Search Results

Absztrakt:

Bevezetés: Számos klinikai vizsgálat igazolta myeloma multiplexben a minimális residualis betegség (MRD) prognosztikai jelentőségét. Célkitűzés: A 2007 és 2017 között kezelt myelomás beteganyagunk feldolgozása, első vonalban adott kezelés után, áramlásos citometriával (FCM) meghatározott MRD függvényében. Módszer: A fenti időszakban kezelt 107 betegből 56 esetben (medián életkor: 68 év) történt MRD-felmérés a kezelés után. A kezelések 91%-ában bortezomibbázisú indukció, 50%-ában autológcsontvelő-transzplantáció (ASCT) is történt. MRD-meghatározás: csontvelői mintából történt FCM (az esetek többségében kórházunkban, BD FACScan, 3 szín, panel: CD38, CD138, CD19, CD45, CD56, CD28, CD117, cyKappa, cyLambda, 100 000 esemény). Statisztikai analízis: SPSS 13.0. Eredmények: Az MRD-negatív (n = 22) betegek progressziómentes (PFS) és teljes túlélése (OS) is szignifikánsan hosszabb az MRD-pozitív (n = 34) betegekénél (PFS medián 54 vs. 22 hónap, p = 0,001, 5 éves túlélés 79 vs. 21%, p = 0,002). A komplett remisszióba (CR) került betegcsoporton (n = 29) belül is szignifikánsan szétváltak a túlélési görbék (MRD-negatív CR [n = 17] PFS: 60 hónap, MRD-pozitív CR [n = 12]: 21 hónap, p<0,001). MRD-negatív „nagyon jó parciális remisszióban” (VGPR) (n = 5) hasonló PFS-t mértünk (54 hónap), mint MRD-negatív CR esetén. ASCT-n átesett, MRD-negatív betegeknél (n = 11) találtuk a leghosszabb PFS-t (68 hónap, p<0,001), míg a transzplantáció után MRD-pozitív betegeknél (n = 18) hasonlóan rövid (25 hónapos) volt a PFS, mint akiknél (n = 15) nem történt transzplantáció, és volt kimutatható residualis betegségük (21 hónap). Multivarianciaanalízis (stádium, citogenetikai rizikó, ASCT) alapján is független prognosztikai faktor az MRD a PFS és OS szempontjából, nem találtunk azonban összefüggést az MRD és az alábbi paraméterek között: stádium, citogenetikai rizikó, kezelési ciklusok száma, ASCT. Következtetés: A myeloma indukciós kezelését követően elért válasz mélysége a túlélés független prediktora. Indokolt a laborvizsgálatok mellett meghatározni a maradék betegség tömegét, és megfontolni a konszolidáló és/vagy fenntartó kezelést MRD-pozitív esetekben ASCT után, MRD eradikálására kell törekedni a kezelésre alkalmas betegeknél. Orv Hetil. 2019; 160(13): 502–508.

Absztrakt:

A Gaucher-kór a leggyakrabban előforduló lizoszómális tárolási betegség, amiért a β-glucocerebrosidase enzim elégtelen működése a felelős. A betegség ritka, incidenciája 1/60 000, az askenázi zsidók körében 1/1000 (850). Hazánkban jelentősen aluldiagnosztizált, mivel korábbi adatok szerint 34 Gaucher-kóros beteg ismert. Főbb tünetei: fáradékonyság, vérzés, anaemia, gyakori infekciók, csontfájdalom, pathológiás csonttörések, neuropáthiás fájdalom, splenomegalia és a növekedés elmaradása. Egy 34 éves férfit splenomegalia és thrombocytopenia miatt vizsgáltuk. A crista biopszia során tárolási betegségre jellemző csontvelői macrophagszaporulat mutatkozott. A száraz vércseppteszt Gaucher-kór pozitivitást igazolt. Az öröklődő betegség miatt végzett családkutatás során a beteg húgánál szintén igazolódott a veleszületett enzimzavar. A diagnózis felállítása óta mindketten enzimszubsztitúcióban részesülnek, mely mellett betegségük jól kontrollált. Esetünkkel a thrombocytopenia hátterében előforduló ritkább, de jól kezelhető betegségre szeretnénk felhívni a figyelmet.

Absztrakt:

Bevezetés: A primer csontlimfómák rendkívül ritka entitások, melyek patogenezisét illetően az alacsony esetszám miatt még mindig kevés információ áll rendelkezésünkre. A primer csontlimfóma lokalizált csontfájdalommal indul, B-tünetek nem jellemzőek, a képalkotó vizsgálat patológiás gócot, akár patológiás törést is mutathatnak. A betegség a csontokon kívül legfeljebb regionális nyirokcsomókat érinthet, de több csont is lehet érintett. Szövettanilag legtöbbször a diffúz nagy B-sejtes limfómára jellemző fenotípus látható, a femur a leggyakoribb lokalizáció. A tibia eredet fiatal betegekben különleges klinikopatológiai megjelenéssel társulhat; 40 év alatti betegek, akár kétoldali, proximális tibia lokalizációjú betegsége stádiumtól és fenotípustól függetlenül igen kedvező túlélést mutat.

Célkitűzés: Vizsgálatunk célja volt megvizsgálni a primer csontlimfóma fent említett manifesztációjának előfordulását, valamint klinikopatológiai jellemzőit.

Módszerek: A Pécsi Tudományegyetem Pathológiai Intézetének 2007–2017 közötti adatbázisában összegyűjtöttük a primer csontlimfómák klinikai, radiológiai, szövettani, illetve ahol elérhető volt, ott genetikai jellemzőit.

Eredmények: 9 primer csontlimfóma-diagnózis született a vizsgált időszakban. Egy korábban felismert beteg relapszusa zajlott, egy precursor B-sejtes limfoblasztos limfóma diagnózisa pedig kétoldali tibiaérintettség kapcsán került felismerésre. A fentiek közül négy, 40 év alatti beteg kapcsán figyeltünk meg tibiaérintettséget.

Következtetések: Az irodalomban csupán egy tanulmány vizsgálja részletesen a fiatal betegek primer tibialimfómájának klinikopatológiai vonatkozásait. Az esetek alapján körvonalazódik, hogy a betegek többsége férfi, jellemző a térdfájdalom, illetve a szklerotikus elváltozást mutató radiológiai lelet. A limfóma szövettani típusa sokféle lehet, azonban a kórlefolyás ettől függetlenül kifejezetten kedvezőnek bizonyul.

Összefoglaló. Bevezetés: A gyermekkorban előforduló hematológiai megbetegedések közül az indolens non-Hodgkin-lymphomák igen ritka entitásnak számítanak. A betegség általában körülírt nyirokcsomó-megnagyobbodással jelentkezik, mely jellemzően lokalizált marad, szisztémás tünetek megjelenése nélkül, a prognózis kifejezetten kedvező. Morfológiai képük igen változatos, ami miatt gyakran differenciáldiagnosztikai kihívást jelentenek. Sajátos klinikopatológiai megjelenésük és rendkívül kedvező gyógyhajlamuk miatt a 2016-os WHO klasszifikációban önálló entitásként szerepelnek, mint gyermekkori-típusú follikuláris lymphoma és gyermekkori nodális marginális zóna lymphoma. Jelen tanulmányunk célja volt átfogó képet adni a gyermekkori indolens lymphomákról, különös hangsúlyt fektetve a differenciáldiagnosztikai problematikára. Közleményünkben részletes ismertetésre kerülnek az egyes szövettani típusok, morfológiai, immunhisztokémiai, klinikai és genetikai jellemzők szerint.

Summary. Introduction: Indolent non-Hodgkin lymphomas in the pediatric and young adult population are very rare. The disease usually presents as isolated, localized lymphadenopathy most often in the head and neck regions, without generalized symptoms. The histology mainly shows mature B-cell lymphoma phenotypes, distinction from reactive lymphoid hyperplasias can be often difficult. Pediatric indolent lymphomas show characteristic clinicopathological features with excellent prognosis that differ from the adult counterpart; these lymphomas can be found as a distinct entity in the 2016 WHO classification as the pediatric-type follicular lymphoma and the pediatric-type nodal marginal zone lymphoma. In this study we present the pathologic characteristics: morphology, immunophenotype and genetical features and the important differential diagnostics of these entities.

Abstract

Background: Although liver biopsy (LB) is the gold standard for the morphological diagnosis of diseases of the liver, recent noninvasive tests may also help in the evaluation of liver fibrosis. We have studied blood fibrosis markers and liver stiffness (LS) measurement to assess fibrosis in different forms of chronic hepatitis C virus (HCV) infection. Patients and methods: Out of 119 HCV-infected patients, 75 had biopsy-proven chronic hepatitis C, 24 had HCV cirrhosis, 20 individuals were symptom-free HCV carriers with persistently normal alanine aminotransferase (PNA), and 30 healthy blood donors served as controls. Wai's aspartate-aminotransferase (AST) to platelet ratio index (APRI) was calculated from serum AST and blood platelet number. Serum HCV-RNA (hepatitis C virus ribonucleic acid), procollagen-III-peptide (P-III-P) and hyaluronic acid (HA), plasma transforming growth factor β-1 (TGFβ-1), Knodell's histological activity index (HAI), and METAVIR fibrosis score were determined, and for LS measurement transient elastography (TE) (FibroScan) was applied. Results: In chronic hepatitis C patients, all fibrosis markers were significantly elevated compared to normal controls. HA, APRI, and LS values were highest in HCV cirrhosis and nonresponders to PEG-IFN + ribavirin (P/R) therapy. High P-III-P values occurred only in advanced fibrosis. Serum HA correlated with the fibrosis stage. Plasma TGFβ-1 was significantly higher in patients with chronic hepatitis C than in symptom-free HCV carriers, and it correlated with HAI. After 3–6 months of P/R therapy, both HA and TGFβ-1 levels significantly decreased even in virological nonresponders. APRI was 0.21 ± 0.05 in normal controls, 0.20 ± 0.08 in symptom-free HCV carriers, 0.70 ± 0.40 in patients with chronic hepatitis C, and 3.21 ± 2.3 in HCV cirrhosis cases. LS values were 5.10 ± 1.19 kPa in controls, 5.38 ± 1.37 kPa in HCV carriers with PNA, 9.67 ± 4.11 kPa in chronic hepatitis C patients, 6.56 ± 2.61 kPa in patients with sustained virological response, 18.55 ± 11.65 kPa in nonresponders to P/R, and 37.40 ± 16.85 kPa in HCV cirrhosis cases. On the basis of a novel sequential algorithm that comprises APRI and LS for assessment of fibrosis, 47% of our HCV patients did not need biopsy for diagnosing significant (F ≥ 2) fibrosis. Conclusion: Both blood fibrosis markers and LS, particularly in combination, represent an advance in the noninvasive assessment of fibrosis in HCV infection. P/R treatment may inhibit fibrosis progression even independently of virological response.

Összefoglaló. Az acut myeloid leukemia a csontvelői eredetű hemopoetikus őssejtek malignus klonális betegsége. A betegség lefolyása, különösen a nagy dózisú kemoterápiára és allogén csontvelő-transzplantációra alkalmatlan betegek számára, a legutóbbi időkig szinte kivétel nélkül fatális volt. Az idős és/vagy leromlott állapotú acut myeloid leukemiás betegek kezelésében óriási áttörést hozott a Bcl2- (B-cell lymphoma 2) inhibitor – venetoclax és a hypomethyláló azacitidin kombinációja.

Ötvenéves nőbetegünkön a normál karyotípusú, nucleophosmin 1 mutációval járó acut myeloid leukemia diagnózisa előtt szeptikus állapotot okozó végbéltályog miatt tehermentesítő colostomaképzést végeztünk.

A széles spektrumú kombinált antibiotikus kezelés mellett is súlyosan elesett, szeptikus állapotú betegen a nagy dózisú, kuratív indukciós kezelést nem tartottuk kivitelezhetőnek, ezért venetoclax–azacitidin kombinációt alkalmaztunk. A beteg az első ciklus alatt az antibiotikus, antimycoticus kezelés mellett masszív hemoszupportációra szorult. A második ciklus alatt lényeges szövődményt már nem észleltünk, a ciklus végén elvégzett csontvelővizsgálat pedig komplett hematológiai remissziót igazolt. A páciens önellátóvá vált, a végbéltályog jelentősen javult. Az új kezelési lehetőség mellett elért remisszió, a beteg javuló általános állapota korábban ismeretlen problémát vet fel. Egy 50 éves beteg jó prognózisú eltéréssel járó acut myeloid leukemiájának ellátása a nagy dózisú kemoterápiával elért első remisszióban nem igényel allogén csontvelő-transzplantációt. „Nem kuratív” kezeléssel elért remisszióban hogyan folytassuk a kezelést?

Summary. Acute myeloid leukemia is a clonal malignancy of bone marrow haemopoietic stem cells. Until recently the outcome of the disease has been almost without exemption fatal, especially in cases ineligible for high dose induction chemotherapy and bone marrow transplantation. The Bcl-2 inhibitor venetoclax-azacitidine combination is a breakthrough therapy for the elderly and frail AML patient.

Prior to the diagnosis of normal karyotype NPM 1 mutant AML of our 50-year-old female patient a colostomy had been performed due to anal abscess leading to sepsis.

The septic patient being extremely frail in spite of wide spectrum antibiotic treatment was deemed ineligible for high dose curative induction treatment, hence venetoclax-azacitidine combined treatment was used. During cycle 1 the patient needed massive transfusion support beside concomitant antibiotic and antimycotic medication. On course of cycle 2 no major complications were detected, BM evaluation at the end of cycle confirmed complete haemotologic remission. The abscess significantly improved, the patient’s self-care capability was restored. The remission induced by this new option and the improvement of the performance status of the patient raised hitherto unasked questions. In case of a patient aged 50, a favourable prognosis AML in remission following high dose induction does not mandate HSCT as a next step. How shall we follow the course of treatment in remission elicited by a ‘non-curative’ option?

Absztrakt:

Bevezetés: A plazmasejtes myeloma változatos klinikai lefolyással járó hematológiai malignitás, melyhez heterogén genetikai háttér társul. A betegség patogeneziséhez és progressziójához asszociáltan gyakran jelennek meg visszatérő kromoszomális és szubkromoszomális eltérések, melyek diagnóziskor való kimutatása segíti a betegek genetikai karakterizálását, klasszifikációját és prognosztikai besorolását. Célkitűzés: Tanulmányunkban átfogóan értékeltük a Pécsi Klinikai Központ és a Tolna Megyei Balassa János Kórház plazmasejtes myelomában szenvedő betegein 2005 és 2018 között általunk elvégzett molekuláris citogenetikai vizsgálatok eredményeit. Módszer: Az említett periódusban 231 beteg csontvelői és perifériás vérmintájában szűrtünk visszatérő genetikai aberrációkat fluoreszcens in situ hibridizációval. A módszerrel az immunglobulin-nehézlánc-gént érintő kromoszómatranszlokációkat, az 1p és 17p kromoszómakarokat érintő vesztéseket, az 1q kromoszómakart érintő többletet, valamint a 13-as kromoszómát érintő kiegyensúlyozatlan aberrációkat vizsgáltuk. Negyvenkét beteg mintáján multiplex ligatiofüggő szondaamplifikációval vizsgáltuk az 1p, 1q, 5q, 12p, 13q, 16q és 17p kromoszómakarok jellemző vesztéseit és többleteit. A vizsgált időszakban 116 csontvelői mintán kariotipizálásra is sor került. Eredmények: Összesen 233 genetikai eltérést azonosítottunk célzottan, az aberrációk gyakorisága megfelelt a korábbi nemzetközi tanulmányok által látottaknak. Azonos kromoszómakarokat fluoreszcens in situ hibridizációval, valamint multiplex ligatiofüggő szondaamplifikációval vizsgálva az eredmények 96,2%-os egyezést mutattak. Az utóbbi technikával a fluoreszcens in situ hibridizációval detektált abnormalitásokon túl további 21 kiegyensúlyozatlan genetikai aberrációt azonosítottunk 16/42 betegben (38%). Következtetés: Eredményeink alapján az általunk használt két molekuláris citogenetikai módszer együttes alkalmazása jelentősen segítheti a jövőben a plazmasejtes myelomában szenvedő hazai betegek átfogóbb genetikai karakterizálását. Orv Hetil. 2019; 160(24): 944–951.

Bevezetés: Az utóbbi években felfedezett számos új prognosztikai faktor segítséget nyújthat a várható túlélés meghatározásához krónikus lymphocytás leukémia esetében. Célok: Jelen tanulmány célja e prognosztikai faktorok gyakoriságának, valamint egymással való összefüggésének meghatározása volt 419 beteg mintáin. Módszerek: 160 esetben végezték el az immunglobulin-nehézláncgén mutációs vizsgálatát. Eredmények: Az esetek 62%-ában nem mutált immunglobulin gént találtak, a nehézlánc géncsaládok használata különbözött a mutációs státusz függvényében. A CD38 expresszió 78%-os konkordanciát mutatott a mutációs státusszal, a ZAP-70-expresszió tekintetében korrelációt nem figyeltek meg. Citogenetikai abnormalitást 76%-ban láttak, a leggyakoribb eltérések a del(13q) (57%), a 12-es triszómia (15%), a del(11q) (12%) és a del(17p) (6%) voltak. A del(11q)-t hordozó esetek 95%-a nem mutált, az egyedül del(13q)-t hordozó esetek 74%-a mutált IgH-gént tartalmazott. Következtetések: A vizsgált paraméterek nem függetlenek egymástól, ezért alkalmazásuk a klinikai gyakorlatban gondos tervezést igényel.