Search Results

Elmeolvasó képességünk, mellyel következtetéseket tehetünk mások mentális állapotára, és ezáltal előre jelezhetjük viselkedésüket, nélkülözhetetlen szerepet tölt be mindennapjaink társas interakcióinak hatékony lebonyolításában. A felnőttkori elmeteória egyéni különbségeinek kutatásában eddig az elmeolvasás mint egyfajta kognitív képesség kapott szinte kizárólagos szerepet. Vizsgálatunkban ezt a felfogást kiegészítve egy motivációs szempontú megközelítésre helyeztük a hangsúlyt, melyet később spontán mentalizációként fogunk részletesen tárgyalni. Ez röviden azt jelenti, hogy társas kapcsolatainkban törekszünk mások gondolatainak és szándékainak a feltérképezésére, és motiváltak vagyunk arra, hogy hipotéziseket alkossunk a másik személy mentális állapotára vonatkozóan. Az elmeteória és machiavellizmus pozitív összefüggésére tett korábbi sikertelen kutatásokra reagálva feltételeztük, hogy nem annyira az elmeolvasás mint képesség, hanem a spontán mentalizáció mint egyfajta késztetés mutat összefüggést a machiavellizmussal. A spontán mentalizáció mérésére egy képi ingeranyagot hoztunk létre, és a kísérleti személyeket arra kértük, hogy írják le benyomásaikat a képen látottakról, majd a válaszokat tartalomelemző módszerrel kódoltuk. A machiavellizmus egyéni különbségeit a Mach-IV teszt segítségével mértük. Eredményeink azt mutatják, hogy lényeges egyéni különbségek találhatók a spontán mentalizáció terén, és ezek a különbségek pozitív korrelációt mutatnak a machiavellizmus pontszámaival. Ezt úgy értelmeztük, hogy aki a többieknél nagyobb késztetést, illetve motivációt mutat arra, hogy belehelyezkedjen mások gondolataiba és feltevéseket hozzon létre a másik elméjére vonatkozóan, az sikeresebb lehet a másik személy félrevezetésében és kihasználásában. A sikeres manipuláció feltétele ugyanis gyakran az, hogy a csaló gondolatban egy lépéssel mindig mások előtt járjon, és törekedjen a másik ember belső világának gyors feltérképezésére. Ez a törekvés (spontán mentalizáció) azonban nem feltétlenül függ össze magával az elmeolvasó képességgel; csak az ezt követő kutatások tisztázhatják, hogy mennyiben tekinthetők különálló mechanizmusoknak, és milyen hatást gyakorolnak egymás kialakulására.

Elmeolvasó készségünk teszi lehetővé, hogy mások mentális állapotait — észleleteit, szándékait, vélekedéseit — leképezzük, és saját hasonló állapotainktól megkülönböztessük. Ezt a teljesítményt közel negyven éve sajátosan emberi készségnek tételezzük. Az utóbbi évtizedben egyre több bizonyíték szól amellett, hogy a vélekedésolvasás készségének létezik egy implicit formája, melyen automatikus kognitív működéseket értünk. Ugyanakkor kétséges, hogy az automatikus folyamatok során valóban mentális állapotokat reprezentálunk-e. Az implicit működések jelenleg főként viselkedéses mérésen keresztül ragadhatóak meg. Egyes viselkedéses változók pedig nemcsak a vélekedésolvasás lehetséges kifejeződéseként, hanem egyúttal a készség birtoklásának fontos bizonyítékaként is értelmezhetőek. Ugyanakkor eddig kevés figyelem irányult ezen viselkedések lehetséges funkcióinak feltárására. Jelen tanulmányunkban azt a célt tűztük ki, hogy funkcionális értelmezési lehetőségeket kínáljunk az implicit elmeolvasó paradigmákban megjelenő két spontán viselkedésre: a viselkedésjósló szemmozgásra és a közbeavatkozó-korrigáló viselkedésre. Alkalmazott módszerünk a szelektív irodalomelemzés, melynek során az implicit vélekedésolvasás erős bizonyítékait vizsgáljuk meg közelebbről. Eredményeink szerint a viselkedésjósló szemmozgások a szelf és a másik perspektívájának és szándékának az egyesítését, míg a korrigáló-közbeavatkozó viselkedés a saját és a másik reprezentációinak a különválasztását erősítik. Megbeszélésünkben kitérünk a spontán viselkedések szerepére az elmeolvasás atipikus működése terén.