Search Results

You are looking at 11 - 20 of 173 items for :

  • "túlélés" x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All
Magyar Onkológia
Authors:
Borbála Székely
,
Lilla Madaras
,
Gyöngyvér Szentmártoni
,
A. Marcell Szász
,
Zsuzsanna Baranyák
,
Liliána Szittya
,
László Torgyík
,
Éva Zergényi
,
Erika Borbényi
,
István Kenessey
,
Anna Korompay
,
Zoltán Langmár
,
Ferenc Bánhidy
,
Janina Kulka
, and
Magdolna Dank

Absztrakt

Az emlőrák diagnózisakor betöltött életkor alapján a két szélsőséges, egymástól várhatóan legjobban különböző csoportot a 35 évnél fiatalabb és a 70 évnél idősebb betegek csoportja képezi. A jelen vizsgálat célja e két csoport összehasonlításán keresztül annak alátámasztása, hogy az életkor prognosztikai faktornak tekinthető a vizsgált betegek esetében. A Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikáján 1995. október és 2009. március között kezelt 131 nőbeteg (80 idős és 51 fiatal) adatai kerültek feldolgozásra a diagnózis idején vizsgált prediktív és prognosztikus faktorok felhasználásával. Emellett vizsgáltuk a betegek teljes- (OS) és betegségmentes túlélését (DFS) is, valamint az ezeket befolyásoló faktorokat. Statisztikailag szignifikáns eltérés adódott a két csoport között a menarche időpontja, a reproduktív faktorok, a tumor hisztológiai jellemzői és immunfenotípusa tekintetében. A tumorméret, a nyirokcsomóstátusz és a Nottingham Prognosztikai Index (NPI) értékek tekintetében nem mutatkozott szignifikáns eltérés a két csoport között. Annak ellenére, hogy a fiatal betegek között több volt a vizsgálat végéig kialakult áttétes betegség, a betegségmentes túlélés tekintetében nem tapasztaltunk szignifikáns különbséget. A teljes túlélés azonban szignifikánsan hosszabbnak bizonyult az idős páciensek csoportjában. A fenti eredmények az irodalmi adatokkal egybehangzóan arra utalnak, hogy a fiatal nőknél a betegség rosszabb prognózisú, agresszívebb és rapidabb a klinikai lefolyás. Mivel egyik csoport sem tartozik a hazánkban szervezetten szűrt populációba, igen nagy jelentősége lenne az önvizsgálat (már iskolás korban történő) oktatásának, a tömegkommunikáció adta lehetőségek szélesebb körű kihasználásának, a pozitív familiáris anamnézissel bíró nők (különös tekintettel a fiatalok) esetében az egyéni követés megoldásának.

Restricted access

Absztrakt:

A váratlan szívhalál a fejlett országokban a halálozás egyik vezető oka. Bekövetkeztekor csak az azonnali ellátás mentheti meg a beteg életét. Az eszméletvesztéskor jelen lévő laikus tanú által alkalmazott egyszerű beavatkozással (CPR) a túlélés esélye jelentősen nő, mégis az eseteknek kevesebb mint a felében történik ilyen beavatkozás. Az utóbbi évek egyik legfontosabb felimerése az volt, hogy az alapfokú újraélesztés lépéseinek egyszerűsítése, az oktatás rövidítése és népszerűsítése szélesebb körben javíthatja a laikus segélynyújtás gyakoriságát és ezzel a túlélési esélyeket. A kezdeményezés valóban sikeres, és az utóbbi években számos tanulmánynak sikerült kimutatnia a laikus újraélesztés gyakoribbá válását a világban, Európában és hazánkban is. A túlélési mutatók kismértékű javulása is tetten érhető, ugyanakkor még mindig jelentősen elmarad az ideális körülmények között elérhetőtől. A jelen összefoglaló áttekinti azokat a szempontokat, amelyek a laikus segélynyújtás mennyiségi és minőségi javulását eredményezhetik hosszabb távon. Orv Hetil. 2019; 160(46): 1810–1815.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
András Dobos
,
Erzsébet Ruzsa
,
Erzsébet Molnár
,
Gyuláné Szakács
, and
Imre Kulcsár

Absztrakt:

Bevezetés: Szervezett nefrológiai ellátás Szombathelyen 1976 óta működik. Célkitűzés: Centrumunkból vesetranszplantációra kerülő betegeink sorsának követése. Módszer: Helyi és országos adatbázisok használata. Eredmények: 1976–2016 között 213 betegünknél 240 vesetranszplantáció történt: hét preemptív és 206 dializált páciensnél. Élődonoros transzplantáció 11 volt. 1976–1995 között 69, 1996–2015 között 163 transzplantáció történt. A transzplantált betegek közül jelenleg is él 122 fő (túlélésük vesepótló kezelésben átlagosan 11,4 év), hétnél az átültetés 1976–1995 között történt. A leghosszabb túlélés 35,1 év volt. A vesepótló kezelésben részesülő betegek prevalenciája megyénkben 2016 végén 1367 fő/egymillió lakos volt – 32,5%-uk beültetett vesével él. Következtetés: Az utóbbi évtizedben transzplantált betegeink száma nőtt, azonban minimális volt az élődonoros átültetés. Orv Hetil. 2017; 158(25): 984–991.

Restricted access

Bevezetés: Az alacsony perifériás lymphocyta- és magas monocytaszám kedvezőtlen prognózisra utal különböző típusú lymphomákban és egyéb daganatos megbetegedésekben. Krónikus lymphoid leukaemiában azonban az abszolút monocytaszám prognosztikus értékéről csak kevés adat ismert. Célkitűzés: A szerzők krónikus lymphoid leukaemiás betegeik diagnóziskor mért abszolút monocytaszámának hatását vizsgálták a kezelésig eltelt időre és a túlélésre. Módszer: 2005. január 1. és 2012. december 31. között diagnosztizált 223 krónikus lymphoid leukaemiás beteg adatait rögzítették. Értékelték a kezelést igénylő betegek arányát, a kezelésig eltelt idő és a túlélés relatív kockázatát, valamint a halálokokat a Rai-stádiumtól függően, a CD38-, ZAP-70-pozitivitásnak és az abszolút monocytaszámnak megfelelően. Eredmények: Rai 0, I., II., III. és IV. stádiumban a betegek 21,1%-a, 57,4%-a, 88,9%-a, 88,9%-a és 100%-a, CD38-, illetve ZAP-70-pozitivitás esetén a betegek 61,9%-a, illetve 60,8%-a, továbbá, ha az abszolút monocytaszámuk <0,25 G/l, 0,25–0,75 G/l és >0,75 G/l volt, akkor a betegek 76,9%-a, 21,2%-a és 66,2%-a szorult kezelésre. A kezelés elkezdéséig tartó medián idő, illetve a túlélés medián ideje a monocytaszámtól függően 19,5, 65 és 35,5 hónap, illetve 41,5, 65 és 49,5 hónap volt. A kezelésmegkezdés szükségességének relatív kockázata, RR = 1,62 (p<0,01) volt a 0,25 G/l alatti vagy 0,75 G/l feletti és a 0,25–0,75 G/l abszolút monocytaszámú betegek összehasonlításakor, míg a túlélésé RR = 2,41 (p<0,01) volt, ha a 0,25 G/l alatti és feletti abszolút monocytaszámú betegeket hasonlították össze. A relatív kockázatok Rai 0 stádiumú betegekben vizsgálva is szignifikánsak maradtak. A fő halálokok alacsony abszolút monocytaszám esetén fertőzések (41,7%) és a krónikus lymphoid leukaemia (58,3%), míg közepes és magas monocytaszámnál elsősorban egyéb daganatok (25,9% és 35,3%) és egyéb kórokok (48,1% és 11,8%) voltak. Következtetések: Az alacsony és a magas abszolút monocytaszámú betegek kezeléséig eltelt időtartam rövidebb, mint a köztes alcsoportba tartozóké. Az alacsony abszolút monocytaszám – a fertőzéses szövődmények és a krónikus lymphoid leukaemia miatt – megnövekedett halálozással társul. Az abszolút monocytaszám Rai 0 stádiumban is többlet prognosztikus információt tud adni. Orv. Hetil., 2015, 156(15), 592–597.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Judit Müller
,
Zsuzsanna Molnár
,
Árpád Illés
,
Monika Csóka
,
Zsuzsanna Jakab
,
Beáta Deák
,
Tamás Schneider
,
Erika Várady
,
András Rosta
,
Zsófia Simon
,
Katalin Keresztes
,
Lajos Gergely
, and
Gábor Kovács

Az adolescenskorú Hodgkin-lymphomás betegek egy része felnőtt-, más része pedig gyerekosztályokon kerül ellátásra. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja a 14–21 év közötti Hodgkin-lymphomás betegek kezelési és túlélési eredményeinek összehasonlítása két, felnőtteket (F) kezelő intézet és a Magyar Gyermekonkológiai Hálózat (GY) tíz központjának adatai alapján. Módszerek: 1990 januárja és 2004 decembere között 138 Hodgkin-lymphomás, 14–21 év közötti beteget diagnosztizáltunk és kezeltünk két felnőttintézményben (95: OOI és 43: DEOEC), míg 107-et a gyermekonkológiai központokban. Eredmények: A férfi-nő arány 1:1,51 (F) és 1:1,38 (GY), az átlagéletkor 18,6 (F), illetve 15,7 (GY) év volt. A klinikai stádiumok szerinti megoszlás a két csoportban csak kis eltérést mutatott. A szövettani megoszlás a két csoportban (F és GY): nodularis sclerosis 47% és 59%, kevert sejtes 45% és 25%, lymphocytagazdag klasszikus 1,5% és 10%, lymphocytaszegény 4% és 1%, nodularislymphocyta-túlsúlyos 1,5% és 3%, nem volt besorolható 1% és 2%. A betegek döntő többsége ABVD (F), illetve OPPA/OEPA ± COPP kezelést (GY) kapott. A betegek 80%-a (F) és 91%-a (GY) részesült irradiációs kezelésben. A betegek 14%-ánál (F) és 13%-ánál (GY) észleltük az alapbetegség relapsusát. Az F-csoport betegei közül 16-ot veszítettünk el, a GY-csoportból 7-et. A betegek 5 és 10 éves teljes túlélése (OS) a két csoportban nem különbözött szignifikánsan. Az eseménymentes túlélés (EFS) 5 és 10 évnél az F-csoportban 76,5 ± 4% és 72,5 ± 4%, míg a GY-csoportban mindkét időpontban 85,3 ± 3% volt ( p = 0,0452). Következtetés: A Hodgkin-lymphoma jól kezelhető adolescenskorban, a betegek 80-90%-a véglegesen meggyógyul. Adataink szerint a gyermekintézményekben kezeltek eseménymentes túlélése jobb, mint a felnőttintéz­ményben kezelteké. Ennek alapján javasoljuk, hogy a 14–18 év közötti fiatalok gyermekonkológiai központokban vagy az ott alkalmazott protokoll szerint részesüljenek kezelésben.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Tamás Constantin
,
Andrea Ponyi
,
Tamás Kálovics
,
Ilonka Orbán
,
Katalin Molnár
,
Beáta Dérfalvy
,
Ferenc Dicső
,
Ágnes Sallai
,
Miklós Garami
,
Zsolt Balogh
,
Zsuzsanna Szalai
,
György Fekete
, and
Katalin Dankó

Az idiopathiás inflammatoricus myopathiák szisztémás autoimmun megbetegedések, amelyek krónikus izomgyulladás által okozott progresszív izomgyengeséggel, továbbá egyes belső szervek, úgymint a cardiovascularis rendszer, a tüdő és az emésztőrendszer elváltozásaival jellemezhetők. Cél: 79 juvenilis és felnőtt korú dermatomyositisben szenvedő beteg adatai alapján a betegség kórlefolyásának és a relapsusok gyakoriságának, továbbá a túlélési valószínűségének bemutatása. Módszer: A szerzők retrospektív módon elemezték 44, a Bohan- és Peter-féle diagnosztikus kritériumrendszer alapján 1976 és 2004 között diagnosztizált juvenilis dermatomyositisben szenvedő gyermek adatait. A túlélési valószínűséget a Kaplan–Meier-módszer segítségével számították ki. A juvenilis dermatomyositisben szenvedő gyermekek adatait 35 felnőtt dermatomyositises beteg adataival hasonlították össze. Eredmények: A betegség kórlefolyása az esetek több mint felében monofázisos volt, míg a betegek egyharmada policiklusos formában szenvedett. A relapsus kockázata a remissziót követő első évben volt a legnagyobb. A juvenilis betegek közül senki sem hunyt el, míg a felnőtt korú betegek között négy betegséghez köthető haláleset is előfordult. Összegzés: Nem találtak összefüggést a relapsusmentes túlélés és a betegség kezdeti terápiája között (glükokortikoid önmagában vagy immunszuppresszív szerrel kiegészítve). A betegek jelentős aránya szenvedett policiklusos vagy krónikus lefolyású betegségben. A relapsusok jelentkezésére egy hosszabb betegségmentes intervallum után is számítani lehet, ezért mindenképpen javasolt a betegek hosszabb távú követése, legkevesebb 2 éven keresztül. Bár igen kedvező eredményeket találtak a betegség túlélésével kapcsolatban, további vizsgálatok szükségesek a betegség funkcionális kimenetelét illetően.

Restricted access

A valproátterápia túlélésre gyakorolt hatása gliomás betegekben

Alternatív terápiás lehetőség a radiokemoterápia eredményességének javítására

Supplementary valproate therapy for glioma patients

An alternative opportunity to enhance the efficiency of radio-chemotherapy
Orvosi Hetilap
Authors:
Tamás Mezei
,
Dávid Mészáros
,
Péter Pollner
,
Attila Bagó
,
Imre Fedorcsák
,
Péter Banczerowski
, and
László Sipos

Összefoglaló. Bevezetés: A gliomák, ezen belül a glioblastoma kezelése továbbra is megoldatlan onkológiai problémát jelent. A szekunder szimptómás epilepsziabetegség megjelenése pozitív prognosztikai faktornak tekinthető a korai diagnosztizálás és az antiepileptikumok potenciális tumorellenes hatásának köszönhetően. A valproát túlélést hosszabbító hatása már több mint 20 éve az alap- és klinikai kutatások tárgyát képezi. Napjainkban ismert citotoxikus, proapoptotikus, antiangiogenetikus és hiszton-deacetiláz-gátló hatásmechanizmusa. Célkitűzés: Kutatásunk célja a valproát túlélést hosszabbító hatásának vizsgálata egy hazai gliomás betegcsoportban. Módszer: Egycentrumos, retrospektív klinikai vizsgálatot végeztünk. A vizsgálatba 122 felnőtt beteget vontunk be, akiknél 2000 januárja és 2018 januárja között supratentorialis glioma miatt műtét történt, és rohamtevékenység miatt antiepileptikumot (valproát, levetiracetám, karbamazepin) szedtek. Egyúttal gyógyszert nem szedő kontrollcsoportot is kialakítottunk. A populációt vizsgálati és kontrollcsoportokra osztottuk 28 : 52 arányban. Leíró statisztikai, Kaplan–Meier- és log-rank analízist végeztünk. Eredmények: A vizsgált szövettani kategóriák túlélési analízise az irodalmi adatokkal megegyező értékeket mutatott. A progressziómentes (PFS: p = 0,031) és a teljes (OS: p = 0,027) túlélés tekintetében is szignifikáns eltérés mutatkozott a különböző antiepileptikumot szedő betegcsoportok között, amely még kifejezettebbé vált a valproátot és az egyéb antiepileptikumot szedő betegek túlélési idejének összehasonlítása során (PFS: p = 0,006; OS: p = 0,015). Következtetés: Vizsgálatunkban a valproát betegeink PFS- és OS-idejének meghosszabbodását eredményezte. Az irodalmi adatok és kutatásunk alapján megfontolandónak tartjuk a valproát első vonalban történő alkalmazását onkoterápiában részesülő, epilepsziás, agyi gliomás betegekben. Orv Hetil. 2021; 162(24): 960–967.

Summary. Introduction: Gliomas still prove to be a serious oncological problem. The presence of epilepsy may present a favorable prognosis due to early diagnosis and the potential antitumor effects of antiepileptic drugs. The survival prolongation effect of valproate has been studied for more than 20 years, nowadays its proapoptotic, anti-angiogenetic, cytotoxic and histone deacetylase inhibitory effects are well known. Objective: Our goal was to investigate the survival-enhancing effects of valproate in a Hungarian patient cohort of primary brain tumors. Method: A single-center based retrospective clinical trial was designed. In our study, we included 122 patients harboring supratentorial glioma who underwent surgery and experienced seizures between 2000 January and 2018 January. The patients were grouped by the antiepileptic therapies and survival analysis was performed. Results: The Kaplan–Meier curves of the histological categories showed the survival values consistent with the data of the literature. The progression-free (PFS: p = 0.031) and the overall (OS: p = 0.027) survival of the antiepileptic drug categories were significantly different. It was performed by comparing the valproate group and the population formed by the other groups which also showed a significant increase in the survival values (PFS: p = 0.006; OS: p = 0.015). Conclusion: Our results show that valproate increases the PFS and OS period of glioma patients in comparison to other antiepileptic drugs. Our data suggest that the use of valproic acid should be considered as a first-line antiepileptic agent in certain well-selected epileptic patients with glioma as a supplement to the oncotherapy. Orv Hetil. 2021; 162(24): 960–967.

Open access

Akut Stanford B típusú aortadissectio konzervatív és invazív terápiájának hosszú távú eredményei Magyarországon

Long-term results of the treatment of Stanford type B aortic dissection with medical and invasive therapy in Hungary

Orvosi Hetilap
Authors:
Péter Legeza
,
Enikő Pomozi
,
Tamás Tóth
,
László Benkő
,
György Juhász
,
Zsolt Kövesi
,
Éva Veres
,
Lóránt Illésy
, and
Zoltán Szeberin

Összefoglaló. Bevezetés és célkitűzés: Az akut Stanford B típusú aortadissectio (ATBAD) egy potenciálisan életet veszélyeztető kórkép, melynek adekvát ellátása kritikus lehet a beteg túlélése szempontjából. A jelen vizsgálat célja az ATBAD ellátásával kapcsolatosan végzett konzervatív, nyitott vagy endovascularis terápiás modalitások rövid és hosszú távú eredményeinek összehasonlítása. Módszer: Retrospektív, multicentrikus kohorszvizsgálatunk során a 2011. 01. 01. és 2020. 12. 31. között akut és szubakut TBAD-val kezelt betegeket vizsgáltuk. A terápia módja szerint a konzervatívan, nyitott műtéttel kezelt és a thoracalis endovascularis aortasztentgraft -implantáción (TEVAR) átesett betegek eredményeit hasonlítottuk össze. Regisztráltuk a posztoperatív 30 napban történt halálozást, major szövődményeket, valamint az utánkövetés során való reoperáció szükségességét és a túlélést. Eredmények: A vizsgálatba 188 beteget vontunk be (69,7% férfi, átlagéletkor: 57 ± 12,2 év). A betegek 88,8%-a szenvedett magasvérnyomás-betegségben. A posztoperatív 30 napban a nyitott műtéten átesett betegek között magasabb arányban fordult elő halálozás, mint a TEVAR-on átesett betegek között (26% és 16,7%, p = 0,12). A nyitott műtéten és a TEVAR-on átesett betegek között hasonlóan magas arányban fordult elő posztoperatív lélegeztetést igénylő tüdőszövődmény (22,6% és 19,4%), valamint műtétet igénylő vascularis szövődmény (25,9% és 16,7%). A konzervatívan kezelt csoportban 3 esetben volt szükséges a dissectióval kapcsolatos műtét végzése 30 napon belül (renalis sztentimplantáció: n = 2, TEVAR: n = 1). A medián utánkövetési idő 41 (IQR, 73,5) hónap volt. Utánkövetésünk alatt a reoperációk tekintetében nem volt szignifikáns különbség a három csoport között (p = 0,428). A 6 éves túlélés a nyitott műtéten átesett betegek között szignifikánsan alacsonyabb volt, mint a másik két vizsgált betegcsoportban (54,8% vs. 79,3% és 75%, p = 0,017). Következtetés: Amennyiben ATBAD esetén műtét indikált, TEVAR végzése előnyösebb a nyitott műtéthez képest mind a rövid, mind a hosszú távú eredmények tekintetében. A nem komplikált esetekben folytatott konzervatív terápia hosszú távú eredményei nem mutatnak szignifikáns különbséget a TEVAR eredményeihez képest. Orv Hetil. 2022; 163(16): 637–644.

Summary. Introduction and objective: Acute Stanford type B aortic dissection (ATBAD) is a potentially life-threatening condition, which may require immediate intervention. This study aims to compare the short- and long-term results of medical, open surgical and endovascular management of ATBAD. Method: This is a retrospective, multi-centre cohort study, where patients admitted with acute and subacute TBAD between Jan. 2011 and Dec. 2020 were included. Results were compared between patients treated with medical, open surgical and thoracic endovascular aortic repair (TEVAR). 30-day mortality and major complications were registered. Survival and freedom from reintervention were noted. Results: A total number of 188 patients were included (69.7% man, mean age: 57 ± 12.2 years). Hypertension was present in 88.8% of the patients. The 30-day mortality was more higher among patients who underwent open surgery, than among patients after TEVAR (26% and 16.7%, p = 0.12). Postoperative lung complication (22.6% and 19.4%) and vascular complication (25.9% and 16.7%) were common in both open and TEVAR groups. In the conservatively treated group, three patients required intervention in the first 30 days (renal stent implantation: n = 2, TEVAR: n = 1). Median follow-up was 41 (IQR, 73.5) months. There was no significant difference in reoperations during follow-up between the three groups (p = 0.428). 6-year survival was significantly lower among patients with open surgery compared to the other two patient populations (54.8% vs. 79.3% and 75%, p = 0.017). Conclusion: In the invasive treatment of ATBAD, TEVAR is associated with superior short- and long-term complication rate, and survival. There is no significant difference between the long-term results of medical therapy and TEVAR. Orv Hetil. 2022; 163(16): 637–644.

Open access

Absztrakt

Bevezetés: Az időskorban, tüdőrák miatt végzett műtétek értéke vitatott. A kor előrehaladtával a daganatos folyamatok kialakulásának valószínűsége növekszik, ezáltal a sebészi kezelés lehetősége is gyakoribb. Ezek alapján, hogy tisztázzuk a sebészi beavatkozás értékét, megvizsgáltuk 206, 70 évnél idősebb betegünk sebészi kezelésének eredményeit. Betegek, módszer: 4022 tüdőrákos beteg adatainak felhasználásával végeztük az elemzést. 124 esetben panaszok jelentkezése okán fedeztük fel a folyamatot, míg 82 betegnél röntgenszűrő vizsgálat vetette fel a daganat gyanúját. 155 elváltozás perifériás lokalizációjú volt, 51 centrális elhelyezkedésű. A kivizsgálásban elsődlegesen a tüdő részletes funkcionális vizsgálata és cardiovascularis teszt szerepelt. Az egyéb mellékbetegségeket kontrolláltuk, szükség szerint szakorvos állította be a kezelést. Eredmények: A követésben egy beteg anyaga elveszett. 122 lobectomiát, 49 atípusos (ék)resectiót, 16 pulmonectomiát és 18 exploratiót végeztünk. A postoperativ mortalitás 1% volt. A szövettani vizsgálat 120 adenocarcinomát, 73 laphámcarcinomát, 9 kis sejtes és 3 nagy sejtes carcinomát igazolt. A stádiumbesorolásban 100 esetben I. stádiumú folyamatot, 54 II. stádiumút, 38 III. stádiumút (III/a: 34, III/b: 4) és 13 IV. stádiumút találtunk. Az ötéves átlagtúlélés 40% volt, adenocarcinomáknál 40%, a laphámtumoroknál 45%. A stádiumok alapján 58%-os ötéves túlélést találtunk az I. stádiumban (I/a: 75%), 29%-ost a II. stádiumban, 14%-ost a III. stádiumban (III/a: 17%) és nem volt ötéves túlélő a IV. stádiumban. A nyirokcsomó-érintettség alapvetően meghatározta az eredményeket (N0: 49% ötéves túlélés és N2: 8%). Következtetés: Feldolgozásunk megerősíti, hogy az idős, 70 év feletti betegek tüdőrák miatt végzett műtétei után az eredmények kedvezőek, a kockázat minimális. A kor önmagában nem kontraindikálja a tüdőresectiót, ha alapos és körültekintő a praeoperativ kivizsgálás és előkészítés, amelyet hasonló postoperativ rehabilitáció követ. Betegeink között több volt az adenocarcinomás, mint a laphámrákos, ahogy az összes betegeink között is. Időseknél a kisebb parenchymaresectio is elfogadható alternatíva. A korai stádiumú műtétek után kedvezőek a túlélési eredmények, de az előrehaladott betegségnél (III/b, IV és N2) a sebészi beavatkozás értéke csekély, nem sebészi onkoterápia ajánlott.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
János László Iványi
,
Éva Marton
, and
Márk Plander

Bevezetés: Az immun thrombocytopenia esetenként nehezen kezelhető, egyénre szabott terápiájú betegség. Első vonalbeli kezelésként rendszerint kortikoszteroid ajánlott, ennek hatástalansága esetén másodvonalbeli terápiás megoldások (lépkivétel, immunszuppresszív, illetve thrombocytaképzést serkentő szerek) után a betegeknél kielégítő terápiás válasz érhető el. Célok: A szerzők 12 évet felölelő retrospektív elemzésben vizsgálták ezen időszak alatt kórismézett és kezelt immun thrombocytopeniás betegeik kórlefolyását, a kezelés módozatait, hatásosságát és az újabb szerek eredményességét. Betegek és módszer: A Vas Megyei Markusovszky Kórház Zrt., Haematologiai és Haemostaseologiai Osztályán és Szakambulanciáján 2000. január 1. és 2011. december 31. között 79 (26 férfi és 53 nő) kórismézett és kezelt immun thrombocytopeniás beteg adatait dolgozták fel. Vizsgálták az egyes alcsoportok, így a szteroidkezeltek, szteroidhatástalanság után splenectomián átesett betegek, illetve másodvonalbeli kezelésre szorult betegek remisszióba kerülését, betegségmentességét és az össztúlélést. Az adatokat számítógépes statisztikai programmal értékelték. Eredmények: A vizsgált időszak alatt a 79 beteg (medián követési idő 66 hónap; minimum–maximum: 3–144 hónap) közül első vonalbeli kezelésként 28 kortikoszteroiddal kezelt jutott komplett remisszióba és vált tartósan betegségmentessé (35,4%, betegségmentes túlélés medián 75,5 hónap; minimum–maximum: 2–140 hónap). További 38 betegnél előzetes szteroid vagy egyéb immunszuppresszív szer hatástalansága után lépkivételre került sor (48,0%, betegségmentesség medián 94,2 év; minimum–maximum: 6–136 hónap). Sebészi szövődményt két esetben észleltek, posztoperatív és késői infekció nem fordult elő. Öt beteg hunyt el, egyikük sem alapbetegsége következményében. Másodvonalbeli kezelésre 13 krónikus betegnél került sor (13/79, 16,4%), közülük hat betegnél splenectomia után relapsus alakult ki. A hagyományos (immunszuppresszív) és újabb szerektől (rituximab, trombopoetinagonisták) egyaránt kedvező hatást tapasztaltak. Következtetések: A betegek több mint kétharmada jól reagált a kortikoszteroidra, illetve a splenectomiára, és tartósan betegségmentessé váltak. E kezelésre nem reagáló esetekben az új szerektől (rituximab, trombopoetinagonisták) várható tünet- és betegségmentesség. Orv. Hetil., 2012, 153, 1613–1621.

Restricted access