Search Results
A két Cato gazdag (és egybefolyó) utóéletéből szemelgettünk néhány jellemző dokumentumot (Petronius, Martialis). Színes és drámai kép tárul az olvasó elé Lucanus eposzából, kiváltképpen a IX. énekben megörökített durum iter leírásából, amelyhez a színeket a költő — a történeti valósággal keveset törődve — a mesés Nagy Sándor-hagyományból vette. — „Az antikvitás XVI. századi képe” c. monográfiánk (1960) anyagából további érdekességeket kínálnak Bornemisza Péter prédikációs kötetei, mint pl. a megvesztegethetetlen ókori eszménykép ellentéteként felvonultatott főúri „lopók”, akik nem vasláncot (bilincset), hanem aranyláncot viselnek. Ugyancsak Bornemisza hivatkozik egy Rosa nevű milánói személyre, aki — felkelésének elbukását látva, de ügye igaz voltának tudatában — halála után Cato mellett óhajtott magának helyet a Purgatórium kapujában (vö. Dante, Purg. I). A magyar irodalomból Berzsenyi Dániel Catohivatkozásait idéztük: a költő az antik szerzők ismeretében állítja párhuzamba korának nagyságait az ókor hőseivel. — Kuriózumképpen hivatkoztunk végül Berzsenyi (és Dante) „őr-Catójának” modern Fortlebenjére: egy mai lakattípus is „Cato” márkajelzéssel került forgalomba.
„Ann. I 61—65 is borrowed from Hist. II 70 and V 14—15.” A. J. Woodman eme megállapítását F. R. D. Goodyear is akceptálta, mindenesetre bizonyos „troublesome implications”-re való utalással. Mi — már korábban — Tacitusnak máshol is megfigyelhetô eljárására hívtuk fel a figyelmet: a történetíró akárhányszor szuverén módon „merített” forrásaiból, nem önállóság híján, nem is „manipulatív” célzattal, hanem magasztos eszményeinek szolgálatában (σεμνϖς). Modern párhuzamként idéztük a Vergilius-fordító Lakatos István hasonló eljárását: visszaemlékezésében úgy járt el, hogy korjellemzô „kitalálásai” is összhangban legyenek a történelmi tényekkel.
„Mozdulatlan (érinthetetlen) béke?” Ambivalens szókapcsolat, ha a béke-eszmény császárkori megítélésére gondolunk. Vajon az Aeneis minden olvasója számára teljességgel magától értetődött-e, hogy Aeneas késôi unokái ne habozzanak virtusuk „tettekben megnyilvánuló kiteljesítésével”? (Aen. VI 808.) Az a bizonyos cupido proferendi imperii — minden áron! — aligha tekinthetô „meggyôzô politikai vezérelvnek” (E. Koestermann). És ha nincs is mód a virtus gyakorlására, és bele kell törôdni a béke „érinthetetlenségébe”? A pax Romana-t nemcsak Seneca „diszkreditálta”; mások sem ítélték vitathatatlannak. A tárgyalt szöveghelyek Tacitus gondolatvilágának megközelítésében is segítenek.
A zsidóság Nagy Sándor idejében került a görög világ látóterébe, amely először a „barbár filozófia" képzetkörébe illesztette bele az újonnan felfedezett népet. A Ptolemaios-kori Egyiptomban a zsidóság és görögség egymás mellett élése még problémamentesnek nevezhető; a kor irodalmában néhány közhelyet leszámítva nem beszélhetünk antiszemitizmusról. A „görög antiszemita irodalom" kezdetei jórészt egyiptomi papi körökhöz köthetők; az innen kikerülő hellénizált szerzők műveiben egy ősi egyiptomi—zsidó vallási ellentétről szóló hagyomány motívumai jelennek meg. Apión kezében futnak végül össze a görög „barbár-diskurzus", az egyiptomi Antiexodusnarratíva és az aktuális zsidó—görög politikai feszültségek szálai.
A tanulmány kimutatja, hogy egy többsoros szakasz Szent Gellért csanádi püspök exegetikai munkájában ( Gerardi Moresenae ecclesiae seu Csanadiensis episcopi Deliberatio supra hymnum trium puerorum, __
Vitellius utolsó óráinak tacitusi megörökítéséből (Hist. III 84) kiindulva a császárkori „Silence of fear and intimidation” (A. Timonen) beszédes példáit interpretáltuk, különös tekintettel Tacitusra (Agr. prooem. etc.) és az ifj. Plinius Panegyricusának szervilis hízelgésére, illetve a caesari diktaturát titokban elítélő Cicero semiliber megnyilatkozásaira. Újból felhívtuk a figyelmet a plutarchosi Démétrios-élet-rajznak Tacitus megértését is segítő párhuzamaira.
A nemzetközi tudományosság követelményeihez felnövekvő magyarországi filológus nemzedék (Ponori Thewrewk Emil és környezete) az osztrák-magyar kiegyezés (1867) utáni évtizedekben személyeskedő viták során igyekezett pótolni történeti okokkal magyarázható elmaradásunk hiányosságait. Az emlékezetes „Ábel contra Hóman”-polémia nem előzmények nélkül robbant ki 1877-ben. Ábel Jenő ifjúkori Mentorát, Ring Mihályt Hóman Ottó még pesti magántanár korában (1871-ben) marasztalta el, talán illetéktelennek érezvén Ring Pindaros-tanulmányait (1870-bôl). De miért szemelték ki a pestiek (Heinrich Gusztáv és Thewrewk) az 1872 óta kolozsvári Hóman Pindarosának megbírálására az alig érettségizett Ábelt? Hóman idősebb kolozsvári tanártársa, a kötözködô kedvű polihisztor Brassai Sámuel már 1871-ben megcsipkedte a kül- és belföldi Horatius-kommentátorokat. Súlyosabb következményekkel azonban csak az 1873-ban közzétett észrevételei jártak (az Aeneis II. énekének magyarázóiról, különös tekintettel P. Thewrewk iskolai kiadására), vagy még inkább Heinrich Gusztáv iskolai Cicero-magyarázatainak könyörtelen kifigurázása. Alkalmasint erre reagáltak az érzékenységükben sértett pesti nagyságok azzal, hogy egy gyerekemberrel dorongoltatták le - nem az öreg Brassait, hanem a könnyebben sebezhetőnek vélt Hómant. Hinc illae lacrimae.
If Augustus claims to be, as it is well-known, a new Romulus, he has also tried to set up his action and public image with regards to current collective representations related to other kings of Rome. Thus, his major religious policy helps him to become a new Numa, while particular attention he paid to priesthood, temple, and fecial rites get him as much closer to Tullus Hostilius than Ancus Marcius. As far as the second part of the royal period is concerned, it is much raised in his historical memory policy: his interest in Sibylline Books, but also in major projects carried out in Rome during his reign have contributed to see him as a new Tarquin, while censuses and both administrative and religious reorganisations of the Rome’s urban space the Princeps conducted remind us of a new Servius Tullius. Augustus systematically using the royal memory of Rome allowed him to hide the monarchical tropism of Hellenistic type of his regime under the guise of a return to oldest national traditions.
The allegorical interpretations of pagan gods flourished in late Antiquity. They were the work of the pagans, who thus sought to spiritualize their religion, but also of some Christians, who thought that the pagan fables were hiding truths they needed to discover.
The goddess Hera-Juno has not escaped the phenomenon. Here we consider, taking as one basis the works of Fabius Planciades Fulgentius, African writer of the fifth-sixth century, what these interpretations are and what they tell us both about this goddess and the mentality of late Antiquity.
