Search Results

You are looking at 71 - 80 of 188 items for :

  • "gyógyszerek" x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All

Az intenzív osztályok forgalmának jelentős részét teszik ki a súlyos szepszissel felvett betegek, akiknek komplex kezelése magas költséggel és magas mortalitással párosul. Célkitűzés: A tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a betegellátással összefüggő költségek szempontjából jelentkezik-e már az első ápolási napon különbség a gyógyult és a meghalt betegek között. Módszer: A tanulmányban 6 intenzív osztály vett részt, melyek összesen 70, súlyos szepszis miatt osztályukra felvett beteget vontak be a vizsgálatba. Az osztályok a bevont betegekről kigyűjtötték a betegellátással összefüggő intenzív osztályos anyag- és eszközfelhasználást a felvételt követő első 24 órában. Összesen 59, betegellátással összefüggő költségelem felhasználását gyűjtötték ki és csoportosították, úgymint radiológia, laboratóriumi vizsgálatok és egyszer használatos eszközök. A vérkészítmények és a gyógyszerek/infúziók esetében teljes, tételes adatgyűjtés történt. Az egységes költségmeghatározás érdekében a felhasznált költségelemekhez a szerzők adtak költségértékeket. Eredmények: A súlyos szepszis intenzív osztályos mortalitása ebben a mintában 64%-os volt, az átlag ápolási napok száma a gyógyult betegeknél 19,9 (SD ± 11,4), a meghaltaknál 13,0 (SD ± 8,5). A betegellátással összefüggő (direkt) első napi költség átlag 60 957 Ft-ot tett ki, a meghaltaknál szignifikánsan többet, mint a gyógyult betegeknél (70 835 Ft vs 40 108 Ft, p = 0,020). Költségcsoportokra bontva, a meghalt betegek magasabb direkt költségét a vérkészítmények ( p = 0,047) és a gyógyszerek/infúziók okozzák ( p = 0,003). A meghalt betegek magasabb gyógyszer- és/vagy infúzióköltségéért a kolloidok ( p = 0,016) és a költségesebb antibiotikumok használata ( p = 0,021) felelős. Következtetések: Nemzetközi összehasonlításban a súlyos szepszis mortalitása magasabb, a szepsziskezelés napi költsége alacsonyabb Magyarországon. A meghalt betegek közel kétszer magasabb első napi költsége alátámasztja a korai diagnózis és a hatékony kezelés szükségességét.

Restricted access

Mindössze néhány vizsgálat foglalkozott az acenocumarol és a warfarin összehasonlításával mélyvénás trombózis kezelésében. A szerzők a legújabb ajánlások figyelembevételével a D-dimer- és a duplex ultrahangvizsgálattal ellenőrizték a terápia hatékonyságát. Célok: A két alvadásgátló gyógyszer hatékonyságának és biztonságosságának felmérése alsó végtagi mélyvénás trombózisban szenvedő betegek féléves kezelése során. Módszerek: A szerzők egymást követő 100, alsó végtagi mélyvénás trombózisban szenvedő beteget vontak be a vizsgálatba. A betegek acenocumarol- vagy warfarinterápiában részesültek. Hat hónapig folytatták a kezelést a gyógyszerek olyan dózisában, hogy az INR 2–3,5 között legyen. Ezt követően elvégezték a kontrollvizsgálatokat (fizikális vizsgálat, duplex ultrahang, D-dimer) és meghatározták a teljesen, illetve a részlegesen rekanalizálódott és a nem rekanalizálódott mélyvénás trombózisok arányát az acenocumarollal és warfarinnal kezelt betegcsoportokban. Eredmények: Mindkét vizsgált csoportban 50 beteg adatát dolgozták fel. Az INR-meghatározások száma nem mutatott szignifikáns különbséget a két csoportban (acenocumarolcsoport 442, warfarincsoport 416 vizsgálat). Az INR-értékek a terápiás tartományban voltak az acenocumarolcsoportba tartozó betegek 71,2%-ában és a warfarincsoportba tartozó betegek 74,5%-ában. A gyógyszerek dózisát változtatni kényszerültek az acenocumarolcsoportban 129, a warfarincsoportban 84 alkalommal (p = 0,0025). A kontrollvizsgálatok során az INR a terápiás tartományban volt, tehát a terápia optimálisan hatásos volt az acenocumarolcsoportba tartozó betegek 46%-ában, a warfarincsoportba tartozó betegek 52%-ában. A hat hónapig tartó kezelés végére az optimálisan kezelt betegek 91,9%-ában, míg a nem optimálisan kezelt betegek 80,4%-ában teljes gyógyulást állapítottak meg. A minor vérzéses szövődmények száma az acenocumarolcsoportban három, a warfarincsoportban négy volt, a major vérzések száma: mindkét csoportban egy-egy volt. Következtetés: A warfarinnal kezelt betegek csoportjában az INR-értékek stabilabbak voltak. Mindkét vizsgált betegcsoportban a teljes gyógyulás aránya attól függött, hogy milyen stabilan tudták az INR-értéket a terápiás tartományban tartani. Orv. Hetil., 2012, 153, 786–790.

Restricted access

Absztrakt

Napjainkban egyre gyakrabban találkozunk biszfoszfonátok, illetve egyéb, nem biszfoszfonát típusú antireszorptív, illetve angiogenezis-gátló gyógyszerek által indukált állcsont-osteonecrosissal. E betegkör kezelése komoly szakmai kihívást jelent a fogorvosok, dentoalveolaris és maxillofacialis sebészek számára. Kiemelkedően fontos a megelőzés, aminek alapja a gyógyszereket elrendelő szakorvosok felkészültsége, általuk a betegek fogorvosi vizsgálatra irányítása, a kezelést megelőzően fogászati gócszanálás kérése, orális higiénére nevelés, edukáció, majd a szoros fogorvosi ellenőrzés, illetve a már kialakult állcsont-osteonecrosis esetén a beteg maxillofacialis szakrendelésre irányítása. A szerzők egy sunitinib és zoledronsav kombinált terápiában részesülő állcsont-osteonecrosisban szenvedő nőbeteg konzervatív, később sebészi kezelésének nehézségeit mutatják be. A hat és tizenkét hónapos kontrollon a beteg panasz- és tünetmentesnek mutatkozott, az operált terület gyógyult. A hosszú távú sikeresség megállapításához a beteg további követésére lesz szükség. Orv. Hetil., 2015, 156(46), 1865–1870.

Restricted access

Absztrakt

Az elmúlt hat évtizedben csak a K-vitamin-antagonista kumarinokat alkalmazhattuk orális antikoagulánsként. A kumarinoknak szűk a terápiás tartományuk, hatásukat számos, gyakran alkalmazott gyógyszer befolyásolja, szedésük rendszeres laboratóriumi ellenőrzést igényel (INR-meghatározás). Az új, faktorspecifikus antikoagulánsok két csoportja ismert: anti-FIIa (dabigatran) és anti-FXa (rivaroxaban, apixaban és edoxaban) hatású molekulák. A szerző összefoglalja az új orális antikoagulánsok legfontosabb klinikai jellemzőit, indikációit, laboratóriumi vizsgálatuk lehetőségeit. Az antikoagulánsok legfontosabb mellékhatása a vérzés. A közlemény részletesen kitér a nem specifikus és specifikus vérzéscsillapító gyógyszerek alkalmazási lehetőségeire, különös tekintettel a súlyos akut vérzésekre, illetve a sürgős sebészeti beavatkozások eseteire. Részletezi az antidótumok alkalmazási módjait, az ajánlott dózisokat, és ismerteti az új orális antikoagulánsok inhibitoraival elért eddigi legfontosabb klinikai eredményeket. Kiemelten foglalkozik az idarucizumabbal, amely a dabigatran elsőként már törzskönyvezett specifikus antidótuma. Orv. Hetil., 2016, 157(12), 443–450.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Melinda Zsuzsanna Szabó, Patrícia Pálfi, Anna Bazsó, Gyula Poór, and Emese Kiss

Absztrakt

Összefoglaló tanulmányukban a szerzők a vasculitisek nómenklatúrájának és az antineutrofil citoplazmatikus antitest asszociált vasculitisek felosztásának ismertetését követően bemutatják a betegségaktivitás mérésének lehetőségeit (5 tényezős pontrendszer, Birmingham Vasculitis Aktivitás Index), valamint ezek szerepét a terápiás igény meghatározásában. Ismertetik az antineutrofil citoplazmatikus antitest asszociált vasculitisek terápiás algoritmusát, külön részletezve az indukciós és a fenntartó kezelés során használható, több klinikai vizsgálat alapján is sokszor hasonló terápiás értékű gyógyszerek dozírozását, leggyakoribb mellékhatásait, illetve ezek kivédésének lehetőségeit. Kiegészítő terápiaként többek között felhívják a figyelmet a plazmaferézis jelentőségére, illetve a gyógyszeres terápiák sikertelensége esetén szükségessé váló vesetranszplantáció feltételeire, várható kimenetelére. A közleményben ismertetnek számos, jelenleg is folyó klinikai vizsgálatot, amelyek eredményei várhatóan a következő években tovább fogják szélesíteni az antineutrofil citoplazmatikus antitest asszociált vasculitisek terápiás lehetőségeit. Orv. Hetil., 2015, 156(41), 1653–1660.

Restricted access

Absztrakt

A szerzők egy 59 éves férfi esetét mutatják be, akinél először 1983-ban, majd 2000-ben végeztek vesetranszplantációt. Az első veseátültetést követően két évvel jelent meg az első laphámsejtes carcinoma a bőrön, majd 2003-tól évente legalább kettő praecancerosus laesio vagy nonmelanoma bőrdaganat sebészeti eltávolítása történt. Ezek a tumorok elsősorban a napfénynek kitett bőrterületeken jelentek meg, multiplexen. Tekintettel arra, hogy agresszív viselkedésűek lehetnek és recidívára hajlamosak, komplex kezelést alkalmaztak a betegnél, amely magába foglalta az immunszuppresszió során alkalmazott gyógyszerek megváltoztatását, illetve mezőterápiák alkalmazását. Az eset bemutatása kapcsán a szerzők áttekintik ezeket a kezelési lehetőségeket, hangsúlyozva, hogy nemcsak a bőrdaganatok minél korábbi felismerése és aktív kezelése szükséges, hanem a betegek megfelelő fényvédelemre való oktatása és bőrgyógyászati gondozása is a bőrtumorok kialakulásának megelőzése érdekében. Orv. Hetil., 2016, 157(24), 971–976.

Restricted access

A máj tűbiopsziája jelentős szerepet játszott a krónikus hepatitis különböző formáinak, a gyulladás aktivitásának és a fibrosis mértékének meghatározásában. Az úgynevezett Knodell-féle hisztológiai aktivitási index (HAI) áttörést jelentett az értékelésben, kifejezve a folyamat dinamikáját és a terápiára adott válasz szövettani sajátosságait. A HAI számos módosítása ismeretes, amelyek közül a Desmet, Ishak által használt, valamint a METAVIR rendszer a legelterjedtebb. Ezen számszerű értékelések külön vizsgálják a necroinflammatiót és a fibrosis mértékét, azaz a krónikus hepatitis fokozatát („grade”) és „stádiumát” (stage). A fibrosis megítélése az utóbbi időben vita tárgya, mivel a lerakódott kötőszövet (kollagénrostok, extracelluláris mátrix) mennyisége nem azonosítható egyértelműen a krónikus hepatitis „stádiumával”. A különböző új terápiás gyógyszerek, kiemelten a hepatitis C-vírus egyes nem strukturális fehérjéi elleni szerek (proteáz- és polimerázgátlók) hatásának lemérésében továbbra is a máj szövettani vizsgálata a döntő. Megállapítható azonban, hogy a májbiopszia végzése az utóbbi években inkább szelektív, semmint rutineljárássá vált. Orv. Hetil., 2011, 152, 856–858.

Open access

Ma már nem kétséges, hogy a klinikai onkológiában egyre nagyobb szerepet játszanak a molekuláris célpontok elleni gyógyszerek. Ezek hatásának előrejelzésében, az individuális kezelés kialakításában, a betegek pozitív vagy negatív szelekciójában segítenek a célpontokkal kapcsolatos markerek. Ilyen marker a KRAS, amelynek mutációja megakadályozza, hogy pl. előrehaladott vagy metasztatikus vastagbélrákban eredményesek legyenek az EGFR elleni monoklonális antitestek. A KRAS mutációinak meghatározására különböző módszerek állnak rendelkezésre. Az önkéntes “validálás” ezek hatékonyságának lemérésére szolgált. A hét résztvevő molekuláris diagnosztikai laboratórium csak megközelíteni tudta (egy kivételével) az európai javaslatban foglaltakat. Az eredmények megbeszélése számos technikai és finanszírozási problémára hívta fel a figyelmet. A KRAS mutációjának és hasonló molekuláris eltérések pontos kimutatásának elengedhetetlen feltétele a hitelesített labor és módszer. Mindezek fontosságát jelzi, hogy egyre több daganatellenes gyógyszer törzskönyvében szerepel, és várhatóan fog szerepelni a molekuláris markerek kötelező vizsgálata.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Tamás Takács, Anna Szabolcs, György Biczó, Péter Hegyi, and Zoltán Rakonczay

Az akut pancreatitis klinikai diagnosztikájának és kezelésének mai gyakorlata több évtizedes kísérletes és humán vizsgálatok eredményeként alakult ki. Az elmúlt évtizedekben számos állatkísérletes pancreatitismodellt dolgoztak ki, amelyek lehetőséget adtak a betegség etiopatogenezisének tanulmányozására, a gyulladásos folyamatok helyi és távoli szövődményeinek vizsgálatára és az esetleges terápiás hatású vegyületek, gyógyszerek előzetes tesztelésére. A heveny hasnyálmirigy-gyulladás patomechanizmusának számos aspektusa, így mindenekelőtt a betegség korai fázisának tanulmányozása kizárólag állatkísérletes vizsgálatokkal lehetséges. Az utóbbi években a molekuláris genetikai módszerek lehetővé tették azt is, hogy kísérletes körülmények között a gyulladásos folyamatokban részt vevő mediátorok géntechnológiai módosításával kiiktassuk vagy éppen felerősítsük azok hatásait. Nem kétséges ugyanakkor, hogy az experimentális pancreatitismodellekben kapott eredmények csak korlátozott mértékben tükrözik a humán pancreatitis során történteket. Ennek ellenére jelenleg úgy tűnik, hogy a klinikai pankreatológia fejlődésében nem nélkülözhetjük az állatkísérletes vizsgálatok során nyerhető tudományos eredményeket.

Restricted access

Áttekintésünk célja a nocebo-jelenség átfogó ismertetése, valamint három, a szakirodalomban rendszerint különállóként kezelt jelenségkör (nocebo, egészséges személyek tünetbeszámolója, orvosilag nem megmagyarázott panaszok) rövid összehasonlítása. Elméletünk szerint e jelenségek között a kiváltó és fenntartó mechanizmusok szintjén annyira szoros a rokonság, hogy tárgyalásuk egységes fogalmi keretben (nem-specifikus egészségproblémák) lenne indokolt.Ennek bizonyítására áttekintjük a jelenségek mögött álló potenciális pszichofiziológiai mechanizmusokat (az elvárások különböző típusai; klasszikus kondicionálás; társas tanulás; stressz, szorongás, depresszió; szomatizáció; a tabletták anyaga; valós betegségek tünetei) és motivációs hátteret (kontrolligény és hibás oktulajdonítás; gyógyszerek hatásosságának megítélése; terápiás rezisztencia; bűntudat és önbüntetés; tömegjelenségek; másodlagos betegségelőnyök; tudatos szimuláció), illetve a fontosabb kapcsolódó diszpozicionális személyiségjellemzőket (női nem; neuroticizmus; testi folyamatok fokozott észrevételére való hajlam).Röviden összehasonlítjuk a nocebo- és a placebo-jelenséget, és ellenezzük azt a megközelítést, ami a kettőt egymás tükörképének tekinti.Végül összefoglaljuk és kiegészítjük a korábbi irodalomban található, a nocebo-hatás csökkentését célzó intervenciós lehetőségeket.

Restricted access