Search Results

The first choice and most efficient therapy for chronic hepatitis C is pegylated interferon + ribavirin treatment. The introduction and application of the STOP rule (pegylated interferon + ribavirin treatment should be stopped in cases without sufficient virological response to therapy at Week 12 or 24) is motivated by the very high cost of this treatment. The application of the STOP rule has the disadvantage of ‘dropping out’ these patients from the proven benefits of one year interferon treatment (it arrests or decreases inflammation, delays or prevents progression to cirrhosis, and reduces the risk of a developing hepatocellular carcinoma), observed even in virologically slow, partial, or non-responder patients who received one year interferon therapy. Based on these data, the official Hungarian treatment protocol allows and recommends the continuation of antiviral treatment by natural interferon for patients whose pegylated interferon + ribavirin treatment should have been stopped because of the STOP rule. In 15 patients whose pegylated interferon + ribavirin treatment should have been stopped because of the STOP rule (8 men, 7 women, age: 35 to 63 years, mean: 48.8 years; HCV genotype: 1b; HAI: mean: 6.7; SD: ±5.03; stage: mean: 1.75; SD: ±0.9), the treatment was continued with natural interferon for further 16 to 36 (mean: 23.7) weeks. The total duration of treatment was 48 to 52 weeks, and the duration of follow-up was at least 6 months. The control group consisted of 18 patients whose pegylated interferon + ribavirin treatment had to be stopped because of the STOP rule (7 men, 11 women, age: 32 to 63 years, mean: 48.7 years; HCV genotype: 1b; HAI: mean: 10.1; SD: ±4.8; stage: mean: 2.0; SD: ±0.6). The duration of follow-up was at least 6 months. There was no significant difference between the two groups. Due to the treatment with pegylated interferon + ribavirin, ALT levels showed a marked decrease (73.4 U/L; SD: ±25.5 versus 45.9 U/L; SD: ±22.1) and this reduction remained unchanged also during the treatment with natural interferon and the follow-up period (45.7 U/L; SD: ±15.1 and 49.3 U/L; SD: ±19.4; p < 0.001). The difference is significant. In the control group, ALT levels decreased (108.5 U/L; SD: ±69.8 versus 86.0 U/L; SD: ±82.8) due to the treatment with pegylated interferon + ribavirin, but increased after cessation of the therapy (99.7 U/L; SD: ±60.9). The biochemical response (significant reduction of ALT level) which was detected during the pegylated interferon + ribavirin treatment remained permanent during the continuation and after the cessation of the therapy in the natural interferon treated group, while relapse occurred in every case in the control group. The viral load increased at least 1 log ₁₀ after cessation of the therapy in pegylated interferon + ribavirin treatment non-responder patients. Natural interferon therapy was able to control viral replication (it prevents the increase of viral load), but after the withdrawal of natural interferon dosage, similar elevation of viral load was observed. The subjective side effects of natural interferon treatment were milder. Leukopenia and thrombocytopenia occurred more rarely and to a lesser extent than during the combined antiviral therapy. Patients have no difficulty in the application of natural interferon; probably the positive psychic effect of not being debarred from treatment compensated for the technical hardness (three injections weekly). The authors suggest widespread application of this therapeutic possibility and further studies with larger a number of patients.

A krónikus C-hepatitis leghatékonyabb, és így elsőként választandó terápiája a pegilált interferon- + ribavirinkezelés. A kezelés igen magas költsége miatt, döntően anyagi megfontolások alapján született a stopszabály, melynek lényege, hogy a nem kellő virológiai választ mutató betegek kezelését félbe kell szakítani; hátránya, hogy „kiejti” azokat a betegeket, akiken a kezelés hatására a májbetegség aktivitása megszűnik, vagy igen jelentősen csökken („biokémiai válasz”), bár víruspozitívak maradnak. Célkitűzés: Több irodalmi adat is alátámasztja, hogy az interferonkezelés még a relapser, illetve nonresponder esetekben is csökkenti a fibrosis progresszióját, lassítja, vagy meg is előzheti a cirrhosis kifejlődését, valamint csökkenti a hepatocellularis carcinoma kialakulásának a kockázatát. E megfontolások alapján a hazai szakmai protokoll lehetővé teszi a stopszabály alapján a kombinált kezelésből kizárt betegek kezelésének folytatását természetes interferonnal. Betegek és módszer: A szerzők 15, a pegilált interferon- + ribavirinkezelésből kizárt beteg (8 férfi, 7 nő, életkor 35–63, átlag: 48,8 év; HCV-genotípus: 1b minden esetben; HAI-átlag: 6,7, SD: ±5,03; stage-átlag: 1,75 SD: ±0,9) kezelését folytatták természetes interferonnal 16–36 (átlag: 23,7) hétig. Az összes kezelési idő 48–52 hét, az utánkövetési idő legalább 6 hónap volt. A kontrollcsoport 18 pegilált interferon- + ribavirinkezelésből kizárt beteg (7 férfi, 11 nő, életkor: 32–63, átlag: 48,7 év, HCV-genotypus: 1b, HAI-átlag: 10,1, SD: ±4,8; stage-átlag: 2,0 SD: ±0,6). Az utánkövetési idő legalább 6 hónap volt. Eredmények: A két csoport adatai között szignifikáns különbség nem volt. A pegilált interferon- + ribavirinkezelés hatására az ALT-érték kifejezetten csökkent (73,4 U/l SD: ±25,5 versus 45,9 U/l SD: ±22,1), és ez a csökkenés a természetes interferonkezelés és az utánkövetési idő alatt is változatlan maradt (45,7 U/l SD: ±15,1, illetve 49,3 U/l SD: ±19,4 U/l; p < 0,001). A kontrollcsoportban az ALT-szint csökkent (108,5 U/l SD: ±69,8 versus 86,0 U/l SD: ±82,8) a pegilált interferon- + ribavirinkezelés hatására, de a kezelés elhagyása után relapsus következett be (ALT: 99,7 U/l SD: ±60,9). A pegilált interferon- + ribavirinkezelésre virológiailag nonresponder (↓ < 2 log ₁₀ ) betegeken a kezelés elhagyására a vírusszám a kiindulási értékhez képest nagyságrenddel nőtt. A természetes interferonkezelés a vírusreplikációt képes kontrollálni (ezt a vírustiter-emelkedést megakadályozza), de a természetes interferonkezelés elhagyását e betegeken is hasonló vírustiter-emelkedés követi. A természetes interferonkezelés alatt a szubjektív mellékhatásokat a betegek enyhébbnek ítélték. Leukopenia, thrombocytopenia ritkábban és kisebb mértékben fordult elő, mint a kombinált antivirális kezelés során. A betegek számára a természetes interferonkezelés technikai nehézségei (heti háromszori injekciózás, im. adagolás stb.) nem jelentettek komoly problémát, amiben nyilván jelentős része volt annak, hogy e kényelmetlenségeket ellensúlyozta az a pozitív pszichés hatás, hogy nem maradnak kezelés nélkül. Következtetés: A szerzők a kis esetszám miatt messzemenő következtetések levonására nem vállalkozhatnak. A természetes interferonkezelés kedvező hatása e betegcsoportban további bizonyításra szorul. Nagyobb betegcsoporton, hosszabb utánkövetési idővel végzett klinikai vizsgálat szükséges, melynek értékét jelentősen növelné, ha kontroll-májbiopszia is történne. Tapasztalataik alapján e szakmai protokoll által kínált lehetőség széles körű alkalmazását és az említett vizsgálat megszervezését ajánlják.

Absztrakt

A krónikus C-vírus hepatitis kezelés nélkül 15–25 év alatt májzsugort, májelégtelenséget, májrákot okozhat. A krónikus C hepatitis kezelésében túlzás nélkül forradalminak nevezhető változást hozott a telaprevir és a boceprevir után a simeprevir, majd a második generációs direkt antivirális szerek, a nukleotidanalóg polimerázgátló sofosbuvir, az újabb proteázgátlók, az asunaprevir és a paritaprevir, az NS5A-gátlók, mint a daclatasvir, a ledipasvir és az ombitasvir, továbbá a nem nukleotidanalóg polimerázgátló, a dasabuvir elérhetővé válása. E készítmények kombinációival még a legnehezebben kezelhető betegcsoportokban is – a korábbi kezelésekhez képest rövidebb idő alatt és sokkal kevesebb mellékhatással – 90% feletti gyógyulás érhető el. Kizárólag szakmai szempontokat figyelembe véve minden, hepatitis C-vírus-fertőzött beteg antivirális kezelése indokolt, és biztonságosságuk miatt valamennyi, kezelésre szoruló betegnél egyértelműen az interferonmentes kezelés az optimális. A szerzők áttekintik a legújabb kezelési lehetőségeket, amelyekkel már a hepatitis C-vírus teljes eradikációja sem utópia, ez azonban jól megtervezett, megszervezett szűrőprogramok nélkül nem lehetséges. Orv. Hetil., 2015, 156(21), 841–848.

Absztrakt

Bevezetés: A háló alkalmazásával végzett rekonstrukciók egyre gyakoribbak a különféle sérvek ellátásánál, beleértve a posztoperatív sérveket is. A hálós sérvműtétek esetén a leggyakoribb szövődmény a seroma-, haematoma- és abscessusképződés. Korábban irodalmi ritkaságnak számított a késői posztoperatív időszakban megjelenő fibrosus cystás elváltozás, azonban több klinikai tanulmány, valamint saját tapasztalatunk is arra enged következtetni, hogy ez gyakoribb elváltozás, és esetleges jelentkezésével számolnunk kell.

Beteganyag: 2001. január 01. és 2005. december 31. között 148 esetben végeztünk háló beültetésével hasfali rekonstrukciót hegsérv miatt. Késői szövődményként 4–25 hónap után 5 esetben észleltük pseudocysta kialakulását onlay behelyezett polipropilén hálót követően. A cystafal széles excisióját követően betegeink szövődménymentesen gyógyultak.

Megbeszélés: A pseudocysta-képződés etiológiája nem tisztázott, de valószínűsíthető az összefüggés seroma, illetve haematoma kialakulásával, annak ellenére, hogy ezeket az elváltozásokat a közvetlen posztoperatív szakban betegeinknél nem észleltük. Nem bizonyítható az sem, hogy a háló tulajdonsága, illetve beültetésének módja hatással van-e a fibrosus cysta kialakulására. Kiemelendő, hogy az onlay hálós sérvrekonstrukcióknak ezen késői szövődménye csak egy ismételt műtéttel gyógyítható. A pseudocysta-képződés megelőzhetőnek tűnik a sublay és minimálisan invazív technikák szélesebb körű alkalmazásával.

Bevezetés: Magyarországon kevéssé ismertek a cystás fibrosis betegség egyéni és társadalmi terhei. Célkitűzés: A cystás fibrosissal élő betegek és gondozóik egészséggel összefüggő életminőségének és terheinek felmérése. Módszer: Az európai BURQOL-RD-projekt keretében keresztmetszeti kérdőíves felmérést végeztek EQ-5D-5L-kérdőívvel és retrospektíven vizsgálták az egészségügyi ellátások igénybevételét. Eredmények: 110 beteg (korcsoportok, év: 0–13, N = 48; 14–17, N = 12; ≥18, N = 50) vett részt a vizsgálatban, a diagnózis felállításakor az életkor medián 1 év volt. Az EQ-5D-5L-indexérték szignifikánsan alacsonyabb volt a 18–24 és 25–34 éves korosztályban a hazai populációs átlagnál (p<0,05). Tüdőgyógyászati szakvizsgálaton 75 beteg (68%) járt, kórházi felvételre 55 beteg (50%) került az elmúlt 6, illetve 12 hónapban, dornase alfa-kezelést 57 beteg (52%) kapott. Öt felnőtt beteget (10%) segített közeli családtag nem hivatásos gondozóként. Következtetések: A cystás fibrosis jelentős életminőség-csökkenéssel jár. A kutatás elsőként nyújt alapadatokat a kelet-közép-európai régióból a cystásfibrosis-ellátás egészség-gazdaságtani elemzéseihez. Orv. Hetil., 2014, 155(42), 1673–1684.

Absztrakt:

Bevezetés: A SHOX gén izolált haploinsufficientiája az alacsonynövést okozó monogénes elváltozások leggyakoribb oka. A gén heterozigóta eltérése az idiopathiás alacsonynövéssel (ISS) diagnosztizált betegek 2–15%-ában, Leri–Weill-dyschondrosteosis szindróma (LWS) 50–90%-ában, valamint a Turner-szindrómában szenvedők csaknem 100%-ában igazolható. Célkitűzés: A SHOX gén haploinsufficientiája gyakoriságának meghatározása ISS-sel és LWS-sel diagnosztizált, valamint Turner-fenotípusú, de normális karyotypussal rendelkező betegek (TF) körében, valamint beazonosítani a SHOX géneltérésre jellemző dysmorphiás jeleket. Módszer: Összesen 144 betegben került sor a SHOX gén haploinsufficientia-vizsgálatára multiplex ligatiós próba Amplifikáció (MLPA) módszerrel. A betegek klinikai adatai (auxológiai paraméterek, csontrendszeri rendellenességek, dysmorphiás tünetek) és a pozitív genotípus közötti összefüggéseket statisztikai módszerekkel elemezték. Eredmények: A vizsgált 144 betegből 11 (7,6%) esetében igazolódott SHOX géneltérés, női dominanciával (8/11, 81%). A SHOX-pozitív betegeknek szignifikánsan magasabb volt a testtömegindexe (BMI) (5/11-ből vs. 20/133-ból mutatott emelkedett értéket, p<0,02), és gyakoribbak voltak a dysmorphiás tünetek (9/11 vs. 62/133, p = 0,02). A felső végtagokon megjelenő Madelung-deformitás SHOX-pozitív betegek között szintén szignifikánsan gyakrabban fordult elő (4/11, 36% vs. 14/133, 10%, p = 0,0066), mint a SHOX-negatívakban, de a vizsgálatkori életkor, az alacsonynövés mértéke, valamint az auxológiai mérések alapján számolt testarányok nem mutattak statisztikailag kimutatható különbséget a két csoport között. Következtetések: A SHOX gén haploinsufficientiájának előfordulási gyakorisága a vizsgált betegpopulációnkban megegyezik az irodalmi adatokkal. SHOX-pozitív esetekben, az idiopathiás alacsonynövés mellett, a dysmorphiás elváltozások pozitív prediktív értékkel bírnak a SHOX génelváltozások fennállására. Ugyanakkor a dysmorphiás jegyet nem mutató, de genetikailag pozitív eset arra utal, hogy a SHOX gén vizsgálata indokolt dysmorphiás tünetet nem mutató idiopathiás alacsonynövés esetén is. Orv Hetil. 2017; 158(34): 1351–1356.