Search Results

Az autoimmun betegségekben a szervezet immunrendszere valamilyen saját antigént/antigéneket támad meg. Az autoimmun betegség fogalmát kimerítő formák száma több mint 80, amely a lakosság 5–6%-ának megbetegítéséért felelős. Az autoimmun kórképeket általában szisztémás és szervspecifikus csoportba soroljuk, azonban az osztályozás alapvető hibája, hogy nem valódi ok-okozati rendszerű patogenetikai tényezőkre épül. Az egyes betegségeket nemzetközileg elfogadott kritériumrendszerek alapján diagnosztizáljuk, így megállapításuknál elsősorban biztonságosságra törekszünk. A szükséges diagnosztikai feltételek teljesülésekor a korai formák kimutatásával sok esetben már elkéstünk. A kórlefolyást klinikai, szövettani és laboratóriumi paraméterekkel követjük, és hiányoznak azok a biomarkerek, amelyek magát az „immunrendszer betegségét” tudnák jelezni. Az autoimmun betegségek száma növekszik, újabb kórállapotokról derül ki, hogy autoimmun mechanizmus áll a háttérben. A patogenetikai háttér jobb megismerése lehetővé teszi az egyes kórképeken belül a klinikai és immunológiai fenotípusok elkülönítését, amelyeknek nagyon fontos diagnosztikai és terápiás következményei lesznek.

A gyulladásos bélbetegségek remisszióval és relapsussal járó krónikus megbetegedések, amelyeknek pontos kóreredete máig ismeretlen. Kialakulásukban környezeti, genetikai és autoimmun folyamatok játszanak szerepet. A mikro-RNS-ek egyláncú, fehérjét nem kódoló, rövid RNS-molekulák, amelyek a hírvivő (messenger) RNS-ek lebomlása vagy transzlációjának gátlása útján vesznek részt a génexpresszió szabályozásában. A mikro-RNS-ek normális szövetekhez képest eltérő kifejeződését elsősorban malignus daganatokban vizsgálták. Az utóbbi években ugyanakkor számos közlemény született a mikro-RNS-ek eltérő expressziójáról gyulladásos (autoimmun) kórképekben, így gyulladásos bélbetegségekben is. Patogenetikai szerepük mellett a mikro-RNS-ek a diagnózis fontos elemeiként is szóba jöhetnek, különösen azokban az esetekben, ahol a szövettani vizsgálat értékelése nehéz. A szerzők a mikro-RNS-ek mint potenciális biomarkerek jelentőségét ismertetik a gyulladásos bélbetegségek diagnosztikájában. Orv. Hetil., 2014, 155(13), 487–491.

Absztrakt

A szíveredetű natriureticus peptidek (B típusú natriureticus peptid, pre-prohormon B típusú natriureticus peptid) fontos szerepet játszanak a cardiovascularis homeostasisban, többek között vasodilatatiós, natriureticus, diuretikus és antiproliferatív hatásaik által. A natriureticus peptidek szakszerű mérésével dyspnoe esetén eldönthető, hogy respirációs vagy cardialis eredetű, lehetséges a szívelégtelenség korai diagnózisa, a szívbetegség súlyosságának elbírálása (prognózis) és a kezelés hatékonyságának monitorozása. Sok országban mérése nagyon elterjedt akár a szakvizsgálat első lépcsőjeként a szív érintettségének eldöntésére. Eddigi elméleti és klinikai vizsgálatok nemcsak megerősítették, hogy a natriureticus peptideknek helye van a mindennapi betegellátásban, hanem napjainkra nemzetközi ajánlások is rendelkezésre állnak ezen biomarkerek gyakorlati alkalmazásáról. A szerzők a dolgozatban áttekintik a natriureticus peptidek hazai mérésének problémakörét, beleértve a laboratóriumi, kardiológiai és egészség-gazdaságtani vonatkozásokat. Orv. Hetil., 2015, 156(31), 1235–1245.

Összefoglaló. A diffúz nagy B-sejtes limfóma (DLBCL) a leggyakoribb non-Hodgkin-limfóma (NHL), az összes NHL-es eset mintegy 40%-a tartozik ide. A betegek kétharmada az első vonalbeli kemoimmunterápia hatására meggyógyul, azonban harmaduknál rendkívül agresszív DLBCL alakul ki. A rendelkezésre álló új terápiás lehetőségek ellenére a kemoimmunterápiára rosszul reagáló csoportban a terápiás siker egyelőre várat magára, aminek hátterében a betegség rendkívüli heterogenitása és ebből következően a klinikai vizsgálatokba történő nem megfelelő betegszelekció állhat. A jelenleg alkalmazott DLBCL besorolás a génexpresszió alapján meghatározott sejteredetnek megfelelően három csoportot különít el: a csíracentrum-eredetű (GCB), az aktivált B-sejt-eredetű (ABC) és a nem klasszifikálható DLBCL-es eseteket. Bár a GCB csoportba tartozó eseteknek jellemzően kedvezőbb a kórlefolyása, mint az ABC csoportba tartozóké, az egyes csoportokon belül továbbra is rendkívül sokszínű a várható kórlefolyás. A molekuláris diagnosztikai módszerek utóbbi évtizedekben látott fejlődésének köszönhetően olyan molekuláris eltérésekre derült fény, melyek egy új klasszifikációs rendszer alapköveiként szolgálhatnak. Az új, molekuláris genetikai klasszifikáción alapuló modellek célja olyan prognosztikus és prediktív biomarkerek azonosítása, amelyek elősegíthetik a betegek személyre szabott rizikóstratifikációját, valamint potenciális terápiás célpontként szolgálhatnak. Jelen összefoglaló közleményünkben a DLBCL-lel kapcsolatos legfrissebb molekuláris genetikai eredményeket tekintjük át.

Summary. Diffuse large B-cell lymphoma is considered to be the most common non-Hodgkin lymphoma, representing 40% of all cases. While almost two third of DLBCL patients can be cured using first line chemoimmunotherapy, the remaining patients develop refractory or relapsed disease with poor outcomes. Despite the wide range of therapeutic options, the success rate in patients poorly responding to chemoimmunotherapy has not met the expectations, potentially resulting from the molecular heterogeneity of the disease. The DLBCL classification used in current diagnostic routine distinguishes three groups based on cell of origin: germinal center B-cell-like, activated B-cell-like and unclassified cases. Even though the GCB subgroup generally has a favorable outcome, compared to the ABC group, there is still a remarkable heterogeneity in each group regarding individual prognosis. Owing to the advances of molecular diagnostic methods, the recently described molecular alterations may serve as cornerstones of a new classification system. Current research focuses on incorporating alterations harboring prognostic or predictive significance into molecular genetic classification systems moving one step closer to paradigm shift in lymphoma management: integrating personalized precision medicine into clinical practice. Hereby, we review the most recent genetic studies, and we provide an overview and comparison of the novel molecular-based DLBCL classification systems published in the past few years.

A nem alkoholos zsírmáj és steatohepatitis a metabolikus szindróma májmanifesztációi, szoros kapcsolatban az inzulinrezisztenciával és elhízással. A leggyakoribb májbetegségek világszerte a populáció közel egyharmadát érintik. A cirrhosis és májrák, valamint a cardiovascularis betegség fokozott kockázatát jelentik. A dolgozat áttekintést ad e kórképek epidemiológiája, patogenezise és klinikuma terén elért haladásról. A májbiopszia és biomarkerek mellett ismertet egy új noninvazív diagnosztikai eljárást. Az úgynevezett „controlled attenuation parameter” a máj zsírtartalmának ultrahanggyengítő hatásán alapul, alkalmas a steatosis kvantitatív meghatározására, a steatosis súlyossági fokozatainak elkülönítésére. Ezzel egyidejűleg a fibrosist tükröző májtömöttség (liver stiffness) vizsgálata is megtörténik az elasztográfiás módszerrel. (A szerzőknek az eljárásra javasolt elnevezése ezért: „tranziens elasztoszteatográfia”). A két kórkép kezelésének alapja az életmód-változtatás, testsúlycsökkentés, diéta, fizikai aktivás, támogatva kognitív viselkedésterápiával. Mindenekelőtt a metabolikus szindróma tényezői, az elhízás, diabetes, hypertonia és dyslipidaemia kezelendők. A nem alkoholos steatohepatitisnek nincs specifikus, elfogadott gyógyszeres terápiája, úgy látszik, hogy a tartós E-vitamin-adás nagy dózis urzodeoxikólsavval kombinálva hasznos lehet. Ezenkívül az ómega-3 többszörösen telítetlen zsírsav is csökkentheti a steatosist, de ennek optimális dózisát még nem határozták meg. További kontrollált klinikai vizsgálatok szükségesek a jelenleg még experimentálisnak tekinthető kezelésmódok valódi értékének megállapítására. Orv. Hetil., 2013, 154, 1124–1134.

Absztrakt:

A mikro-RNS-ek (miRNS) rövid, általában 18–25 nukleotid hosszúságú, nem kódoló RNS-molekulák, melyek kulcsfontosságú szerepet játszanak a sejtek fiziológiás működéséhez szükséges gének expressziójának poszttranszkripciós szabályozásában. Fő funkciójuk a messenger RNS-ek (hírvivő RNS, mRNS) működésének modulálása azáltal, hogy az mRNS 3’ UTR-régiójához kötődnek, aminek eredményeként az mRNS által kódolt fehérje kifejeződése gátlódik, de akár az mRNS degradációja is bekövetkezhet. A miRNS-ek nemcsak maggal rendelkező sejtekben, de a vérlemezkékben, a vörösvértestekben, illetve keringő formában a vérben, a vizeletben és egyéb testfolyadékokban is megtalálhatók. Sokan sokáig kételkedve fogadták, hogy a sejtmaggal nem rendelkező keringő „sejtdarabok” a 8–12 napos átlagélettartamukkal hordozhatnak-e funkcionális RNS-molekulákat, és ezáltal képesek lehetnek-e akár fehérjeszintézisre különböző stimulusok hatására. Az elmúlt néhány évben számos közlemény jelent meg, amely bizonyította bizonyos vérlemezke-mRNS-ek és az azok működését reguláló miRNS-ek sejtaktivációt szabályozó szerepét olyan betegségekben is, melyekben a thrombocyták fokozott aktivációs állapotba kerülnek, például 2-es típusú diabetes mellitusban vagy szeptikus állapotban. Patofiziológiai szerepük mellett a miRNS-ek új biomarkerek is lehetnek ezen betegségek vizsgálatában vagy differenciáldiagnosztikájában. A jelen összefoglaló közlemény a thrombocyta-miRNS-ekről eddig ismeretes adatokat kívánta összegyűjteni, különös tekintettel a diabetesben és szepszisben leírt eltéréseivel. Orv Hetil. 2018; 159(47): 1962–1970.

Absztrakt:

Az idült májbetegségek a megbetegedési és halálozási statisztikák vezető okai. A vírusfertőzések, toxikus bántalmak, anyagcsere-, autoimmun, tárolási betegségek okozta májkárosodások, a károsító hatás tartós fennállása esetén, a máj kötőszövetes átépüléséhez vezethetnek. A folyamat komplex, nem is minden részletében ismert; egyértelmű szerepük van benne sejteknek, citokinek, kemokinek felszabadulásának, bizonyos hepatokinek megváltozott elválasztásának, a lipotoxicitásnak, a veleszületett immunitásnak, a bélmikrobiomnak, a fémionoknak, valamint a szabad gyökös folyamatoknak is. Az idült májbetegségek gyakran tünetszegényen zajlanak, gyakran már csak a kötőszövetes átépülés, a májelégtelenség vagy a hepatocellularis carcinoma stádiumában kerülnek kórismézésre, amikor a kórjóslat rossz, és a kezelési lehetőségek is korlátozottak. A kutatások középpontját képezi olyan nem invazív, megfelelően érzékeny és fajlagos biomarkerek megtalálása, amelyek a májbiopszia szükségét csökkentik, a májban zajló folyamatot, a progresszióját jelezhetik, valamint a kezelés hatását is lemérik. A szerzők ismertetik a leggyakoribb idült májbetegségek progressziójában szerepet játszó folyamatokat, külön kitérve az egyes kórképekben a pro/antioxidáns egyensúlyt jellemző paraméterekre, hangsúlyozva egy kombinált biomarker szükségességét. Orv Hetil. 2020; 161(35): 1441–1448.

A kilélegzett levegő kondenzálása és a kondenzátum (EBC: Exhaled Breath Condensate) vizsgálata napjainkra egyre szélesebb körben terjed el pulmonológiai kutatásokban. Az eljárás során nem invazív úton nyerhetünk mintát a légutakból úgy, hogy a kilélegzett gázkeveréket egy hűtött kamrán áramoltatjuk át, és a kamra falára lecsapódó párát vizsgáljuk. A minta számos különböző mediátort, biomarkert tartalmaz. Kiemelt jelentőségű a különböző, eddig vizsgált biomarkerek közül a pH. Mérése egyszerű, olcsó és az optimális mérési tartományon belül van. Problémát a pH-érték instabilitása jelent, amit főként a minta CO ₂ -koncentrációjának változása okoz. Számos publikáció jelent meg, amelyekben különböző légúti megbetegedésekben vizsgálták a kondenzátum pH-ját. Asthma bronchialéban (különösen akut exacerbatióban), valamint krónikus obstruktív tüdőbetegségben (COPD) savasabbnak találták a kondenzátumot. Szteroidkezelés hatására mindkét betegségben emelkedik a pH. Bronchiectasiában, cisztikus fibrosisban, valamint krónikus köhögésben (asthma bronchiale, gastrooesophagealis reflux, rhinitis chronica, ismeretlen eredet) is savasabbnak találták az EBC-mintákat. A légutak savasodása a különböző kórállapotokban fontos szerepet játszhat a betegségek patomechanizmusában, és az ezt jelző EBC-pH szerepet kaphat a légúti megbetegedések követésében.

Új gyógyszerek kifejlesztésével az utóbbi öt évben jelentős előrelépés történt a B-vírus hepatitis terápiájában. Jelenleg két különböző hatásmechanizmusú gyógyszercsoport – interferonok, nukleoz(t)idanalógok – hét készítménye van forgalomban. A terápiás lehetőségek bővülése ellenére a tartós vírusmentesség még ma is csak ritkán érhető el. A hosszan tartó inaktív stádium elérésének esélye azonban megnőtt a megfelelő gyógyszertípus kiválasztásával, hatástalanság esetén mielőbbi módosításával, a kezelés optimális időpontjának és időtartamának a meghatározásával. Ehhez noninvazív eljárással kimutatható, a kezelés eredményét előrejelző, úgynevezett prediktív biomarkerek monitorozása szükséges. A terápia megkezdésekor az „e”-antigén státusa, a vírus genotípusa, az alanin-aminotraszferáz-aktivitás és a B-vírus-nukleinsav-szint a legfontosabb markerek. A kezelés alatt a HBV-DNS és a HBsAg mennyiségi monitorozásával lehet megkülönböztetni a gyorsan reagálókat, a hosszabb kezelést igénylőket és a nem reagálókat, akik alternatív gyógyszerre állíthatók. Interferonterápia alatt a HBsAg gyors csökkenése vagy korai negatívvá válása mutatja a sikeres gyógyulást, a nukleoz(t)idanalóg-kezelés alatt a HBV-DNS-szint változásának követése informatívabb. Az interferon és nukleoz(t)idanalóg kombinációs terápia hatékonysági vizsgálatai folyamatban vannak, az eredmények várhatóan módosítani fogják a hepatitis kezelési és monitorozási protokollját. Orv. Hetil., 2011, 152, 866–868.

A hepatocellularis carcinoma korai stádiumában tünetszegény betegség. A daganatszövet növekedése és az erekbe történő betörése okoz általános és lokális tüneteket. Hasi diszkomfort, cachexia, az addig kompenzált cirrhosis terápiarezisztens dekompenzációja, súlyos esetben a vena portae vagy a hepaticus vénák thrombosisa jelzi a betegség progresszióját. A laboratóriumi leletek közül a vérkép a májfunkció, a haemostasis, a szénhidrát- és a kalciumanyagcsere eredmények gyors romlása jellemző. Az etiológia tisztázásához és a magas rizikójú betegek kiszűréséhez az alkohol, a gyógyszer- és a vegyszerártalom, a B-, C-, delta vírushepatitisek, az anyagcsere-betegségek és a nem alkoholos steatohepatitis vizsgálatai vezetnek. Májgóc esetén diagnosztikus értékű a perzisztálóan magas alfa-foetoprotein, 200 ng/ml felett >90% a pozitív prediktív értéke. A mindennapi gyakorlatban ritkábban mért biomarkerek a glikozilált alfa-foetoprotein-L3 és a K-vitamin-hiány indukálta des-gamma-karboxi-protrombin. HBeAg-pozitív krónikus B-hepatitises betegekben többszörös a tumormegjelenés valószínűsége, ha C genotípusú, a precore régiójában az 1762 és az 1764 helyen kettős mutációt tartalmazó B vírussal fertőzöttek. A magas rizikójú betegeknél 6 havonta, tisztázatlan dignitású, 1 cm alatti májgóc esetén 18–24 hónapon keresztül 3-4 havonta hasi ultrahangvizsgálat és alfa-foetoprotein-mérés javasolt.