Search Results

A hepatitis C-vírus-fertőzés sikeres gyógyításához kiemelten fontos, hogy a betegség még a máj szerkezeti átépülése előtt felismerésre kerüljön. A kivizsgálás lépcsőzetes: szűrés, a diagnózis felállítása és az antivirális terápia követése. A vizsgálatokhoz biokémiai, szerológiai, hisztológiai és molekuláris biológiai módszerek alkalmazhatók. Szűrésre az alanin-aminotranszferáz és az anti-HCV mérése javasolt. A fertőzés fennállásának igazolása a vírusnukleinsav real-time polimeráz láncreakció módszerével történik. A terápia megkezdése előtt a máj szöveti átépülésének meghatározására májbiopszia javasolt, ennek alternatívájaként tranziens elasztográfia vagy vérből mért biomarkerek alkalmasak. Differenciáldiagnosztikai vizsgálatokkal tisztázni kell egyéb vírusfertőzések vagy más etiológiájú krónikus hepatitis együttes fennállását, kiemelt figyelemmel az autoantitestek pozitivitására. Az antivirális terápia eredményét, a kezelés időtartamát döntően befolyásolja a vírus genotípusa. Magyarországon a betegek dominálóan 1-es típusú vírussal, ezen belül 1/b szubtípussal fertőzöttek. Terápiás prediktív marker a beteg 19. kromoszómáján az interleukin 28B régió mellett található egyszeres nukleotidpolimorfizmus típusa és 1/a vírusfertőzés esetén a vírus Q80K polimorfizmusának jelenléte. Az antivirális terápia követése hazai és nemzetközi protokollok alapján a vírusnukleinsav mennyiségi monitorozásával történik, amelyet a kezelés teljes ideje alatt minden betegnél azonos módszerrel és ugyanazon laboratóriumban végeznek. Orv. Hetil., 2014, 155(26), 1019–1023.

Absztrakt

Bevezetés: A végstádiumú vesebetegségben szenvedők kezelésében a veseátültetés hosszabb túlélést biztosít, mint a vesepótló kezelések egyéb formái. A recipiens várható túlélését leginkább a magasabb szív-ér rendszeri eredetű halálozás befolyásolja. A transzplantált vese károsodásának leggyakoribb oka az idült allograft-nephropathia. Célkitűzés: A szerzők a recipiens és a beültetett vese hosszú távú túlélésével egyértelmű összefüggést mutató biomarkerek azonosítását tűzték ki célul. Módszer: A retrospektív vizsgálatba 72 beteget vontak be. Meghatározták az angiotenzinkonvertálóenzim-gén I/D polimorfizmusát, az enzim aktivitását, a vesefunkciót, valamint a szív morfológiai jellemzőit. Eredmények: Az angiotenzinkonvertálóenzim-gén DD genotípusa egyaránt összefüggést mutatott az idült allograft-nephropathia és a súlyos fokú bal kamrai hypertrophia előfordulásával. A vesefunkció és a szívizom-hypertrophia mértéke között szoros összefüggést találtak. Következtetések: Eredményeik szerint az angiotenzinkonvertálóenzim-gén I/D polimorfizmus ismerete lehetőséget ad a recipiens és a transzplantált vese túlélésének becslésére, a veszélyeztetett betegek azonosítására. Ezeknek a betegeknek a körében szükségesnek tűnik a renin-angiotenzin rendszert gátló gyógyszerek alkalmazása, együttműködésük fenntartása a gyógyszerszedés vonatkozásában. Orv. Hetil., 2016, 157(24), 938–845.

Absztrakt:

Egyre inkább felismerjük, hogy az asthma bronchiale heterogén entitás, amely különböző fenotípusokat ölel fel. A hatásosabb, személyre szabott terápia kulcsa a specifikus fenotípus azonosítása. Az asthma-fenotipizálás legkorábbi kísérleteként ajánlották extrinszik és intrinszik típusba sorolását. A klinikai asthmát elsődlegesen allergiás (atopiás) és nem allergiás (nem atopiás) asthmára oszthatjuk. Más fenotípusok a kiváltó tényezőkön alapulnak. Később a fenotipizálást a gyulladás domináló sejtes típusára alapozták. Ez lehet eosinophil vagy noneosinophil. A noneosinophil asthma lehet neutrophil, kevert vagy paucigranulocytás. Az IgE felfedezése nagy áttörést jelentett az asthmakutatásban. Az IgE egy immunglobulin, amelynek központi szerepe van a patomechanizmusban. Később újabb immunfenotípusokat azonosítottak: T helper-2 magas és T helper-2 alacsony altípus. A neutrophil asthma elsődlegesen T helper-17 indukálta mechanizmuson alapul. A fenotípusok azonosítására fokozódó mértékben alkalmazzák a klaszterelemzést. Az új adatok molekuláris utakat tártak fel. Azonban az asthma fenotipizálása komplex, mivel a különböző fenotípusok átfedik egymást. Ezért a kérdés további kutatásokat igényel. Biomarkerek, mint a vér és köpet eosinophilszintje, a kilégzett nitrogén-oxid-frakció, a szérum-immunglobulin-E, szérumperiostin azonosít különböző asthmafenotípusokat. Orv. Hetil., 2017, 158(13), 491–498.

Bevezetés: A kardiális biomarkerek közül a B-típusú natriureticus peptid mérése a felnőttkori kardiológiai diagnosztikában elfogadott, azonban a gyermekkardiológiai diagnosztikában még kevésbé vonult be a mindennapi diagnosztikai eljárások közé. Cél: A szerzők által korábban a szisztémás jobbkamra-funkció vizsgálatára bevezetett B-típusú natriureticus peptid vizsgálatok értékelése cardiomyopathiákban, valamint az eredmények összevetése a hagyományos echokardiográfiával és szöveti Dopplerrel nyert kamrai szisztolés és diasztolés paraméterekkel. Módszer: 2007 és 2010 között 32 betegben (20 dilatatív cardiomyopathia, 10 hypertrophiás cardiomyopathia, 2 non-compacted cardiomyopathia) 58 esetben történt meg a B-típusú natriureticus peptid mérése. A betegek átlagéletkora 7,9±6,6 év volt. A B-típusú natriureticus peptid koncentrációját elektrokemilumineszcenciás módszerrel határozták meg. Eredmények: Szignifikáns negatív korrelációt (r = –0,63; p<0,01) találtak a B-típusú natriureticus peptid értékek (tartomány: 12–7002 ng/l, átlag: 1531±1750 ng/l) és a százalékos rövidülési frakció értékei között (tartomány: 4–50%, átlag: 22,5±13%). A vizsgált mindhárom cardiomyopathiás csoportban a B-típusú natriureticus hormon koncentrációi szignifikánsan eltértek a normális értéktől (dilatatív cardiomyopathia: p<0,001; hypertrophiás cardiomyopathia: p<0,01; non-compacted cardiomyopathia: p<0,001). Jelentősen csökkent százalékos rövidülési frakció (<17%) esetén 1000 ng/l feletti B-típusú natriureticus peptid koncentráció cut-off értéknek bizonyult. A B-típusú natriureticus peptid koncentrációi a bal kamrai végdiasztolés átmérővel (r = 0,899; p<0,001), a bal kamrai anularis szisztolés hullámmal (r = 0,689; p<0,001), illetve a bal kamrai diasztolés funkcióra utaló E/e értékkel (r = 0,43; p<0,05) mutatták a legjobb korrelációt. Következtetések: A B-típusú natriureticus peptid vizsgálata minden típusú gyermekkori cardiomyopathiában ajánlott. Előnye, hogy egyszerű, nyomon követésre használható és jól jelzi a szisztolés-diasztolés funkciózavart, így vizsgálata nemcsak dilatatív, hanem hypertrophiás cardiomyopathiaban is ajánlott. Orv. Hetil., 2013, 154, 409–414.

Absztrakt:

A szkeletális kormeghatározás mind az antropológia, igazságügyi orvostan, gyermekgyógyászat, endokrinológia, mind pedig a fogszabályozás, állcsont-ortopédia területén kiemelt jelentőséggel bír. A csontkor alapvetően az egyén biológiai fejlettségére ad választ, mely viszonylag tág határok között mozoghat ugyanabban a kronológiai korban. Így a csontérettségnek, illetve a pubertáskori növekedés megítélésének fontos szerepe van bizonyos betegségeknél a diagnózis pontos felállításában, továbbá sok esetben elengedhetetlen a kezelések megfelelő időzítése és sikere szempontjából is. Jelenleg számos módszer áll rendelkezésünkre, melyek segítségével a csontkor, illetve a növekedés üteme meghatározható. A növekedés során a csontok számottevő változáson mennek keresztül, továbbá az egyénben végbemenő változások sorrendje mindig meghatározott. Ezen változások különböző módszerekkel, például radiológiai vizsgálatokkal mérhetők, így a klasszikus módszerek elsősorban a kézcsontok, illetve a nyaki csigolyák morfológiai változásainak radiológiai vizsgálatán alapulnak. Ugyancsak léteznek módszerek, melyek a fogazati fejlettség alapján következtetnek az egyén biológiai érettségére. Azonban a háromdimenziós képalkotó eljárások és a molekuláris diagnosztikai módszerek elterjedésének hála egyre pontosabb vizsgálatokat végezhetünk a biológiai érettség meghatározására. Ezen modern vizsgálómódszerek egyrészről a cone-beam komputertomográfos felvételek adatállományából nyert információkon, másrészről pedig a különböző, a keringésben vagy egyéb, testváladékban jelen lévő biomarkerek szintjének mérésén alapulnak. Az összefoglalás célja, hogy áttekintést nyújtson a különböző klasszikus és modern szkeletális kormeghatározást segítő vizsgálómódszerekről, amelyek segítségünkre lehetnek számos tudományterületen. Orv Hetil. 2018; 159(35): 1423–1432.

Absztrakt

Az utóbbi 10 évben robbanásszerű fejlődés következett be a tumorimmunológiai kutatások területén. A T-sejtes antigén-felismerés lépéseinek és az ezeket szabályozó mechanizmusoknak a megismerése vezetett az új immunterápiás szerek megjelenéséhez, amelyeket ma már sikerrel alkalmaznak bizonyos szolid tumorok és hematológiai malignitások kezelésében. A szerzők jelen közleményben az immunmoduláló antitestekre, az „immune checkpoint” gátló terápiára fókuszálnak. Az első ilyen, klinikumban is alkalmazott gyógyszer a citotoxikus T-lymphocyta-antigén-4- (CTLA-4-) inhibitor terápia volt. Az ipilimumabot a klinikai vizsgálatok ígéretes eredményei alapján 2011-ben – először az Egyesült Államokban, nem sokkal később Európában – regisztrálták a kiterjedt melanoma másod- (2011), majd első vonalbeli kezelésére (2013). A CTLA-4-inhibitor molekulát követően további, az immunrendszer működését szabályozó antitestek kipróbálása következett. A programozott sejthalál-1 (PD-1) útvonalon ható, blokkoló antitestek alkalmazása több tumoros indikációban jelentős daganatellenes immunválaszt eredményez. A PD-1 receptorgátló antitestek közül a nivolumab alkalmazásával számos daganattípus esetében sikerült tartós, objektív tumorválaszt elérni, így áttétes melanoma, nem kissejtes tüdőrák kezelésére a nivolumab a terápiás arzenál részét képezi. A kedvező daganatellenes aktivitás mellett számolni kell a fenti kezelések – legtöbb esetben reverzibilis – mellékhatásaival, amelyek az általuk létrehozott nem specifikus immunaktivációval hozhatók összefüggésbe. A jövőben számos, még megválaszolatlan kérdésre adhatnak választ a folyamatban lévő és a tervezett klinikai kutatások. A kezelés hatékonyságának előrejelzésére szolgálhatnak a PD-L1-expresszión túl további új, eddig nem azonosított biomarkerek is. Intenzív kutatás tárgyát képezi az, hogy az immunterápiás kezelésre milyen más daganatfajták adhatnak megfelelő terápiás választ. Az immunmoduláló antitestek egymással vagy más daganatellenes, kemo- vagy célzott terápiával való kombinációja javíthatja a kezelés hatékonyságát, de ezek szélesebb körben való elfogadásához további klinikai vizsgálatok szükségesek. Orv. Hetil., 2016, 157(Szuppl. 2), 9–16.

Absztrakt:

Bevezetés: A bél–máj tengely vizsgálata világszerte előtérbe került. A gyulladásos bélbetegségben szenvedőknél gyakran tapasztalható májenzim-emelkedés, amely diagnosztikus kihívást jelent a mindennapi gyakorlatban. A máj és az epeutak megbetegedései gyakori extraintestinalis manifesztációk mind Crohn-betegségben, mind colitis ulcerosában. A rutin májfunkciós paraméterek meghatározása nem ad pontos képet a májműködési zavarról, így azok prevalenciája alulbecsült lehet. Szükség lenne olyan nem invazív biomarkerek és/vagy pontrendszerek bevezetésére, amelyek a bélbetegségekhez társult májkárosodások diagnosztikájában segítséget nyújtanának. Célkitűzés: Munkánk során fontosnak tartottuk, hogy kiemeljük a bél–máj tengely jelentőségét. Colitis ulcerosában szenvedő betegek adatait használtuk fel bélbetegségek modelljeként, és megvitatjuk a májkárosodás patogenezise hátterében álló lehetséges tényezőket. Módszer: Retrospektív munkánk során mérsékelt aktivitású colitis ulcerosában szenvedő betegek (n = 100; férfi = 46, nő = 54; átlagéletkor: 42,5 ± 12,7) adatait elemeztük és hasonlítottuk össze egészséges kontrollokkal (n = 42; férfi = 17, nő = 25; átlagéletkor: 40,2 ± 13,5). Meghatározásra kerültek a májfunkciós paraméterek (ALT, AST, GGT, ALP, bilirubin, albumin, vérlemezkeszám), epesavszintek, valamint különböző szabad gyökös markerek (globális, enzimatikus) segítségével becsültük a betegek redox-homeosztázisát. Mértük a hidrogéndonor-aktivitást, a redukálóképességet, a szuperoxid dizmutáz és a glutation-peroxidáz aktivitásait, az összantioxidáns-státuszt és az indukált kemilumineszcenciát, tekintettel arra, hogy a betegek 5-amino-szalicilsav és/vagy azathioprin és elemi diéta kezelésben részesültek. Eredmények: A májenzim-aktivitások emelkedettebbek voltak colitis ulcerosában, és az összantioxidáns-státusz, valamint a redukálóképesség szignifikánsan csökkent, azonban nem volt szignifikáns különbség a kontrollcsoporthoz képest a glutation-peroxidáz és H-donor-aktivitásban, csak tendenciózus csökkenést tapasztaltunk. Az antioxidánsvédelem a betegcsoportban a betegek 54%-ánál volt szignifikánsan alacsonyabb mértékű az összes paramétert figyelembe véve. Kemilumineszcenciás módszerrel jobb szabadgyök-fogó képességet mértünk, mind a plazmában, mind az erythrocytában az alkalmazott terápia eredményeként, ugyanakkor a szuperoxid dizmutáz aktivitásának növekedését tapasztaltuk, ami a gyulladásos folyamatokra figyelmeztet. Az epesavszintek csökkenését tapasztaltuk a betegcsoportban, aminek okaként a felgyorsult passzázst is számításba kell venni. Következtetések: A mindennapi rutin során meghatározásra kerülő májenzimértékek nem adnak pontos képet a colitis ulcerosában létrejövő májkárosodás mértékéről. Az általunk meghatározott különböző speciális paraméterek segítségével megbecsülhetjük a bél–máj tengely eltéréseinek hátterében álló folyamatokat. Az epesavszint csökkenése prediktív faktornak tekinthető colitis ulcerosában is. Munkánk rávilágít a májbetegségek nem invazív szűrésének szükségességére gyulladásos bélbetegségben. Orv Hetil. 2017; 158(26): 1014–1021.