Search Results
The consequences of Crassus’ invasion of Mesopotamia in 54–53 BCE were unanticipated and unintended; however, his disastrous failure shocked the Roman world and suddenly established the Parthians as a serious rival to Rome. Moreover, the shame the Romans felt after the Battle of Carrhae was considerable. The battle scarred the Roman psyche and severely damaged the Roman ego. This study synthesizes and investigates what became a vicious and virulent Roman literary tradition of anti-Crassus propaganda, examining how numerous Roman writers over the course of numerous centuries used the dead and disgraced Crassus as a convenient scapegoat to help explain Rome’s failure to dominate the East and subdue the Parthian rival. It demonstrates that these writers ignored the legitimate causes for the First Romano-Parthian War (56 BCE – 1 CE), which Crassus had inherited, and illustrates that the disaster at Carrhae became a popular moralizing lesson about the consequences of greed, impiety, and hubris.
When seen or presumed in the actions of gods rather than of men, phthonos (‘spite’) has traditionally been regarded as a disturbingly “primitive” form of behaviour, punishing those who have done nothing to deserve punishment (but are simply too successful or prosperous for the deity’s liking), and chiefly manifesting itself in such authors as Herodotus and such genres as Attic tragedy. After the fifth century BC, orthodoxy holds, this gives way to a more enlightened world-view; now spite is confined to humans, and the gods treat humankind more justly. But K. J. Dover once voiced his suspicion that belief in divine phthonos lingered on, and here I try to show that he was right. In the fourth century, divine phthonos itself is still spoken of (by such disparate authors as Aristophanes and Xenophon); and in later writers, from Polybius to Pausanias, the idea of tyche (‘chance’) takes on both the vocabulary and. more important, the substantive role of supernatural phthonos .
Az ember életét végigkísérő „személyes daimón” gondolata először Platónnál jelenik meg a görög filozófiai hagyományban. A platóni corpus idevágó szöveghelyeit megvizsgálva azt találjuk, hogy az elképzelés komoly változáson esett át Platón filozófiáján belül, azonban az alapgondolat végig ugyanaz marad: a személyes daimón az ember sorsának a beteljesítője. Platón utódai megpróbálták mesterük olykor ellentmondásosnak tűnő elképzeléseit összeegyeztetni egymással. A tanulmányban sorra veszem azokat a szövegeket, amelyek a személyes daimón kérdésével foglalkoznak. Ezek a művek középplatonikus és újplatonikus szerzőktől maradtak ránk. A szövegek arra mutatnak, hogy a platonizmus egyes korszakaiban a személyes daimón elképzelése bizonyos sajátosságokat hordoz: míg a középső platonizmusban Sókratés daimonionjának az alakjával összeolvadva az erkölcsös életre való buzdításra szolgál, addig az újplatonizmusban a lélek megszabadulásában játszik szerepet.
Punic prisoners for Regulus's defeat and execution in Carthage in 255, Ihne (1871) 79–80; Smith (1878) 130–132. 36 Fabius Cunctator and Hannibal exchanged prisoners, and Fabius paid the standard rate of 250 denarii per man (Plutarch says drachmae
In 335 BC the young Macedonian King, Alexander III with his Greek allies besieged Thebes and razed it to the ground. The Nicomedian Arrian provides a detailed account on the event that shocked the Greek world, but he, unlike the other historians (Diodorus, Plutarch), tries to exonerate Alexander from the responsibility for the devastation of the city. On the one hand, the present paper makes an attempt to display the sophisticated methods of Arrian with which he manipulates his readers by stealth, on the other hand seeks the answer to the question why it may have been important to the Nicomedian historiographer to gloss over Alexander’s deeds in Thebes.
The sanctuary of Apollon mentioned in the letter of Gadata is not to be sought in Magnesia on Meander but in the town of Tralleis/Tralles. Tralleis was located in the territory of the satrapy Caria whose capital was Magnesia in the age of Dareios. Therefore it is understandable that it was the satrap of Caria who must remedy the abuse which hurted the interests of the priest of Apollon. The inscription containing the letter of Gadata can be a later copy of a Greek original text because its language and orthography has some characterics of the prehellenistic age. This inscription could be seen by Xenophon who probably here has got the idee of naming Gadatas one of the eunuchs in his Oikonomika. Plutarch informs us that the memory of the Persian wars was living in Magnesia in the age of Hadrian, too. It seems that the Roman emperor has visited Tralleis personally.
A következő elemzést az a megfigyelés indokolja, hogy Kallimachos Zeus-himnuszának epilógusa (h. 1. 91 sk.) utal az archaikus költő-filozófus Xenophanés egyik töredékére (fr. 34. 1 sk.). Hogy ez eleddig senkinek sem tűnt fel, annak tudható be, hogy Xenophanés töredékét több szerző idézi különféle változatban, Kallimachos pedig nem arra a szövegre utal, amelyik ma elfogadottnak tekinthető, hanem arra, melyet Plutarchos (de aud. poet. 2. 17 E) őrzött meg nekünk. Ez az észrevétel vezet tovább az allúzió szerepének vizsgálatához, amelyben a vendégszöveg a himnikus formakinccsel ötvöződik.
A Kilian Fleischertől közölt (ZPE 207 [2018] 21–38) új Hypereidés-testimonium (Antipatros követei ellen) elemzése alapján a tanulmány történeti-filológiai érvekkel életrajzi és történelmi adatokat pontosít. Ps. Plutarchos (Vitae X Or. 850A) tudósítását egyértelműen úgy kell értelmezni, hogy Hypereidés Antipatros követeivel szemben Rhodoson Kr. e. 341-ben beszélt az Athénnal kötendő szövetség mellett. Az új töredék másfelől olyan beszédhez köthető, amely Athénban hangzott el a Kr. e. 330-as évek végén, mivel az jól illeszkedik Hypereidés más hasonló, makedónbarát politikusokat támadó beszédeinek sorába.
Kr. e. 413 őszén az athéniak szicíliai hadjáratának katasztrofális vereségéről — Thukydidés és Plutarchos mellett — Diodóros Sikeliótés is beszámol Bibliothéké Historiké c. világtörténetében. Az athéni foglyok sorsáról a Syrakusaiban ülésező népgyűlés döntött. A szicíliai történetíró először a demagóg Dioklés véleményét summázza, mely szerint az athéni hadvezéreket azonnal ki kell végezni és a foglyokat kőbányába kell küldeni. Az indítványt egy újabb, Hermokratés által kezdeményezett indítvány követte — kevés sikerrel. A tömeg zúgolódását a syrakusai háborúban fiait elvesztő Nikolaos színpadias fellépése törte meg. Diodóros itt — rá nem jellemző módon — hosszabb, retorikailag gondosan megszerkesztett beszédet ad szereplője szájába, ezzel irányítva olvasója figyelmét a beszéd fontosságára. Az idős syrakusai férfi az epieikeia és a philanthrópia eszméit testesíti meg. Beszédében az athéniak védelméért szállt síkra: a foglyok elengedését szorgalmazta, és a múltból kiragadott exemplumokkal az Athénnal való megbékélésre ösztönözte a város lakóit. A tanulmány a Diodóros által megalkotott Nikolaos-beszéd forrásait, másrészt a beszédek szerepét vizsgálja a Thukydidés utáni görög historiográfiában.
also in the text of Plutarch's Life of Alexander , where it is said that a snake was seen lying beside Olympias when she was asleep, and for this reason Philip withdrew from his wife. 16 More explicitly, the Latin
