatók körében egyre gyakrabban kialakuló kiégésnek fontos társadalomorvostani jelentősége van, mivel negatívan befolyásolhatja mentális jóllétüket és a későbbi betegellátás színvonalát. Ezért a kiégés rizikó- és protektív tényezőinek feltárása fontos kutatási cél. A szülői nevelési bánásmód és számos mentális zavar közötti kapcsolatot sok adat támasztja alá. Az elmélyülést — a kiégés antitézisét — a kiégés egyik protektív tényezőjének tartják. A kiégés prevalenciájáról és lehetséges védő tényezőiről orvostanhallgatók körében kevés adat áll rendelkezésre Magyarországon. Célkitűzés: A kiégés prevalenciájának és az elmélyülés, illetve a pozitív szülői bánásmód lehetséges protektív hatásának a feltárása orvostanhallgatók körében. Módszerek: Keresztmetszeti vizsgálat önkitöltős kérdőíves felméréssel 292 orvostanhallgató körében. A kiégést a Maslach Kiégés-teszt Hallgatói Változata (Maslach Burnout Inventory-Student Survey, MBI-SS), az elmélyülési képességet az Utrecht Munkába-mélyülés Teszt Hallgatói változata (Utrecht Work Engagement Scale-Student, UWES-S) és a szülői bánásmódot a Parker Szülői Bánásmód Kérdőív (Parker Parental Bonding Instrument, PBI) felhasználásával mértük. A kiégés és az elmélyülés, valamint a szülői bánásmód közötti kapcsolatot korrelációs analízissel és lineáris regresszióelemzéssel tártuk fel. Eredmények: A kiégés előfordulási gyakorisága magyar orvostanhallgatók körében 24,5 és 55,8% között alakult. A kiégés és az elmélyülés egymásnak megfelelő dimenziói (kimerülés vs. éberség, cinizmus vs. elkötelezettség, valamint hatékonyságcsökkenés vs. elmerülés) között szoros, szignifikáns, inverz kapcsolatot találtunk. Az anyai szeretet-törődés hiánya és az alacsony elmélyülés — az alacsony éberség és elkötelezettség — a kiégés hatékonyságcsökkenést mérő dimenziójával, a magas apai túlvédés és az alacsony elmélyülés — az alacsony éberség és elkötelezettség — pedig a kiégés kimerülés- és cinizmus-dimenzióival mutatott szignifikáns kapcsolatot. Következtetés: A magyarországi orvostanhallgatók körében a kiégés prevalenciája magas. Az elmélyülés hiánya (az alacsony éberség és elkötelezettség) és a negatív szülői bánásmód (az anyai szeretet-törődés hiánya és az apai túlvédés) a kiégés prediktorainak tekinthetők. Eredményeink felvetik az elmélyülés és a pozitív szülői bánásmód lehetséges szerepét a kiégés prevenciójában.

Bevezetés: Az orvosnők testi-lelki egészségére vonatkozó magyarországi vizsgálatok kiemelik a fokozott orvosnői morbiditás problémáját. Célkitűzés: A szerzők két orvosnői csoport, a 24–43 évesek és a 44–76 évesek testi-lelki egészséggel, munkavégzéssel kapcsolatos mutatóit hasonlították össze, és keresték azokat a potenciális kockázati tényezőket, amelyek a fiatal orvosnőket veszélyeztetve a későbbi megbetegedések szempontjából kulcsszerepűek. Módszerek: 2003–2004-ben lefolytatott, reprezentatív, kvantitatív vizsgálat (N = 408). Eredmények: Megállapították, hogy a fiatal orvosnők szignifikánsan nagyobb arányban látnak el ügyeleti és éjszakai munkát, kevesebb szabadidővel és szabadsággal rendelkeznek, kevésbé elégedettek munkájukkal, munkahelyükkel, a kollegiális támogatással és a munkájuk anyagi jellegű elismerésével. A fiatal orvosnői csoportban szignifikánsan magasabb a kiégés, emocionális kimerülés és teljesítménycsökkenés dimenziója, összefüggésben a magasabb depressziópontszámokkal és az öngyilkossági gondolatok nagyobb arányával. Következtetések: A későbbi morbiditás szempontjából kulcsszerepűnek tűnik a kiégés szindróma emocionális kimerülés komponensének nagyarányú megjelenése. A kutatás eredményei a prevenció és az intervenció szükségességére hívják fel a figyelmet. Orv. Hetil., 2013, 154, 20–27.

Jelen tanulmányunk folytatni kívánja azt a 16 évvel ezelőtt készült munkát, amely a magyar­országi orvosok/orvosnők egészségi állapotát, életminőségét tárta fel. A kiugróan rossz mortalitási és morbiditási mutatók hátterében akkor az egyenlőtlen terhelés, a mozgásszegény életmód és a kedvezőtlen életkörülmények szerepeltek magyarázó változóként. 2001 tavaszán 72 orvosnővel készítettünk életút-interjút, és vettünk fel az egészségi állapotukra vonatkozó kérdőívet. Vizsgálatunk legfőbb célja az volt, hogy feltérképezzük az orvosnők hivatásbeli és családi terheinek alakulását, megvizsgáljuk  az  egészségügyi problémákat, a  szerepkonfliktusokat, illetve ezek megoldási kísérleteit.  Kutatásunk az életút számos fontos elemét igyekezett megvizsgálni: a pályaválasztás, szakválasztás kérdésétől a munkahelyeken át a család és az anyaság kérdéséig.  Munkánk ugyanakkor előtanulmánynak tekinthető, amely későbbi egészségi állapottal és szerepkonfliktussal kapcsolatos országos vizsgálat alapjául szolgálhat.

Háttér: A kiégés prevalenciája egyre magasabb az egyetemi/főiskolai hallgatók körében, de Magyarországon egyelőre nem áll rendelkezésre olyan validált mérőeszköz, mely a kiégés szintjét megbízhatóan méri ebben a populációban. Célkitűzés: A Maslach Kiégés-teszt Hallgatói Változata (Maslach Burnout Inventory-Student Version; MBI-SS) hazai adaptációjának leírása és pszichometriai jellemzőinek elemzése. Módszerek: Keresztmetszeti vizsgálatot végeztünk önkitöltős kérdőíves felméréssel 496 orvostanhallgató és mérnökhallgató körében. A konstruktumérvényesség vizsgálatához a Rövidített Beck Depresszió Kérdőívet, az Észlelt Stressz Kérdőívet, valamint egy szomatikus tüneteket mérő tesztet használtuk, míg a konvergens validitás megállapításához az MBI humán szférára használatos, hallgatókra módosított változatát (MBI-HHS) alkalmaztuk. A faktorszerkezet ellenőrzésére exploratív faktoranalízist végeztünk. Eredmények: Az MBI-SS belső megbízhatósága igen jónak bizonyult (Cronbach-alfa=0,82). Az MBI-SS időbeli stabilitását mérő teszt-reteszt vizsgálat eredményei szintén magas korrelációt mutattak (r=0,73, p<0,0001). Az MBI-SS 15 itemének exploratív faktoranalízise hármas struktúrát alkotott (kimerülés, cinizmus és hatékonyságcsökkenés). Az MBI-HSS-sel való konvergensvaliditás vizsgálat erős korrelációt mutatott (r=0,71, p<0,001), míg a depressziót, stresszt és szomatikus tüneteket vizsgáló tesztekkel való diszkrimináns validitás közepes korrelációt jelzett (r=0,34–0,61; p≤0,003). Konklúzió: Az MBI-SS kérdőív magyar változata megbízható és érvényes mérőeszköznek bizonyult a hallgatói kiégés mérésében.

Abstract

Introduction: Due to the traditional, family-centric nature of the Hungarian society as well as to the high proportion of women in the medical profession, more female than male physicians may experience work-family conflict. The authors hypothesized that work-family conflict may reduce job satisfaction, an indicator of physician well-being, among female physicians. However, there is limited information about the prevalence of work-family conflict and job dissatisfaction as well as their associations among female physicians.

Aims: To explore the prevalence of work-family conflict and its relations to job dissatisfaction among Hungarian physicians.

Methods: Cross-sectional study with 219 female and 201 male physicians using self-report questionnaires.

Results: As hypothesized, female physicians reported significantly higher level of work-family conflict compared to male physician (3.0 (SD 0.9) vs. 2.6 (SD 0.9); t(df): −3.8 (418); p<.001). Furthermore, significantly more female than male physicians experienced work-family conflict often or extremely often (56% vs. 41%, respectively; χ²(df)=9.3 (1); p<.01). Significantly fewer female (55%) than male physicians (66%) reported high levels of job satisfaction (χ²(df)= 4.8 (1), p<.05). Similarly, significantly more female physicians (13%) experienced high level of job dissatisfaction compared to men (6%) (χ²(df)= 4.7 (1), p<.05). Linear regression analyses showed that work-family conflict predicts job dissatisfaction among female and all physicians (β= −0.17, 95% CI −0.31–−0.04 and β= −0.14, 95% CI −0.22–−0.04, respectively).

Conclusions: These results show that the level and prevalence of work-family conflict experienced by female physicians in Hungary is significantly higher than that among male physicians. Furthermore, these findings suggest that work-family conflict as a stressor may contribute to the development of job dissatisfaction and hence may adversely impact the well-being of female and male physicians and consequently the quality of patient care.

A magyar társadalom tradicionális, családcentrikus jellegéből és az orvosnők magas arányú munkavállalásából fakadóan a férfi orvosokhoz képest magasabb lehet az orvosnők körében a munkahelyi és családi szerepek közötti konfliktus gyakorisága. A szerzők feltételezték, hogy a munkahely-család konfliktus csökkentheti az orvosnők munkahelyi elégedettségét. A munkahely-család konfliktus és a munkahelyi elégedetlenség gyakoriságáról és lehetséges kapcsolatáról orvosnők körében azonban alig áll rendelkezésre megbízható adat. Célkitűzés: A munkahely-család konfliktus, valamint a munkahelyi elégedetlenség prevalenciájának feltárása és a közöttük lévő kapcsolat vizsgálata orvosok körében. Módszer: Keresztmetszeti vizsgálat 219 orvosnő és 201 férfi orvos körében önkitöltős kérdőívek felhasználásával. Eredmények: A vizsgálati hipotézisnek megfelelően, az orvosnők szignifikánsan magasabb munkahely-család konfliktusról számoltak be, mint a férfiak [3,0 (SD 0,9) vs. 2,6 (SD 0,9); t (df): –3,8(418); p < 0,001]. Ezenkívül szignifikánsan több orvosnő (56%) jelzett munkahely-család konfliktust gyakran és nagyon gyakran a férfiakhoz képest (41%) [χ ² (df) = 9,3 (1); p < 0,01]. Szignifikánsan kevesebb orvosnő (55%) számolt be magas fokú munkahelyi elégedettségről, mint férfi (66%) [χ ² (df) = 4,8 (1), p < 0,05]. Hasonlóan, szignifikánsan több orvosnő (13%) jelentett súlyos fokú munkahelyi elégedetlenséget, mint férfi (6%) [χ ² (df) = 4,7 (1), p < 0,05]. Orvosnők és a teljes orvosi populáció körében a munkahely-család konfliktus a munkahelyi elégedetlenség prediktorának bizonyult (β = –0,17, 95%-os CI –0,31 – –0,04 orvosnőknél és β = –0,14, 95%-os CI –0,22 – –0,04 a teljes orvosi populációnál). Következtetések: Ezen eredmények alapján megállapítható, hogy a munkahely-család konfliktus szintje és prevalenciája orvosnők körében szignifikánsan magasabb, mint a férfiaknál. Ezenkívül az eredmények azt mutatják, hogy a munkahely-család konfliktus a munkahelyi elégedetlenség egyik kiváltó tényezője lehet, ami negatívan befolyásolhatja az orvosnők és férfi orvosok életminőségét és következésképpen a betegellátás színvonalát.

Bevezetés: Az orvosok kiégése mára megkerülhetetlen kérdéssé vált világszerte, így a magyar orvosok körében is. A COVID–19-pandémia fokozta a kiégés gyakoriságát. Célkitűzés: A kiégés prevalenciájának és a demográfiai mutatókkal, valamint az ellátási típusokkal való összefüggéseinek feltárása Győr-Moson-Sopron vármegyében. Módszer: Keresztmetszeti vizsgálat (n = 481), melyben a kiégést a Maslach Kiégés Leltár HSS (Humán Szféra Kérdőív) változatával mértük fel. A kiégés és az egyes változók prevalenciájának elemzéséhez leíró statisztikai elemzést alkalmaztunk (átlag, szórás, gyakoriság). A folytonos változók esetén a csoportok átlagai közötti különbségeket független mintás t-teszttel, illetve varianciaelemzéssel, a kategóriás változók esetén a csoportok arányai közötti különbségeket χ²-teszttel vizsgáltuk. Eredmények: 481 orvossal végzett vizsgálat alapján a megkérdezettek 89,6%-át érintette a kiégés legalább egy dimenziója. A minta felére volt jellemző (52,8%) a nagy fokú érzelmi kimerülés. A deperszonalizáció magas szintje a minta 42,8%-át érinti, míg a személyes teljesítmény csökkenésének gyakori érzése a megkérdezettek 45,9%-ában volt jelen. Közel minden negyedik (24,7%) orvos esetén a kiégés mindhárom dimenziójában nagy értékeket találtunk. A mintát differenciálva azt találtuk, hogy a fiatalok körében (25–35 éves korosztály) különösen nagy a kiégés prevalenciája. A csak magánegészségügyben tevékenykedő orvosok csoportjában ritkább volt a kiégés. Következtetés: A kiégés prevalenciája nagy az általunk vizsgált orvosok körében. Szükséges lenne egy nemzeti prevenciós és intervenciós stratégia kidolgozása az orvosok kiégésének csökkentésére, már az orvosi egyetemeken megkezdve. Orv Hetil. 2024; 165(21): 822–831.