Search Results

Theoretical background: Premature birth is in the focus of research interest as it is the most common perinatal risk endangering the development of children. However, the implications of prematurity for the long-term outcome are far from fully understood. Compromised development of cognitive and executive functions may be underlying academic underachievement in school-age preterm children. Aim: to assess the school-age outcomes of Hungarian VLBW/ELBW preterm children in basic cognitive abilities and executive function as compared to typically developing, full-term children as well as to investigate the background of individual differences. Method: 54 preterm children (27 ELBW, 27 VLBW) and a matched group of 27 healthy full-term children, aged 9–10 years, were tested using the Wechsler Intelligence Scales for Children (WISC-IV), the Corsi Block Tapping Task (digital version) for measuring spatial–visual working memory and the Wisconsin Card Sorting Test (WCST, digital version) for testing cognitive flexibility. As background variables perinatal and socioeconomic factors were entered in the analysis. Results: In each measure of the WISC-IV all three groups performed in the normal range. The ELBW children displayed certain developmental lags. They scored significantly lower in the Full-Scale IQ and the Processing Speed than the other two groups, and in the Perceptual Reasoning and one measure of spatial–visual working memory as compared to the non-risk comparison group. Perinatal complications and maternal education were related to the outcome. Conclusions: With the improved perinatal care preterm children have fair chances for good developmental outcomes. However, the individual variations are great and various perinatal and social factors may hamper the development of cognitive and executive functions. A birthweight below 1000 grams is a notable risk, particularly if combined with perinatal complications.

Elméleti háttér: A párkapcsolati elégedettség a párok romantikus kapcsolataira vonatkozó átfogó és általános szubjektív értékelését foglalja magában. A különböző nézőpontokat képviselő vizsgálati eredmények mind ugyanabban szolgálnak megerősítésül: a párkapcsolati működés alkotóelemeinek egyediségét, változatosságát támasztják alá. Az elégedettség szempontjából ugyanakkor ritkán vizsgálnak olyan transzgenerációs folyamatok eredményeként kialakuló jellemzőket, mint amilyen a szülőkről való érzelmi leválás. A kapcsolatok szempontjából azonban ennek szerepe kulcsfontosságú, hiszen meghatározhatja azok minőségét, sikerességét és egyben stabilitását is. Módszerek: Jelen kutatás a magyar lakosság tizennyolc év feletti, önbevallása alapján elkötelezett párkapcsolatban élő személyeit (n = 533) vizsgálta meg. Magyar mintán elsőként került feltárásra, hogy olyan jellegzetes, együttesen ritkán vizsgált változók mentén, mint az érzelmi leválás (szelf-differenciáció), az önegyüttérzés, a hála és a párkapcsolati elégedettség, az egyének vajon milyen működésmintázati modellek felállítását teszik lehetővé. Méréseinket az Érzelmi Leválás Kérdőív, a Hála Kérdőív, az Önegyüttérzés Skála és a Kapcsolati Elégedettség Skála felhasználásával hajtottuk végre. A személyiségek elkülönítését és szisztematikus csoportosítását pedig hierarchikus klaszterelemzés eljárással végeztük el. Eredmények: Az elemzés következtében a „fiatal – magasan differenciálatlan”, „a fiatal – differenciált” és az „idős – differenciálatlan” párkapcsolati működésmódok leírására nyílt lehetőség. A legnagyobb mértékű differenciáltságot, önegyüttérzést és hálakészséget mutató „fiatal – differenciált” klaszter (Mdn = 37), szignifikánsan különbözött a fiatal – magasan differenciálatlan (Mdn = 36; U = 15648; Z = –3,118; p = 0,002; r = 0,16) és az idős – differenciálatlan (Mdn = 31; U = 5162; Z = –7,556; p < 0,001; r = 0,44) klasztertől is, így egyben a párkapcsolatával leginkább elégedett klaszternek minősült. Következtetések: A három profil összehasonlítása során megállapíthattuk, hogy a legmagasabb szintű elégedettséget a leválás, az önegyüttérzés, és a hálakészség együttes intenzitása biztosíthatja. Általános érvényűnek bizonyult továbbá az a vizsgálati tapasztalat, hogy a szelf differenciáltsági állapota és az önegyüttérzés a párkapcsolati kiegyensúlyozottság szempontjából egyformán meghatározó lehet.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Az online egészségügyi felvilágosítás megbízhatatlan minősége új és komoly kihívás elé állítja az orvosi szakmát. Ha a weboldalakat hitelesség szempontjából minősítjük, akkor növeljük az esélyét, hogy a beteg jobb szakmai minőségű információhoz jusson. Magyarországon eddig nem történtek gyakorlati lépések az online betegfelvilágosítás minőségének ilyen irányú javítására. Módszer: Az EgészségKommandó elnevezésű, az egészségügyi honlapok hitelességét vizsgáló magyar, objektív szempontrendszer 2017 augusztusa óta működik nyilvánosan, és elismert indikátorokat használ (transzparencia, tartalom, ajánlás, hivatkozások). Eredmények: Segítségével 2017. október 10-ig 122 weboldalt értékeltünk, és a meghatározott megfelelési küszöböt (21/27 pont) a honlapok 22,1%-a (27/122) teljesítette, míg a JAMA-benchmark ajánlása szerint történő átvilágításuk során csak 1 weboldalt találtunk hitelesnek (0,8%). A leggyakoribb hiányosságnak a hivatkozások mellőzése bizonyult, csak a honlapok 15,6%-ában volt rendszeresen (>25%) jelezve az információ eredeti forrása, valamint csak a weboldalak 18,9%-án volt feltüntetve, hogy a leírtak nem helyettesítik a betegvizsgálatot. Szintén kiemelendő, hogy a honlapok 35,8%-ában nem volt nyilvános a szövegek szerzője, viszont pozitívum, hogy az összes vizsgált oldal csaknem felében (45,9%) orvosok írják a tartalmat, elérhetőséggel. Következtetés: Az EgészségKommandó a különböző jellegű hitelességi és minőségi indikátoroknak egy megfelelésiküszöb-alapú pontrendszerben való alkalmazásával hatékonyan értékeli az egészségügyi felvilágosítással foglalkozó weboldalakat. Az elismert indikátorok többszörös hiányossága esetén kizárja a hitelességet, tehát szűr, viszont különböző jellegű weboldalakat is képes egy rendszerben értékelni, ráadásul a magyar online egészségügyi szférához mérten mennyiségében tud ajánlani a betegeknek információforrást. Orv Hetil. 2018; 159(13): 511–519.

Absztrakt:

A 2017-ben mintegy 451 millió, diabetesben szenvedő emberben potenciálisan kialakuló hosszú távú szövődmények és a hyperglykaemia között fennálló kapcsolatot a nagyobb mértékben keletkező késői glikációs végtermékek, valamint a fokozott oxidatív és karbonilstressz jelentheti. A részben karbonilstressz révén keletkező késői glikációs végtermékek szerepét olyan szövődményekben írták le, mint az érfalvastagodás, a megnövekedett érfal-áteresztőképesség, a fokozott mértékű angiogenezis vagy a csökkent érfalrugalmasság okozta nephropathia, neuropathia, retinopathia. A sort folytathatnánk a megnövekedett thrombocytaaggregációval, a csökkent fibrinolízis kiváltotta fokozott koagulációs aktivitással vagy az atherosclerosissal, illetve a mitokondriális diszfunkcióval. Mind az oxidatív, mind a nem oxidatív késői glikációs végtermék képződésének legpotensebb támadási pontja az α,β-telítetlen aldehidek befogása lehet. Sajnálatos módon a befogó molekulák prototípusát jelentő aminoguanidin, bár különböző állatmodelleken sikeresnek bizonyult, a klinikai teszteken nem bizonyított, a vele kapcsolatos klinikai vizsgálatokat közel 20 évvel ezelőtt leállították. Az aminoguanidin mellett nagy várakozás övezte az endogén dipeptid L-karnozint, amely szintén hatásosan csökkenti a karbonilstresszt. Ez esetben a humán alkalmazást az emberekben jelen lévő specifikus szérumkarnozinázok, az alacsony szérumstabilitás és a biológiai hasznosulás limitálta. A múlt év végén a molekula karboxilcsoportjának hidroxilcsoportra történő cseréjével sikerült elérni, hogy ellenálló legyen a karnozinázoknak, ugyanakkor megőrizze biológiai biztonságát és karbonilstresszt csökkentő hatását. Bár a karnozinol kifejlesztése óta eltelt mindössze fél év nem tette lehetővé, hogy klinikai teszteken bizonyítson, a molekulával kapcsolatban elért in vitro és in vivo eredmények alapján ígéretes hatóanyagnak tűnik a diabetes szövődményeinek mérséklésére, megelőzésére, így a klinikusnak is érdemes nyomon követni a vele kapcsolatos híreket, eredményeket. Orv Hetil. 2019; 160(40): 1567–1573.

A dolgozat témája az egészségi állapot komplex fejlesztésének hatékonyságvizsgálata. Célkitűzések: 1. Összeállítani az egyén bio-pszicho-szociális állapotáról reális képet adó vizsgálati csomagot. 2. Meghatározni az általam kifejlesztett és a vizsgálati csomagra épülő egészségterv egészségfejlesztő hatékonyságát. 3. Bizonyítani a komplex egészségfejlesztési programcsomag hatékonyságát. 4. Meghatározni egy többváltozós egészségmodellt. Módszerek: A kutatásban önként jelentkezett egyetemisták vettek részt, N=125 (29 férfi, 96 nő). Három csoportba soroltam a hallgatókat, véletlenszerű kiválasztást alkalmazva, majd felmértem az egészségi állapotukat a program előtt és a program végeztével is. Az I-es és II-es csoport egészségtervet kapott, az I-es csoport pedig részt vett a 3 hónapos egészségfejlesztési programban. A III. csoport volt a kontrollcsoport. Az egészségfejlesztési programcsomag egészségtervet, edzéstervet, pszichotréninget, személyi edzést és tanácsadást tartalmazott. Eredmények: A hallgatók az egészségük számára értékesebb és hatékonyabb mozgásos tevékenységeket választanak és azt rendszeresebben űzik, valamint csak egészségtervvel rendelkezők csoportjában is megfigyelhető a heti mozgással eltöltött alkalmak számának emelkedése. A fejlesztési csoportok szubjektív egészségi állapotának növekedése szignifikánsnak mutatkozott (p ₁ = 0,02; p ₂ = 0,004). A vitális kimerültség az I-es csoportnál szignifikánsan javult, a II-es csoportban tendencia. A hangulati állapot 2 felmérése között szignifikáns különbség van (Wilcoxon). A hallgatók a program végére 13,4%-kal közelebb kerültek a maximális teljesítőképességükhöz. A heti mozgásgyakoriság a legjelentősebb tényező az egészségi állapot szempontjából a BMI, BDI-hez képest, másfélszeresre javítja az esélyét annak, hogy az egészségi állapot jó kategóriájába kerül valaki. Következtetések: Az egészségterv és/vagy a személyi, kis csoportos rekreációs edzés a kipróbált kiválasztási, felkészítési és alkalmazott módszerekkel hatékony formában tud működni.

Az időskori esések egészségügyi, szociális, gazdasági terhe igen jelentős napjainkban is. A demográfiai változások következtében a problémával továbbra is számolni kell. Európa-szerte nagy figyelem hárul az időskori balesetek megelőzésére. A szerzők egy európai uniós program keretében kutatást végeztek a szociális otthoni körülmények között élők esési gyakoriságáról, illetve annak okairól. Cél: A kutatás célja az volt, hogy az esések gyakoriságán kívül azok háttere is feltárásra kerüljön, különös tekintettel a gyógyszerfogyasztásra. Adatok, módszer: Egységes kérdőív alapján két szociális otthonban, amelyeknek együtt 1016 lakója van, egyéves vizsgálat történt. A munka során az ápolószemélyzet rögzített minden esést és azok körülményeit, következményeit. Az okok között kiemelt helyen szerepeltek a környezeti tényezők mellett a fogyasztott gyógyszerek. Ez utóbbiakat az elnevezésük alapján tovább vizsgáltuk, a hatásukat és az elesést okozó mellékhatásukat illetően. Az adatfeldolgozás SPSS 14.0 programmal történt. Eredmények: A szociális otthonok lakói között 1013 esés történt a 12 hónap során. Az esetek kétharmadában valamilyen egészségügyi ellátást igényelt az elesett személy. A leggyakrabban horzsolás, zúzódás, illetve bőrsérülés jött létre (20–24%). Combnyaktörés 3%-ban, egyéb törés 1,8%-ban következett be. Szinte minden lakó fogyaszt gyógyszert: 19% háromfélét vagy annál kevesebbet, a többség ennek a többszörösét. Az egy főre jutó maximális gyógyszerfogyasztás 19 volt, az átlag 6. Az esést okozó mellékhatások tekintetében a maximum 43 volt, az átlag 14. Az egyes mellékhatások gyakoriságát, halmozódását külön is bemutatjuk. Következtetések: Az időskori esések száma, aránya jelentős a szociális otthonban élők körében. Ennek egyik oka lehet az igen nagy mennyiségű gyógyszerfogyasztás, amelynek mellékhatása következtében nő az elesés rizikója.

Az életminőség fogalma az utóbbi évtizedekben egyre inkább előtérbe került a krónikus betegek ellátásával kapcsolatban. A jelen tanulmány célja, hogy a fejfájás (tenziós típus), a hangulatzavar (depresszió), a szorongás diagnózisával, valamint a komorbid állapotokkal összefüggésben elemezzük e betegségek életminőségre gyakorolt hatását, bevonva néhány kiemelt pszichológiai jellemzőt, mint például a hosztilitás vagy a társas támogatás. Módszerek: A vizsgálatban 157 beteg vett részt, akik a SZTE ÁOK Pszichiátriai Klinika Neuropszichiátriai Rehabilitációs Osztály ambuláns beteganyagából kerültek ki 2005 első félévében. A minta végső elemszáma 151 személy volt, akiket öt fő betegségcsoportba osztottunk be: hangulatzavar (depresszió); szorongásos kórképek; kevert pszichiátriai diagnózis; fejfájás és komorbiditás (fejfájás és pszichiátriai zavar együtt). Az életminőségi skálák pontértékeit nemenként, betegségcsoportonként vizsgáltuk, valamint elemeztük az életminőség pszichológiai hátterét. A kérdőíves felmérés önkitöltéses formában történt, a válaszadás önkéntes volt. Eredmények: Faktoranalízis segítségével két életminőségi faktort különítettünk el: az ún. „mindennapi élettevékenység” életminőségi faktort (például munka, anyagi helyzet, táplálkozás, szexuális élet vagy önkifejezés), valamint a „társas aktivitások” életminőségi faktort (például a házastárssal, családdal, egyéb személyekkel való, vallásos és közösségi tevékenységek). A betegségcsoportok szerint elsősorban a mindennapi tevékenységek terén mutatkozott különbség: leginkább a hangulatzavarban szenvedők ezzel kapcsolatos életminősége romlott, hozzájuk képest a fejfájásos betegek kevésbé jeleztek változást. Amennyiben komorbid pszichiátriai zavar előfordul a fejfájás mellett, az életminőség-változás számottevőbb. A mindennapi tevékenységeket érintő életminőség-romláshoz elsősorban a hosztilitás (ellenségesség), valamint a pszichoszomatikus/szorongásos tünetek megléte járul hozzá, és az életkor előrehaladtával a betegek az életminőség-romlást is erőteljesebben élik meg. A betegségcsoportból a hangulatzavar megléte rontja leginkább a betegek életminőségét. A szociális aktivitásokat érintő életminőség-faktor esetében a társas támogatás védőfaktor. Következtetések: A jelen tanulmányunkban szeretnénk felhívni a figyelmet a pszichoszomatikus és pszichiátriai zavarok életminőségre gyakorolt hatásaira, amelynek segítségével közelebb juthatunk a betegek viselkedésének mélyebb megértéséhez. Az életminőség-kutatás nemcsak kedvezőtlen hatásokat azonosít, hanem a pozitívakat is feltérképezi. Ez magában foglalja a hatékony alkalmazkodás lehetőségét.

Cél: A sebgyógyulási zavarok gyakoriságának vizsgálata műtétekben és az esetleges összefüggések feltárása a műtétek nosocomialis kategóriáival, illetve az észlelt sebészi fertőzésekkel. Műtétek és anyag: A szerzők az osztályukon 1977 és 1996 között végzett 33 336 műtét adatait elemzik. Bevezetésként a nómenklatúra kérdését tárgyalják, amely nem egységes az irodalomban. A legelfogadottabb nemzetközi infekciósurveillance-rendszerekre hivatkozva szerintük a sebgyógyulási zavar más fogalom, mint a sebészi fertőzés. Leírják prospektív vizsgálati módszerüket, amelynek lényege, hogy a beteg elbocsátásakor minden sebgyógyulási zavart munkalapon és rövid feljegyzésben rögzítenek havi összesítésben. Anyagukat éves, 5 éves, 10 éves és 20 éves csoportosításban dolgozzák fel a műtétek nosocomialis kategóriáival, illetőleg az ugyanazon időszakban észlelt sebészi fertőzésekkel összefüggésben. Eredmények: Részletesen ismertetik számszerű eredményeiket, amelyekből kiemelendő, hogy a sebgyógyulási zavarok összesített aránya a 20 éves megfigyelés során 2,2%, a sebészi fertőzések aránya pedig 2,7%. Megállapítják, hogy a vizsgálat második évtizedében mind a sebgyógyulási zavarok, mind a sebészi fertőzések aránya jelentősen csökken. Az előbbi a műtéti körülmények és a sebészi technika folyamatos fejlődésének tulajdonítható, az utóbbit a CDC és HELICS rendszereken alapuló prospektív infekcióregiszterük eredményének vélik. Következtetések: A sebgyógyulási zavarok és a nosocomialis kategóriák összefüggéseiről az eddigi irodalomban nem találtak adatokat. A szerzők új megállapításként kimutatják, hogy az „A”-tól a „D” nasocomialis kategória felé haladva nemcsak a sebészi fertőzések aránya egyre nagyobb, hanem a sebgyógyulási zavaroké is. Van azonban egy fontos különbség: a sebgyógyulási zavarok arányainak növekedése általában jóval kisebb, mint az ugyanazon időszakban megfigyelt sebészi fertőzések arányainak növekedése. A sebgyógyulási zavarok összefüggéseiről a sebészi fertőzésekkel szintén a következő eredeti megfigyeléseket tették: ha a sebészi fertőzések aránya kisebb mint 2%, akkor a hozzájuk tartozó sebgyógyulási zavarok aránya nagyobb, mint a sebészi fertőzések aránya és fordítva. Ha a sebészi fertőzések aránya nagyobb mint 2%, akkor az ugyanabban az időszakban észlelt sebgyógyulási zavarok aránya kisebb, mint a sebészi fertőzéseké. Következtetésként ezt az összefüggést, amely az identikus SGyZ és Supp aránypárok többségénél (82,5%) megtalálható, a szerzők alapvetőnek tartják a sebgyógyulási zavarok és a sebészi fertőzések kölcsönhatásában! Ennek magyarázata az lehet, hogy a sebgyógyulási zavarok, amelyek „locus minoris resistentae”-t jelentenek a sebészi fertőzés szempontjából, az aszeptikus „A”, illetve a fakultatíve szeptikus „B” kategóriában nem vagy csak alig gennyednek el. A fertőzött „C” és a súlyosan fertőzött „D” kategóriában viszont egyre nagyobb és nagyobb hányadukból lesz gennyesedés. Végül utalnak arra a feltevésükre is, amely szerint a sebgyógyulási zavarok arányának felhasználása megfelelő kontextusban esetleg új indikátor lehet a sebészi minőségbiztosításban.

Az elhízás prevalenciája világszerte növekszik, ezzel párhuzamosan nő a kardiometabolikus morbiditás és mortalitás, amelynek nemcsak népegészségügyi, hanem gazdasági kihatása is jelentős. A gyermekkorban induló elhízás fokozott kockázatot jelent felnőttkorban. Nő azon gyermekek száma is, akik az elhízáson kívül már a zsíranyagcsere vagy a szénhidrátháztartás kimutatható zavaraival is rendelkeznek. A fokozott kardiometabolikus kockázattal rendelkező gyermekek már a pubertás megjelenése előtt magasabb terhelés alatti inzulinszintekkel rendelkeznek, mint a nem veszélyeztetett csoportba sorolt elhízott társaik. Cél: A tanulmány célja a fokozott kardiometabolikus kockázatú csoportba tartozó elhízott gyermekek serdülés előtti, alatti és utáni inzulinszintjeinek összevetése volt nem fokozott kockázatú elhízott gyermekekével. Anyag és módszer: Összesen 161, 4–18 éves elhízott gyermek antropometriai, cukorterhelés alatti glükóz-, lipid-, inzulinszintadatait dolgozták fel a szerzők. Terhelés alatti értékekből inzulinrezisztencia-markereket (Σinzulin/Σglükóz, HOMA-index) számoltak. A gyermekeket Tanner-stádium szerint három csoportba sorolták. Az International Diabetes Federation gyermekekre vonatkoztatott kritériumrendszere szerint fokozott és nem fokozott kockázatú csoportokba sorolták a gyermekeket. Fokozott kockázatú csoportba került az a gyermek, akinek az elhízáson kívül még legalább két értéke kóros volt a következőkből: éhomi vércukor, vérnyomás, triglicerid, illetve csökkent HDL-koleszterin-szint. Eredmények: A 161 vizsgált gyermekből (78 lány, 83 fiú) 43 (26,7%) került a fokozott kockázatú csoportba. A prepubertásban a fokozott kockázattal rendelkező csoportban a Σinzulin/Σglükóz arány szignifikánsan magasabb volt, mint a nem fokozott kockázatú csoportban (p = 0,04), azonban a pubertás- és a posztpubertáskorban ilyen különbség nem volt igazolható. A pubertásban lévő, fokozott kockázatú obes gyermekek HOMA-indexe szignifikánsan magasabb volt (p = 0,05), mint a fokozott kockázattal nem rendelkező csoport esetében, azonban sem a prepubertásban, sem a posztpubertásban ilyen különbség nem volt kimutatható. Kóros vércukorértéket 23 (14,4%) esetben találtak: hét (4,3%) esetben emelkedett éhomi vércukorszint, 11 (6,8%) esetben csökkent glükóztolerancia, két (1,2%) esetben emelkedett éhomi vércukorszint és csökkent glükóztolerancia együtt fordult elő, míg három (1,8%) esetben 2-es típusú diabetes volt igazolható. A HbA1c-érték 81 esetben állt rendelkezésre, emelkedett értéket (≥6%) 13 (16%) esetben tapasztaltak, amelyből csupán két esetben társult hozzá kóros vércukorgörbe, a többi 11 esetben normális éhomi és terhelés alatti vércukorszinteket találtak. Fordítva: 81 esetben, amelyben a HbA_1c is mérésre került, 11 kóros vércukorértéket találtak (öt csökkent glükóztolerancia, két emelkedett éhomi vércukorszint, két csökkent glükóztolerancia+emelkedett éhomi vércukorszint és két 2-es típusú diabetes), amelyhez normális HbA_1c-érték társult, és csupán két esetben jelezte a cukoranyagcsere-eltérést emelkedett HbA_1c-érték is. Kóros HDL-értéket 57 (35,4%) esetben, kóros trigliceridértéket pedig 44 (27,3%) esetben lehetett igazolni. Következtetések: A fokozott kockázati tényezőkkel rendelkező gyermekeknek már a pubertás megjelenése előtt szignifikánsan magasabbak az inzulinszintjei, mint a kockázati tényezőkkel nem rendelkező csoportba sorolt társaiké. Később ezeknek a gyermekeknek az éhomi inzulinszintje is szignifikánsan emelkedik társaikéhoz képest. A vércukoreltérések kiértékeléséhez a terhelés alatti vércukorszinteket és a HgbA_1c-t párhuzamosan érdemes vizsgálni. A beavatkozás egyetlen eszköze ebben az életkorban a primer és szekunder prevenció. Orv. Hetil., 2011, 152, 1068–1074.