Search Results

You are looking at 151 - 160 of 195 items for :

  • "gyógyszerek" x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All
Orvosi Hetilap
Authors: Mária Bényi, Zsuzsanna Kéki, Péter Rákos-Zichy, Vilmosné Panics, and Ivett Honvéd

Az időskori esések egészségügyi, szociális, gazdasági terhe igen jelentős napjainkban is. A demográfiai változások következtében a problémával továbbra is számolni kell. Európa-szerte nagy figyelem hárul az időskori balesetek megelőzésére. A szerzők egy európai uniós program keretében kutatást végeztek a szociális otthoni körülmények között élők esési gyakoriságáról, illetve annak okairól. Cél: A kutatás célja az volt, hogy az esések gyakoriságán kívül azok háttere is feltárásra kerüljön, különös tekintettel a gyógyszerfogyasztásra. Adatok, módszer: Egységes kérdőív alapján két szociális otthonban, amelyeknek együtt 1016 lakója van, egyéves vizsgálat történt. A munka során az ápolószemélyzet rögzített minden esést és azok körülményeit, következményeit. Az okok között kiemelt helyen szerepeltek a környezeti tényezők mellett a fogyasztott gyógyszerek. Ez utóbbiakat az elnevezésük alapján tovább vizsgáltuk, a hatásukat és az elesést okozó mellékhatásukat illetően. Az adatfeldolgozás SPSS 14.0 programmal történt. Eredmények: A szociális otthonok lakói között 1013 esés történt a 12 hónap során. Az esetek kétharmadában valamilyen egészségügyi ellátást igényelt az elesett személy. A leggyakrabban horzsolás, zúzódás, illetve bőrsérülés jött létre (20–24%). Combnyaktörés 3%-ban, egyéb törés 1,8%-ban következett be. Szinte minden lakó fogyaszt gyógyszert: 19% háromfélét vagy annál kevesebbet, a többség ennek a többszörösét. Az egy főre jutó maximális gyógyszerfogyasztás 19 volt, az átlag 6. Az esést okozó mellékhatások tekintetében a maximum 43 volt, az átlag 14. Az egyes mellékhatások gyakoriságát, halmozódását külön is bemutatjuk. Következtetések: Az időskori esések száma, aránya jelentős a szociális otthonban élők körében. Ennek egyik oka lehet az igen nagy mennyiségű gyógyszerfogyasztás, amelynek mellékhatása következtében nő az elesés rizikója.

Restricted access

Absztrakt

A fejlődési rendellenesség klasszikus fogalma a születéskor észlelhető morfológiai rendellenességekre vonatkozott. Később a funkcionális teratogenitás is felismerésre és elfogadásra került, ami a születéssel záruló egyedfejlődés alatti ártalmak általi funkciókárosodásban nyilvánul meg és az élet bármely szakaszában jelentkezhet. Az egyedfejlődés azonban a születéssel nem zárul le, egyes szervrendszereink vagy szerveink a születés után hosszú ideig fejlődési állapotban vannak, és így különböző teratogén faktorok által befolyásolhatók. Különösen lényeges ebből a szempontból a perinatalis időszak, amikor a hormon- és receptorrendszer egymáshoz való beállítódása történik meg és létrejön a hormonális imprinting. Ha ez hibásan történik meg, életre szólóan befolyásolja a receptorok általi hormonkötést és mindazt, ami ennek következménye. A hibás hormonális imprinting tehát funkcionális teratogén és következménye egy fejlődési rendellenességgel egyenértékű zavar azzal súlyosbítva, hogy a hiba az utódgenerációkra is átöröklődik. Hibás imprintinget váltanak ki (állatkísérletekben és az emberi alkalmazáshoz arányosított dózisban is) a receptorszinten ható gyógyszerek, mint az oxitocin, a szteroidhormonok és analógjaik (terhességvédők, fogamzásgátlók, szurfaktánsok), a D- és A-vitamin, a környezetszennyező endokrin diszruptorok (benzpirén, bisphenol A, peszticidek, herbicidek) és egyes szójakomponensek stb. Ebben az értelmezésben mindezek (funkcionális) teratogének, amelyek elkerülése mind a prevenció, mind a terápia szempontjából alapvető jelentőségű. A fejlődési rendellenesség fogalmát tehát ki kell bővíteni azzal, hogy 1. keletkezése nemcsak születés előtt történhet, de perinatalisan, sőt annál később is; 2. az élet bármely időpontjában manifesztálódhat; 3. latens formában is jelen lehet, amit belső vagy külső környezeti faktorok aktiválhatnak; 4. a hibás hormonális imprinting teratogén tényező. Orv. Hetil., 2015, 156(28), 1120–1127.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Bálint Pordány, György Herczeg, and Miklós Máté

Absztrakt:

Az új koronavírus által okozott COVID–19 tüdőgyulladással, heveny légzési elégtelenséggel vagy akár szepszissel járhat. Azoknál a betegeknél alakul ki gyakrabban súlyos állapot, akik valamilyen krónikus alapbetegségben szenvednek. Cikkünk célja felhívni a figyelmet azon esetekre, amelyek elemzése segíthet a COVID–19-tüdőgyulladás lefolyását és mortalitását befolyásoló faktorok felderítésében. Idős betegünk anamnézisében rectumexstirpatio szerepel intraoperatív reanimációval. 2020 januárjában egy időben igazolódott colon ascendens adenocarcinoma, illetve pulmonalis embolia. Hathetes, terápiás dózisú, kis molekulatömegű heparinos (LMWH-) kezelést követően elvégeztük a daganatos szegment reszekcióját. Intraoperatív sikeres reanimáció történt. A műtét után 15 nappal endoszkóposan nem csillapítható, spriccelő anastomosisvérzés miatt akut jobb oldali hemicolectomiát végeztünk. Ezt követően a lázas állapot hátterében COVID–19 igazolódott; tüneti kezelés mellett a beteg láztalanná vált. A továbbiakban anastomosisinsufficientia alakult ki, mely konzervatív terápia alkalmazása mellett szintén gyógyult. Három negatív SARS-CoV-2-vizsgálat után betegünket emittáltuk. Figyelemre méltó, hogy betegünk preoperatív tartós LMWH-kezelésben részesült; az aktív vérzés miatt gyógyszereléséből az angiotenzinkonvertálóenzim (ACE)-gátló elhagyásra került, majd ezt követően SARS-CoV-infekció alakult ki, de multimorbiditása ellenére is meggyógyult. A colorectalis carcinomák a lassan növekvő malignomák közé tartoznak ugyan, ám fontosnak tartjuk ezek megfelelő időben történő kezelését, még súlyos járványügyi helyzetben is. Nagy kihívás elé állít minden orvost a pandémia alatt a betegek megfelelő ellátása, de – mint esetünk is példázza – sikeres lehet a multimorbid betegek sebészeti ellátása is. További következtetésünk, hogy érdemes lenne vizsgálni a társbetegségek kezelésére használt gyógyszerek és a SARS-CoV-2 közötti azon interakciókat, amelyek befolyásolhatják a COVID–19-tüdőgyulladás kimenetelét. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1059–1062.

Full access

Absztrakt:

Bevezetés: A szívelégtelenség magas mortalitású, nagy betegpopulációt érintő, cardiovascularis betegség. A mortalitási adatok és azok változásai fontos információt jelentenek a kezelés hatékonyságának céljából. Célkitűzés: A szívelégtelenség miatti halálozás alakulásának és változásának tanulmányozása a 2010 előtti időszakhoz képest. Módszer: A 2017-ben szívelégtelenség miatt kezelt betegek számát, illetve mortalitási adatait elemeztem, a kórházi halálozást, valamint az 1–6–12 hónapos halálozást figyelembe véve. Az I50 és I42 BNO-kódokat vettem figyelembe, függetlenül attól, hogy az ápolást indokló fő- vagy mellékdiagnózisként szerepeltek. A mortalitásnál csak az összhalálozást értékeltem. Eredmények: A 2017. évben szívelégtelenség miatt szakorvosi ellátásban részesülők száma 1,1%-os prevalenciát adott. Ezen betegek kórházi halálozása 3,9% volt, míg az 1–6–12 hónapos halálozás 5,2–12–17%-nak adódott. Következtetések: A szívelégtelenség prevalenciája kisebb, mint a 2009-ben megadott 1,6%. Ez annak köszönhető, hogy most csak egy évet néztem, míg 2009-ben figyelembe vettük az előző 5 évben diagnosztizált szívbetegeket is, akik adott évben nem voltak szakorvosi ellátáson. A mortalitási adatok is jelentős javulást mutatnak 2009-hez képest, de még mindig a nyugat-európai értékek felett vannak. A javulás nagy valószínűséggel a túlélést nyújtó gyógyszerek jobb feltitrálásával, illetve a jobb adherenciával magyarázható. Orv Hetil. 2020; 161(24): 1012–1014.

Restricted access

A diabeteses polyneuropathia okozta epidemiológiai és egészségbiztosítási betegségteher elemzése egészségbiztosítási adatok alapján

Assessing the epidemiological disease burden and health insurance treatment cost of diabetic polyneuropathy based on health insurance claims data

Orvosi Hetilap
Authors: Tímea Csákvári, Diána Elmer, Noémi Németh, Zsuzsanna Kívés, István Wittmann, József Janszky, and Imre Boncz

Összefoglaló. Bevezetés: Az idegrendszeri károsodás az egyik leggyakrabban kialakuló komplikáció a cukorbetegek körében, mely az egyénnek és a finanszírozónak is jelentős terhet jelent. Célkitűzés: Elemzésünk célja volt a diabeteses polyneuropathia okozta epidemiológiai és egészségbiztosítási betegségteher elemzése. Adatok és módszerek: Az adatok a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) finanszírozási adatbázisából származnak, és a 2018. évet fedik le. Meghatároztuk az éves betegszámokat és a 100 000 lakosra jutó igénybevételi prevalenciát, továbbá az éves egészségbiztosítási kiadásokat korcsoportos és nemenkénti bontásban és ellátási típusonként. A vizsgált kórképet a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (10. revízió) szerinti G6320-as kóddal azonosítottuk. Eredmények: A diabeteses polyneuropathia kezelésére a NEAK 6,63 milliárd Ft (24,52 millió USD; 20,78 millió EUR) egészségbiztosítási kiadást fordított 2018-ban. E költségek legnagyobb hányadát a gyógyszerek ártámogatása adta (78,29%). A teljes népességre számolt, 100 000 főre vetített prevalencia 862/100 000 fő volt a férfiak, 981/100 000 fő a nők esetében, együtt 924/100 000 fő a járóbeteg-szakellátásban. A 65–74 évesek jelentek meg a legnagyobb számban az egyes ellátási szinteken. A nemek eloszlása között a legtöbb vizsgált korcsoport tekintetében számottevő különbség nem tapasztalható, 65 év felett azonban már jóval magasabb a nők aránya. Következtetés: A betegség előfordulási gyakorisága a nők esetében 15,6%-kal magasabb. Idősebb korban jelentősen magasabb betegszámot figyeltünk meg. A neuropathiás szövődmények elkerülése érdekében a terápiás kezelésen túl a megelőzésre is sokkal nagyobb figyelmet javasolunk fordítani. Orv Hetil. 2021; 162(Suppl 1): 38–45.

Summary. Introduction: Neurological complications are the most common type of complications among type 2 diabetes mellitus patients, which put a heavy burden on both individuals and health insurance organizations. Objective: The aim of our study was to determine the epidemiological and health insurance disease burden of non-insulin-dependent diabetes with neurological complications. Data and methods: Data were derived from the financial database of the National Health Insurance Fund Administration (NHIFA) of Hungary for the year 2018. Data analysed included annual patient numbers and prevalence of care utilisation per 100 000 population according to age groups and sex. Patients were identified with the following code of the International Classification of Diseases, 10th revision: G6320. Results: In 2018, NHIFA spent 6.63 billion HUF (24.52 million USD; 20.78 million EUR) on treating diabetic polyneuropathy. Reimbursement of pharmaceuticals was the main cost driver (78.29% of total expenditure). Based on patient numbers in outpatient care, prevalence in 100 000 population was 862 men, 981 women, together 924 people based on outpatient-care utilization. Most patients were aged between 65–74 years in all forms of care. Regarding sex, no significant differences were found among most age groups, however, the ratio of women tends to be higher above 65 years of age. Conclusion: Prevalence was found to be by 15.6% higher among women. Significantly higher patient numbers were found in old age. Besides therapeutic interventions, prevention should gain considerably more attention to avoid polyneuropathic complications. Orv Hetil. 2021; 162(Suppl 1): 38–45.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: András Jánosi, Péter Ofner, Zoltán Kiss, Levente Kiss, Róbert Gábor Kiss, József Dinnyés, Zoltán Járai, Gergely Nagy, Gábor Veress, and Tamás Ferenci

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A szerzők szívinfarktust túlélt betegek terápiahűségét (adherencia) vizsgálták a másodlagos prevenció szempontjából szóba jövő gyógyszerek esetén. Módszer: A Nemzeti Szívinfarktus Regiszterben 2013. január 1. és 2014. december 31. között regisztrált szívinfarktusos betegek közül azok kerültek a vizsgált betegcsoportba, akik a heveny myocardialis infarctust túlélték és a kórházi kezelést követően 180 napig nem volt újabb eseményük. Ezen kritériumoknak 14 843 beteg felelt meg, akiket egy évig követtek. Vizsgálták a sztatin, a béta-blokkoló, a thrombocytaaggregáció-gátló, valamint az angiotenzinkonvertáló enzim/angiotenzinreceptor-blokkoló kezeléshez való adherenciát. A „gyógyszerszedést” az Egészségbiztosító Pénztár gyógyszer-finanszírozási adatbázisa alapján követték. Az adherenciát az indexeseménytől a végpontig (vagy a cenzorálásig) eltelt idő és a kiváltott készítményekkel való ellátottsági idő hányadosaként határozták meg. Végpontnak a halált vagy az újabb infarktus előfordulását tekintették. Többváltozós modellel elemezték az adherenciát és a túlélést. Eredmények: Jó adherenciát (\>80%) találtak a klopidogrel, sztatin, béta-blokkoló, aszpirin és ACEI/ARB esetén a betegek 64,9%, 54,4%, 36,5%, 31,7% és 64,0%-ánál. Azoknál a betegeknél, akiknél az infarktus kezelésekor percutan intervenció történt, magasabb terápiahűséget találtak (p<0,01) minden gyógyszer esetén, kivéve a béta-blokkolókat (p = 0,484). A többváltozós elemzés során igazolták, hogy a sztatin, klopidogrel, ACEI/ARB adherencia 25 százalékpontos növekedése a végpontok bekövetkezésének 10,1%-kal (p<0,0001), 10,4%-kal (p = 0,0002), 15,8%-kal (p<0,0001) kisebb kockázatával járt együtt. Az aszpirin- és a béta-blokkoló kezelés esetén az adherencia nem függött össze a végpontok bekövetkezésének kockázatával. Következtetés: A sztatin, klopidogrel, ACEI/ARB kezelés esetén a magasabb adherencia jobb hosszú távú prognózissal járt együtt. Orv Hetil. 2017; 158(27): 1051–1057.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Csilla Major, Zoltán Vincze, Attiláné Meskó, Judit Balogh, Romána Zelkó, and Erzsébet Németh

Bevezetés: Az öngyógyítás egyik eszköze – az életmód megváltoztatása mellett – a nem receptköteles gyógyszerek vásárlása és szedése. Ez a gyakorlat számos előnnyel jár. Az emberek időt és energiát takarítanak meg azzal, hogy nem ülnek órákat egy egyszerű megfázással a háziorvos rendelőjében, az orvosoknak is több ideje marad a valóban komolyabb ellátást igénylőkkel való foglalkozásra. Ezenkívül az államnak is csökkennek a kiadásai, hiszen a beteg, ha nem megy orvoshoz, csak vény nélküli, így támogatás nélküli gyógyszert vásárol. Célkitűzés: A szerzők a lakosság vény nélküli gyógyszerekkel kapcsolatos szokásait, igényeit mérték fel Fejér megye gyógyszertáraiban. A beteg és a gyógyszerész jobb együttműködésének megvalósítása érdekében marketingkutatást végeztek, melynek keretében 2005. március–június hónapban mintegy 1450 kérdőívet osztottak ki, ebből 743-at sikerült értékelni. Módszer: Vizsgálták, hogy a szakmai kérdésekre (kérdőív 1–25 kérdés) adott válaszokban van-e különbség nem, kor, iskolai végzettség és keresőképesség szempontjából. A válaszokat statisztikai módszerekkel elemezték. A statisztikai vizsgálatokat SPSS 13.0 programcsomaggal végezték. Azokat az eredményeket közölték, ahol szignifikáns eltérést találtak. Eredmények: A válaszadók fele rendszeresen szed gyógyszert, 65%-uk naponta többször lát gyógyszerreklámot. A megkérdezettek – mielőtt recept nélkül kapható gyógyszert vásárolnak – 40%-ban megbeszélik a döntésüket szakemberrel. A lakosság sok információhoz jut a gyógyszerekhez mellékelt betegtájékoztatókból, közel 70%-uk elolvassa azt. Véleményük szerint, ha vény nélküli készítményt vásárolnak, akkor a gyógyszerészek mindig felajánlanak többféle lehetőséget is, és részletesen ismertetik a használatukra vonatkozó tudnivalókat. Következtetések: Feltétlenül szükség lenne eredményes nemzeti nevelési stratégia kidolgozására, hogy a vény nélkül kapható készítményeket az emberek helyesen használják. A lakosság elvárja, hogy a patikában a gyógyszerre vonatkozó információkat számára érthető módon közöljék. A gyógyszertárban kell kiderülnie, hogy a beteg ismeri-e a gyógyszert, melyet szed, hogy az orvosnál íratott-e fel egyéb orvosságot is, hogy van-e olyan betegsége, amely mellett a rendelt készítményt nem szedheti.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Zoltán Mátrai, Gusztáv Gulyás, Csaba Kunos, Ákos Sávolt, Emil Farkas, András Szollár, and Miklós Kásler

Az orvostudomány és az ipari technológiák fejlődésével az emlő jó- és rosszindulatú daganatainak sebészetében is megjelentek a minimálisan invazív eljárások. Az ilyen beavatkozásokról általánosságban elmondható, hogy jelentősen csökkentik az emlő és a mellkasfal hegeit, rövidebb hospitalizációval, kisebb fájdalommal járnak, de speciális, drága eszközigénnyel bírnak, a nyitott műtétekhez képest hosszabb műtéti időt igényelnek és jelenleg még pontos indikációs körük, onkológiai megbízhatóságuk nem igazolt. Az biztos, hogy a minimálisan invazív műtétek – akárcsak az egyéb sebészi szakterületeken – a „high-tech” eszközök révén fokozatosan elterjednek és idővel a rutin emlősebészet részét fogják képezni. A vákuumasszisztált hengerbiopszia terápiás indikációval képes az általában fiatalokat érintő benignus fibroadenomák szinte látható heg nélküli eltávolítására, míg az endoszkóposan asszisztált emlőműtétek során a bőrtakarékos, illetve emlőbimbó-megtartó mastectomia, az axillaris staging és a latissimus dorsi izomlebennyel történő rekonstrukció egyazon rövid hónalji behatolásból valósítható meg. Az egyre gyakoribb implantátumalapú emlő-helyreállító műtétek intrakapszuláris szövődményeinek (implantátum körüli folyadék, ruptura, kapszuláris kontraktúra) diagnosztikájára és kezelésére, valamint a bizonytalan szövettanú intrakapszuláris növedékek biopsziájára kiválóan alkalmasak az endoszkópos technikák. A rádiófrekvenciás tumorablatio szerepének megítélése az emlőben további tapasztalatszerzést szükségeltet, de a funkcionális képalkotó diagnosztika, valamint a tumorellenes gyógyszerek fejlődésével valószínű, hogy a jövőben a primer tumorok egy részénél a sebészi tumoreltávolítás kiváltására szolgálhat. A duktoszkópok árának csökkenésével a ductalis ágrendszer rutinszerű vizsgálata, az irányított microdochectomia, valamint a daganatos terminális ductolobularis egységek, illetve a „beteg lebeny” anatómiai egységként való célzott sebészi eltávolítása válhat kivihetővé. Jelen közleményükben a szerzők saját tapasztalataik ismertetése mellett a téma irodalmi áttekintését végzik, először magyar nyelven. Orv. Hetil., 2014, 155(5), 162–169.

Restricted access

Egyre több adat szól amellett, hogy a depresszió patomechanizmusában a gyulladásnak, más faktorokkal összhangban, meghatározó szerepe lehet. Klinikai megfigyelések alapján írták le a depresszió társulását egy sor nyilvánvalóan gyulladásos betegséggel, mint a gyomor-bél rendszer gyulladásai és az autoimmun betegségek. A depresszió ugyancsak társulhat cardiovascularis betegségekkel, diabetesszel, neurodegeneratív betegségekkel és daganatokkal, amelyeknek a kialakulásában szubklinikus gyulladás játszik szerepet. Mindez azt sugallja, hogy a depresszió egy krónikus gyulladásos szindróma neuropszichiátriai megnyilvánulása lehet. Számos megfigyelés utal arra, miszerint ezek a gyulladások a nyálkahártyáról, leggyakrabban a gyomor-bél rendszerből indulnak ki. A gyulladás oka a baktériumflóra és a nyálkahártya szimbiózisának felborulása rendszerint a nyálkahártyát károsító életmódfaktorok miatt. Ez a helyi gyulladás citokinek, neuropeptidek és eicosanoidok termelődése révén általános hatást fejthet ki, és ezáltal befolyásolja az egyes szervek, így az agy működését is. A gyulladás mind helyileg, mind általánosan a mitokondriális anyagcsere fokozódását, majd kimerülését okozhatja. Ez egy további új elem a depresszió patomechanizmusában. Végül, ugyancsak klinikai tapasztalatok szerint, a bélgyulladások helyi kezelése megfelelő probiotikumok és vitaminok, valamint az ómega-3 zsírsavak rendszeres bevitelével kikapcsolja azokat a gyulladásos ingereket is, amelyek az agy kóros aktivitását okozzák. A baktériumflóra és a bélnyálkahártya kölcsönhatásának helyreállítása, ezáltal a gyulladás megszüntetése egy új lehetőséget jelenthet a depresszió és a társuló betegségek kezelésében. Ez a kombináció gyorsíthatja, illetve fokozhatja a jelenleg alkalmazott antidepresszáns gyógyszerek és pszichoterápia hatásosságát. További vizsgálatok szükségesek mind a gyulladás patogenetikai szerepéről, mind a gyulladáscsökkentés terápiás hatásának igazolására. Orv. Hetil., 2011, 152, 1477–1485.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A nyugtatószer-függőség az egész világban, így Magyarországon is egyre aggasztóbb méreteket ölt. Az egyéb függőségben is szenvedők, valamint a pszichiátriai betegek különösen veszélyeztetettek a gyógyszerfüggőség szempontjából. A probléma valós nagyságáról azonban kevés tudományos adattal rendelkezünk. Célkitűzés: Benzodiazepin hatóanyagú gyógyszerek használatának vizsgálata egy budapesti kórház pszichiátriai rehabilitációs és addiktológiai rehabilitációs osztályán kezelt betegei fogyasztási szokásainak felmérésével és összehasonlításával. Módszer: A vizsgálat alapjául a két osztály 103 betege által anonim módon, önkéntesen, interjú során kitöltött, a nyugtatószer-használati szokásokra, illetve az ezzel kapcsolatos viselkedésekre vonatkozó, 19 kérdésből álló kérdőív szolgált. Statisztikai analízis: A demográfiai adatok leírása az átlaggal és a szórással vagy százalékos arányok megadásával történt. A csoportok összehasonlítására a minta eloszlásának megfelelően t-próbát, Mann–Whitney-féle U-tesztet vagy khi-négyzet-próbát alkalmaztunk. Eredmények: A gyógyszerfüggőségre utaló tünetek, a többféle nyugtató együttes használata, valamint a nyugtatószedés alkoholfogyasztással történő kombinálása is nagyon gyakori volt mindkét osztály betegei között. Az eredmények ugyanakkor számos kérdésnél szignifikáns különbséget mutattak a két mintában. A gyógyszerabúzus szignifikánsan gyakrabban fordult elő az addiktológiai betegek között, valamint az illegális csatornákon történő gyógyszerbeszerzés is ehhez a betegcsoporthoz köthető. A szociális státuszra vonatkozó demográfiai jellemzők, közülük is kiemelkedő módon a lakhatás, jelentősen befolyásolja a nem orvosi rendelésre történő gyógyszerfogyasztást. Következtetések: Az eredmények a gyógyszerfüggőség gyakoriságára hívják fel a figyelmet az addiktológiai és pszichiátriai betegek között, jelezve, hogy sürgős lépések szükségesek a probléma visszaszorítása érdekében. Orv Hetil. 2020; 161(15): 594–600.

Open access