Search Results
Párkapcsolat és a személyiség működésmintázatai: A boweni szelf-differenciáció nyomán
Relationship and personality functioning patterns: Following Bowen’s self–differentiation
Elméleti háttér: A párkapcsolati elégedettség a párok romantikus kapcsolataira vonatkozó átfogó és általános szubjektív értékelését foglalja magában. A különböző nézőpontokat képviselő vizsgálati eredmények mind ugyanabban szolgálnak megerősítésül: a párkapcsolati működés alkotóelemeinek egyediségét, változatosságát támasztják alá. Az elégedettség szempontjából ugyanakkor ritkán vizsgálnak olyan transzgenerációs folyamatok eredményeként kialakuló jellemzőket, mint amilyen a szülőkről való érzelmi leválás. A kapcsolatok szempontjából azonban ennek szerepe kulcsfontosságú, hiszen meghatározhatja azok minőségét, sikerességét és egyben stabilitását is. Módszerek: Jelen kutatás a magyar lakosság tizennyolc év feletti, önbevallása alapján elkötelezett párkapcsolatban élő személyeit (n = 533) vizsgálta meg. Magyar mintán elsőként került feltárásra, hogy olyan jellegzetes, együttesen ritkán vizsgált változók mentén, mint az érzelmi leválás (szelf-differenciáció), az önegyüttérzés, a hála és a párkapcsolati elégedettség, az egyének vajon milyen működésmintázati modellek felállítását teszik lehetővé. Méréseinket az Érzelmi Leválás Kérdőív, a Hála Kérdőív, az Önegyüttérzés Skála és a Kapcsolati Elégedettség Skála felhasználásával hajtottuk végre. A személyiségek elkülönítését és szisztematikus csoportosítását pedig hierarchikus klaszterelemzés eljárással végeztük el. Eredmények: Az elemzés következtében a „fiatal – magasan differenciálatlan”, „a fiatal – differenciált” és az „idős – differenciálatlan” párkapcsolati működésmódok leírására nyílt lehetőség. A legnagyobb mértékű differenciáltságot, önegyüttérzést és hálakészséget mutató „fiatal – differenciált” klaszter (Mdn = 37), szignifikánsan különbözött a fiatal – magasan differenciálatlan (Mdn = 36; U = 15648; Z = –3,118; p = 0,002; r = 0,16) és az idős – differenciálatlan (Mdn = 31; U = 5162; Z = –7,556; p < 0,001; r = 0,44) klasztertől is, így egyben a párkapcsolatával leginkább elégedett klaszternek minősült. Következtetések: A három profil összehasonlítása során megállapíthattuk, hogy a legmagasabb szintű elégedettséget a leválás, az önegyüttérzés, és a hálakészség együttes intenzitása biztosíthatja. Általános érvényűnek bizonyult továbbá az a vizsgálati tapasztalat, hogy a szelf differenciáltsági állapota és az önegyüttérzés a párkapcsolati kiegyensúlyozottság szempontjából egyformán meghatározó lehet.
Absztrakt:
Bevezetés és célkitűzés: Az online egészségügyi felvilágosítás megbízhatatlan minősége új és komoly kihívás elé állítja az orvosi szakmát. Ha a weboldalakat hitelesség szempontjából minősítjük, akkor növeljük az esélyét, hogy a beteg jobb szakmai minőségű információhoz jusson. Magyarországon eddig nem történtek gyakorlati lépések az online betegfelvilágosítás minőségének ilyen irányú javítására. Módszer: Az EgészségKommandó elnevezésű, az egészségügyi honlapok hitelességét vizsgáló magyar, objektív szempontrendszer 2017 augusztusa óta működik nyilvánosan, és elismert indikátorokat használ (transzparencia, tartalom, ajánlás, hivatkozások). Eredmények: Segítségével 2017. október 10-ig 122 weboldalt értékeltünk, és a meghatározott megfelelési küszöböt (21/27 pont) a honlapok 22,1%-a (27/122) teljesítette, míg a JAMA-benchmark ajánlása szerint történő átvilágításuk során csak 1 weboldalt találtunk hitelesnek (0,8%). A leggyakoribb hiányosságnak a hivatkozások mellőzése bizonyult, csak a honlapok 15,6%-ában volt rendszeresen (>25%) jelezve az információ eredeti forrása, valamint csak a weboldalak 18,9%-án volt feltüntetve, hogy a leírtak nem helyettesítik a betegvizsgálatot. Szintén kiemelendő, hogy a honlapok 35,8%-ában nem volt nyilvános a szövegek szerzője, viszont pozitívum, hogy az összes vizsgált oldal csaknem felében (45,9%) orvosok írják a tartalmat, elérhetőséggel. Következtetés: Az EgészségKommandó a különböző jellegű hitelességi és minőségi indikátoroknak egy megfelelésiküszöb-alapú pontrendszerben való alkalmazásával hatékonyan értékeli az egészségügyi felvilágosítással foglalkozó weboldalakat. Az elismert indikátorok többszörös hiányossága esetén kizárja a hitelességet, tehát szűr, viszont különböző jellegű weboldalakat is képes egy rendszerben értékelni, ráadásul a magyar online egészségügyi szférához mérten mennyiségében tud ajánlani a betegeknek információforrást. Orv Hetil. 2018; 159(13): 511–519.
Absztrakt:
A 2017-ben mintegy 451 millió, diabetesben szenvedő emberben potenciálisan kialakuló hosszú távú szövődmények és a hyperglykaemia között fennálló kapcsolatot a nagyobb mértékben keletkező késői glikációs végtermékek, valamint a fokozott oxidatív és karbonilstressz jelentheti. A részben karbonilstressz révén keletkező késői glikációs végtermékek szerepét olyan szövődményekben írták le, mint az érfalvastagodás, a megnövekedett érfal-áteresztőképesség, a fokozott mértékű angiogenezis vagy a csökkent érfalrugalmasság okozta nephropathia, neuropathia, retinopathia. A sort folytathatnánk a megnövekedett thrombocytaaggregációval, a csökkent fibrinolízis kiváltotta fokozott koagulációs aktivitással vagy az atherosclerosissal, illetve a mitokondriális diszfunkcióval. Mind az oxidatív, mind a nem oxidatív késői glikációs végtermék képződésének legpotensebb támadási pontja az α,β-telítetlen aldehidek befogása lehet. Sajnálatos módon a befogó molekulák prototípusát jelentő aminoguanidin, bár különböző állatmodelleken sikeresnek bizonyult, a klinikai teszteken nem bizonyított, a vele kapcsolatos klinikai vizsgálatokat közel 20 évvel ezelőtt leállították. Az aminoguanidin mellett nagy várakozás övezte az endogén dipeptid L-karnozint, amely szintén hatásosan csökkenti a karbonilstresszt. Ez esetben a humán alkalmazást az emberekben jelen lévő specifikus szérumkarnozinázok, az alacsony szérumstabilitás és a biológiai hasznosulás limitálta. A múlt év végén a molekula karboxilcsoportjának hidroxilcsoportra történő cseréjével sikerült elérni, hogy ellenálló legyen a karnozinázoknak, ugyanakkor megőrizze biológiai biztonságát és karbonilstresszt csökkentő hatását. Bár a karnozinol kifejlesztése óta eltelt mindössze fél év nem tette lehetővé, hogy klinikai teszteken bizonyítson, a molekulával kapcsolatban elért in vitro és in vivo eredmények alapján ígéretes hatóanyagnak tűnik a diabetes szövődményeinek mérséklésére, megelőzésére, így a klinikusnak is érdemes nyomon követni a vele kapcsolatos híreket, eredményeket. Orv Hetil. 2019; 160(40): 1567–1573.
A dolgozat témája az egészségi állapot komplex fejlesztésének hatékonyságvizsgálata. Célkitűzések: 1. Összeállítani az egyén bio-pszicho-szociális állapotáról reális képet adó vizsgálati csomagot. 2. Meghatározni az általam kifejlesztett és a vizsgálati csomagra épülő egészségterv egészségfejlesztő hatékonyságát. 3. Bizonyítani a komplex egészségfejlesztési programcsomag hatékonyságát. 4. Meghatározni egy többváltozós egészségmodellt. Módszerek: A kutatásban önként jelentkezett egyetemisták vettek részt, N=125 (29 férfi, 96 nő). Három csoportba soroltam a hallgatókat, véletlenszerű kiválasztást alkalmazva, majd felmértem az egészségi állapotukat a program előtt és a program végeztével is. Az I-es és II-es csoport egészségtervet kapott, az I-es csoport pedig részt vett a 3 hónapos egészségfejlesztési programban. A III. csoport volt a kontrollcsoport. Az egészségfejlesztési programcsomag egészségtervet, edzéstervet, pszichotréninget, személyi edzést és tanácsadást tartalmazott. Eredmények: A hallgatók az egészségük számára értékesebb és hatékonyabb mozgásos tevékenységeket választanak és azt rendszeresebben űzik, valamint csak egészségtervvel rendelkezők csoportjában is megfigyelhető a heti mozgással eltöltött alkalmak számának emelkedése. A fejlesztési csoportok szubjektív egészségi állapotának növekedése szignifikánsnak mutatkozott (p 1 = 0,02; p 2 = 0,004). A vitális kimerültség az I-es csoportnál szignifikánsan javult, a II-es csoportban tendencia. A hangulati állapot 2 felmérése között szignifikáns különbség van (Wilcoxon). A hallgatók a program végére 13,4%-kal közelebb kerültek a maximális teljesítőképességükhöz. A heti mozgásgyakoriság a legjelentősebb tényező az egészségi állapot szempontjából a BMI, BDI-hez képest, másfélszeresre javítja az esélyét annak, hogy az egészségi állapot jó kategóriájába kerül valaki. Következtetések: Az egészségterv és/vagy a személyi, kis csoportos rekreációs edzés a kipróbált kiválasztási, felkészítési és alkalmazott módszerekkel hatékony formában tud működni.
Az időskori esések egészségügyi, szociális, gazdasági terhe igen jelentős napjainkban is. A demográfiai változások következtében a problémával továbbra is számolni kell. Európa-szerte nagy figyelem hárul az időskori balesetek megelőzésére. A szerzők egy európai uniós program keretében kutatást végeztek a szociális otthoni körülmények között élők esési gyakoriságáról, illetve annak okairól. Cél: A kutatás célja az volt, hogy az esések gyakoriságán kívül azok háttere is feltárásra kerüljön, különös tekintettel a gyógyszerfogyasztásra. Adatok, módszer: Egységes kérdőív alapján két szociális otthonban, amelyeknek együtt 1016 lakója van, egyéves vizsgálat történt. A munka során az ápolószemélyzet rögzített minden esést és azok körülményeit, következményeit. Az okok között kiemelt helyen szerepeltek a környezeti tényezők mellett a fogyasztott gyógyszerek. Ez utóbbiakat az elnevezésük alapján tovább vizsgáltuk, a hatásukat és az elesést okozó mellékhatásukat illetően. Az adatfeldolgozás SPSS 14.0 programmal történt. Eredmények: A szociális otthonok lakói között 1013 esés történt a 12 hónap során. Az esetek kétharmadában valamilyen egészségügyi ellátást igényelt az elesett személy. A leggyakrabban horzsolás, zúzódás, illetve bőrsérülés jött létre (20–24%). Combnyaktörés 3%-ban, egyéb törés 1,8%-ban következett be. Szinte minden lakó fogyaszt gyógyszert: 19% háromfélét vagy annál kevesebbet, a többség ennek a többszörösét. Az egy főre jutó maximális gyógyszerfogyasztás 19 volt, az átlag 6. Az esést okozó mellékhatások tekintetében a maximum 43 volt, az átlag 14. Az egyes mellékhatások gyakoriságát, halmozódását külön is bemutatjuk. Következtetések: Az időskori esések száma, aránya jelentős a szociális otthonban élők körében. Ennek egyik oka lehet az igen nagy mennyiségű gyógyszerfogyasztás, amelynek mellékhatása következtében nő az elesés rizikója.
sorting-associated protein is a mutant in chorea-acanthocytosis. Nat Genet. 2001; 28: 119–120. 10 Kurano Y, Nakamura M, Ichiba M, et al. In vivo distribution and localization of
Az életminőség fogalma az utóbbi évtizedekben egyre inkább előtérbe került a krónikus betegek ellátásával kapcsolatban. A jelen tanulmány célja, hogy a fejfájás (tenziós típus), a hangulatzavar (depresszió), a szorongás diagnózisával, valamint a komorbid állapotokkal összefüggésben elemezzük e betegségek életminőségre gyakorolt hatását, bevonva néhány kiemelt pszichológiai jellemzőt, mint például a hosztilitás vagy a társas támogatás. Módszerek: A vizsgálatban 157 beteg vett részt, akik a SZTE ÁOK Pszichiátriai Klinika Neuropszichiátriai Rehabilitációs Osztály ambuláns beteganyagából kerültek ki 2005 első félévében. A minta végső elemszáma 151 személy volt, akiket öt fő betegségcsoportba osztottunk be: hangulatzavar (depresszió); szorongásos kórképek; kevert pszichiátriai diagnózis; fejfájás és komorbiditás (fejfájás és pszichiátriai zavar együtt). Az életminőségi skálák pontértékeit nemenként, betegségcsoportonként vizsgáltuk, valamint elemeztük az életminőség pszichológiai hátterét. A kérdőíves felmérés önkitöltéses formában történt, a válaszadás önkéntes volt. Eredmények: Faktoranalízis segítségével két életminőségi faktort különítettünk el: az ún. „mindennapi élettevékenység” életminőségi faktort (például munka, anyagi helyzet, táplálkozás, szexuális élet vagy önkifejezés), valamint a „társas aktivitások” életminőségi faktort (például a házastárssal, családdal, egyéb személyekkel való, vallásos és közösségi tevékenységek). A betegségcsoportok szerint elsősorban a mindennapi tevékenységek terén mutatkozott különbség: leginkább a hangulatzavarban szenvedők ezzel kapcsolatos életminősége romlott, hozzájuk képest a fejfájásos betegek kevésbé jeleztek változást. Amennyiben komorbid pszichiátriai zavar előfordul a fejfájás mellett, az életminőség-változás számottevőbb. A mindennapi tevékenységeket érintő életminőség-romláshoz elsősorban a hosztilitás (ellenségesség), valamint a pszichoszomatikus/szorongásos tünetek megléte járul hozzá, és az életkor előrehaladtával a betegek az életminőség-romlást is erőteljesebben élik meg. A betegségcsoportból a hangulatzavar megléte rontja leginkább a betegek életminőségét. A szociális aktivitásokat érintő életminőség-faktor esetében a társas támogatás védőfaktor. Következtetések: A jelen tanulmányunkban szeretnénk felhívni a figyelmet a pszichoszomatikus és pszichiátriai zavarok életminőségre gyakorolt hatásaira, amelynek segítségével közelebb juthatunk a betegek viselkedésének mélyebb megértéséhez. Az életminőség-kutatás nemcsak kedvezőtlen hatásokat azonosít, hanem a pozitívakat is feltérképezi. Ez magában foglalja a hatékony alkalmazkodás lehetőségét.
Cél: A sebgyógyulási zavarok gyakoriságának vizsgálata műtétekben és az esetleges összefüggések feltárása a műtétek nosocomialis kategóriáival, illetve az észlelt sebészi fertőzésekkel. Műtétek és anyag: A szerzők az osztályukon 1977 és 1996 között végzett 33 336 műtét adatait elemzik. Bevezetésként a nómenklatúra kérdését tárgyalják, amely nem egységes az irodalomban. A legelfogadottabb nemzetközi infekciósurveillance-rendszerekre hivatkozva szerintük a sebgyógyulási zavar más fogalom, mint a sebészi fertőzés. Leírják prospektív vizsgálati módszerüket, amelynek lényege, hogy a beteg elbocsátásakor minden sebgyógyulási zavart munkalapon és rövid feljegyzésben rögzítenek havi összesítésben. Anyagukat éves, 5 éves, 10 éves és 20 éves csoportosításban dolgozzák fel a műtétek nosocomialis kategóriáival, illetőleg az ugyanazon időszakban észlelt sebészi fertőzésekkel összefüggésben. Eredmények: Részletesen ismertetik számszerű eredményeiket, amelyekből kiemelendő, hogy a sebgyógyulási zavarok összesített aránya a 20 éves megfigyelés során 2,2%, a sebészi fertőzések aránya pedig 2,7%. Megállapítják, hogy a vizsgálat második évtizedében mind a sebgyógyulási zavarok, mind a sebészi fertőzések aránya jelentősen csökken. Az előbbi a műtéti körülmények és a sebészi technika folyamatos fejlődésének tulajdonítható, az utóbbit a CDC és HELICS rendszereken alapuló prospektív infekcióregiszterük eredményének vélik. Következtetések: A sebgyógyulási zavarok és a nosocomialis kategóriák összefüggéseiről az eddigi irodalomban nem találtak adatokat. A szerzők új megállapításként kimutatják, hogy az „A”-tól a „D” nasocomialis kategória felé haladva nemcsak a sebészi fertőzések aránya egyre nagyobb, hanem a sebgyógyulási zavaroké is. Van azonban egy fontos különbség: a sebgyógyulási zavarok arányainak növekedése általában jóval kisebb, mint az ugyanazon időszakban megfigyelt sebészi fertőzések arányainak növekedése. A sebgyógyulási zavarok összefüggéseiről a sebészi fertőzésekkel szintén a következő eredeti megfigyeléseket tették: ha a sebészi fertőzések aránya kisebb mint 2%, akkor a hozzájuk tartozó sebgyógyulási zavarok aránya nagyobb, mint a sebészi fertőzések aránya és fordítva. Ha a sebészi fertőzések aránya nagyobb mint 2%, akkor az ugyanabban az időszakban észlelt sebgyógyulási zavarok aránya kisebb, mint a sebészi fertőzéseké. Következtetésként ezt az összefüggést, amely az identikus SGyZ és Supp aránypárok többségénél (82,5%) megtalálható, a szerzők alapvetőnek tartják a sebgyógyulási zavarok és a sebészi fertőzések kölcsönhatásában! Ennek magyarázata az lehet, hogy a sebgyógyulási zavarok, amelyek „locus minoris resistentae”-t jelentenek a sebészi fertőzés szempontjából, az aszeptikus „A”, illetve a fakultatíve szeptikus „B” kategóriában nem vagy csak alig gennyednek el. A fertőzött „C” és a súlyosan fertőzött „D” kategóriában viszont egyre nagyobb és nagyobb hányadukból lesz gennyesedés. Végül utalnak arra a feltevésükre is, amely szerint a sebgyógyulási zavarok arányának felhasználása megfelelő kontextusban esetleg új indikátor lehet a sebészi minőségbiztosításban.
Az elhízás prevalenciája világszerte növekszik, ezzel párhuzamosan nő a kardiometabolikus morbiditás és mortalitás, amelynek nemcsak népegészségügyi, hanem gazdasági kihatása is jelentős. A gyermekkorban induló elhízás fokozott kockázatot jelent felnőttkorban. Nő azon gyermekek száma is, akik az elhízáson kívül már a zsíranyagcsere vagy a szénhidrátháztartás kimutatható zavaraival is rendelkeznek. A fokozott kardiometabolikus kockázattal rendelkező gyermekek már a pubertás megjelenése előtt magasabb terhelés alatti inzulinszintekkel rendelkeznek, mint a nem veszélyeztetett csoportba sorolt elhízott társaik. Cél: A tanulmány célja a fokozott kardiometabolikus kockázatú csoportba tartozó elhízott gyermekek serdülés előtti, alatti és utáni inzulinszintjeinek összevetése volt nem fokozott kockázatú elhízott gyermekekével. Anyag és módszer: Összesen 161, 4–18 éves elhízott gyermek antropometriai, cukorterhelés alatti glükóz-, lipid-, inzulinszintadatait dolgozták fel a szerzők. Terhelés alatti értékekből inzulinrezisztencia-markereket (Σinzulin/Σglükóz, HOMA-index) számoltak. A gyermekeket Tanner-stádium szerint három csoportba sorolták. Az International Diabetes Federation gyermekekre vonatkoztatott kritériumrendszere szerint fokozott és nem fokozott kockázatú csoportokba sorolták a gyermekeket. Fokozott kockázatú csoportba került az a gyermek, akinek az elhízáson kívül még legalább két értéke kóros volt a következőkből: éhomi vércukor, vérnyomás, triglicerid, illetve csökkent HDL-koleszterin-szint. Eredmények: A 161 vizsgált gyermekből (78 lány, 83 fiú) 43 (26,7%) került a fokozott kockázatú csoportba. A prepubertásban a fokozott kockázattal rendelkező csoportban a Σinzulin/Σglükóz arány szignifikánsan magasabb volt, mint a nem fokozott kockázatú csoportban (p = 0,04), azonban a pubertás- és a posztpubertáskorban ilyen különbség nem volt igazolható. A pubertásban lévő, fokozott kockázatú obes gyermekek HOMA-indexe szignifikánsan magasabb volt (p = 0,05), mint a fokozott kockázattal nem rendelkező csoport esetében, azonban sem a prepubertásban, sem a posztpubertásban ilyen különbség nem volt kimutatható. Kóros vércukorértéket 23 (14,4%) esetben találtak: hét (4,3%) esetben emelkedett éhomi vércukorszint, 11 (6,8%) esetben csökkent glükóztolerancia, két (1,2%) esetben emelkedett éhomi vércukorszint és csökkent glükóztolerancia együtt fordult elő, míg három (1,8%) esetben 2-es típusú diabetes volt igazolható. A HbA1c-érték 81 esetben állt rendelkezésre, emelkedett értéket (≥6%) 13 (16%) esetben tapasztaltak, amelyből csupán két esetben társult hozzá kóros vércukorgörbe, a többi 11 esetben normális éhomi és terhelés alatti vércukorszinteket találtak. Fordítva: 81 esetben, amelyben a HbA1c is mérésre került, 11 kóros vércukorértéket találtak (öt csökkent glükóztolerancia, két emelkedett éhomi vércukorszint, két csökkent glükóztolerancia+emelkedett éhomi vércukorszint és két 2-es típusú diabetes), amelyhez normális HbA1c-érték társult, és csupán két esetben jelezte a cukoranyagcsere-eltérést emelkedett HbA1c-érték is. Kóros HDL-értéket 57 (35,4%) esetben, kóros trigliceridértéket pedig 44 (27,3%) esetben lehetett igazolni. Következtetések: A fokozott kockázati tényezőkkel rendelkező gyermekeknek már a pubertás megjelenése előtt szignifikánsan magasabbak az inzulinszintjei, mint a kockázati tényezőkkel nem rendelkező csoportba sorolt társaiké. Később ezeknek a gyermekeknek az éhomi inzulinszintje is szignifikánsan emelkedik társaikéhoz képest. A vércukoreltérések kiértékeléséhez a terhelés alatti vércukorszinteket és a HgbA1c-t párhuzamosan érdemes vizsgálni. A beavatkozás egyetlen eszköze ebben az életkorban a primer és szekunder prevenció. Orv. Hetil., 2011, 152, 1068–1074.
and sorting in microfluidic devices: a review. Microfluids and Nanofluids, 2014, 17 (1), 1–52. 12 Tripathi, S., Bala Varun Kumar, Y. V., Prabhakar, A., et al