Search Results

Elméleti háttér: Az egyre javuló orvosi ellátás, a gyerekkori onkológiai betegek túlélési arányának növekedése ellenére a trauma következményei a kezelések befejezését követően is még éveken keresztül fennmaradhatnak, befolyásolva a mindennapi adaptációt, szociális kapcsolatok alakulását. A megterhelő életeseményre adott reakciókat, a hosszabb távú pszichoszociális alkalmazkodást a támogató társas környezeten túl nagymértékben befolyásolja a gyermek életkora és a kognitív érettsége. Cél: Vizsgálatunk célja a nyolcéves kor alatt és nyolcéves kor feletti életkorban elszenvedett onkológiai betegség felnőttkori társas kapcsolatokra és értelmező sémákra gyakorolt hatásainak elemzése. Vizsgálati mintánk gyermekkori onkológiai betegséget túlélő felnőttekből (N = 59), míg a kontrollcsoport (N = 53) gyermekkori krónikus betegségben nem szenvedő, a túlélőkhöz hasonló életkorú felnőttekből állt. Módszerek: A vizsgált személyek kognitív séma, megküzdési mód, társkapcsolati, szorongás, depresszió, valamint traumatizációs jellemzőinek felmérése az alábbi eszközökkel történt: Young-féle Séma Kérdőív, EMBU (Neveltetésem Emlékei Kérdőív), Közvetlen Kapcsolatok Élményei Kérdőív, COPE (Megküzdés Kérdőív), Kórházi Szorongás és Depresszió Skála, Poszttraumás Stressz Skála. Eredmények: Eredményeink szerint a nyolcévesnél idősebb korban diagnosztizált felnőtt túlélők és egészséges kontrollszemélyek között sem a nők, sem a férfiak vonatkozásában nincs a vizsgált paraméterekben különbség. A nyolcévesnél fiatalabb korban kezelt felnőtt nők gyakrabban folyamodnak passzív megküzdési stratégiához, továbbá olyan különféle maladaptív sémák alkalmazásához, mint a fokozott szeparációs érzés, korlátozott autonómia, függőség és aggodalmaskodás. Következtetések: Eredményeink hangsúlyozzák a kora gyermekkorban onkológiai betegségben szenvedő lányok esetén a pszichoszociális ellátás fontosságát, különösen a felnőttkori kapcsolati problémák megelőzésére való tekintettel. A későbbi gondozás során fokozott figyelmet kell fordítani a problémamegoldás aktív formáinak támogatására, az elszakítottságérzés csillapítására, az autonómia erősítésére, a független motivációkból származó cselekedetek támogatására és az aggodalmaskodás enyhítésére.

Absztrakt:

Bevezetés: A rosszindulatú daganat diagnózisa nagyobb distresszel jár, mint bármely más diagnózis. A daganatos betegségek jelentős pszichés terheléssel járnak, az egészségügyi személyzet kapacitása pedig korlátozott. Ezért kiemelten fontos a hatékony pszichológiai szűrési eljárások kidolgozása. Az alvás alapvető jelentőségű a pszichés működésben, a rossz alvásminőség ismert probléma a daganatos betegek esetén. Célkitűzés: A kutatás célja az alvásminőséget és a kimerültséget mérő vizuális analóg skálák alkalmazhatóságának vizsgálata. Módszer: Vizuális analóg skálákon mértük az alvás minőségét és a kimerültséget. Vizsgálatunkban szerepelt még az Athén Insomnia Skála, a Daganatos Kimerültség Skála és az Alvási Kondíció Indikátor is. A pszichés distressz mértékét az Általános Szorongás Zavar Kérdőívvel, a Beck Depresszió Kérdőívvel és a Rövidített Érzelemszabályozási Nehézségek Kérdőívvel mértük fel. A betegek által tapasztalt fájdalom és jól-lét mértékét a Fájdalom Arcai Skálával és a WHO Jól-lét Kérdőívével vizsgáltuk. Összesen 71 daganatos beteg vett részt a vizsgálatban. Eredmények: Az alvásminőség és a kimerültség – a vizuális és a többtételes skálákkal mérve is – szignifikáns összefüggést mutatott a distresszel (szorongás, depresszió, érzelemszabályozási nehézség) és a fájdalommal. A distressz és a fájdalom szignifikánsan alacsonyabb jól-léttel mutatott összefüggést. Következtetések: A jelen vizsgálat megerősíti, hogy az alvás minősége fontos tényező a daganatos betegek distressz-, fájdalom- és általános jól-lét szintjének alakulásában. Ez alátámasztja, hogy az alvásminőséget és a kimerültséget mérő vizuális analóg skálák alkalmasak – az alvásminőségen és a kimerültségen túl – a pszichológiai distressz szűrésére és a jól-lét szintjének becslésére is. Alkalmazásuk ajánlható a klinikai gyakorlatban onkopszichológiai szűrésre, az onkopszichológiai ellátás indikációjának megállapítására. Orv Hetil. 2018; 159(42): 1720–1726.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Az elmúlt évtizedben a mindfulness alapú intervenciós programok (MBCR, MBSR) alkalmazása, elterjedése, különösen a daganatos betegek körében, exponenciális növekedést mutatott. Számos vizsgálat igazolja a program hatékonyságát a stressztünetek, a depresszió, a szorongás csökkentése terén, a hangulati állapot javításában és az alvászavarok kezelésében. Jelen kutatás a Tűzmadár Alapítványnál alkalmazott komplex, MBCR pszichoszociális intervenció hatékonyságát vizsgálta daganatos betegek körében. Módszer: A programban 101 fő, a rákbetegség szempontjából különböző lokalizációjú és stádiumú beteg (kísérleti csoport) és 72 fő illesztett kontroll vett részt. Mérés történt (PSS, HADS, FACT-G, POMS-SF, Freiburgi Betegségfeldolgozási Kérdőív) az intervenció előtt (T1), a nyolc hétig tartó intervenció után (T2) és hat hónappal később (T3). Eredmények: Szignifikáns javulás mutatkozott a mért pszichológiai változókban és az életminőség néhány aspektusában, T1- és T2-mérések között. Csökkent az észlelt stressz szintje, a szorongás és a depresszió, valamint szignifikánsan erősödött az életerő és az optimizmus. Csökkent a depresszív megküzdés átlagpontszáma és a bagatellizáló coping is. Szignifikánsan javult az életminőség két dimenziója, és a változások többsége megmaradt a nyomon követő T3-mérés során is. A kontrollcsoportban a vizsgálati időszakban a T3-méréskor egyedül a bagatellizáló coping mutatott szignifikáns erősödést. Ez az első, magyar rákbetegek körében végzett hatásvizsgálat az MBCR-módszer alkalmazásával. Következtetések: Az MBCR-program hatékony intervenció rákbetegek körében. A mért pszichológiai és életminőség-változások hosszú távon is megmaradnak. Orv Hetil. 2017; 158(33): 1293–1301.

Empirikus munkám célja - eloször szülo kismamák beszámolói alapján - egy komplex magyarázó modell felállítása volt a várandósság, a szülés és a nagyon korai gondozói kapcsolat idoszakára vonatkozóan. Központi kérdésem az volt, hogy vajon a prenatális idoszak személyiség- (például alkati szorongás) és pszichoszociális tényezoi (például a saját gyermekkor, a szociális noi nemi és anyaszerep vállalása, a partneri támogatás, a gyermek iránti vágy) képesek-e elore jelezni közvetlen, illetve - a terhességi szorongáson és attitudön, valamint a szülés változóin keresztül - közvetett utakon a korai posztnatális kapcsolat bizonyos interaktív jellemzoit. E kérdés vizsgálatára az útelemzés módszerét használtam. Mivel az adatokat egy 78 fos, eloször szülo anyákból álló homogén minta követéses, kérdoíves vizsgálata során nyertem, az általánosításra korlátozott a lehetoség. A modell 13 végleges változóját saját szerkesztésu kérdoívek fokomponens-analízisével, standardizált vagy már más kutatásokban használt eszközök (STAI, PAS, MABS) alskáláinak felhasználásával, valamint indokolt esetben ezek változócsoportokká való redukálásával nyertem. Statisztikai alapként a két forduló (26-36. terhességi hét és 2. posztnatális hét) változóinak összefüggései szolgáltak. A modell kiinduló változóiként a fentiekben vázolt személyiség- és pszichoszociális faktorok szerepelnek. A második szint a terhességi szorongást és a globális terhességi attitudöt, míg a harmadik a szülés komplex élményét és a szülés után közvetlenül aktiválódó diádikus kontaktust leíró változókat tartalmazza. Végso kimenetként a baba irritabilitását és szocialitását, a gondozó magabiztosságát és a szülés után megváltozott életvitellel való elégedettséget leíró faktorok szerepelnek. Minden változó az anyai percepción és önbeszámolón alapszik. Számos útvonal részletezésétol eltekintve a modell paraméterei (a jó illeszkedés-mutatók, a szignifikáns útvonalak, a változók megmagyarázott varianciaértékei) alátámasztják azt a fo predikciónkat, miszerint a korai gondozói magabiztosságot nemcsak a gyermek anya által percipiált irritabilitása jósolja be közvetlenül, hanem a prenatális faktorok kapcsolatrendszerén keresztül a terhességi attitud is. Ez az összefüggés a prenatális dimenziók protektív jellegét fejezheti ki a negativisztikus gyermeki sajátosságok kapcsolati rizikója mellett.

Áttekintésünk célja a nocebo-jelenség átfogó ismertetése, valamint három, a szakirodalomban rendszerint különállóként kezelt jelenségkör (nocebo, egészséges személyek tünetbeszámolója, orvosilag nem megmagyarázott panaszok) rövid összehasonlítása. Elméletünk szerint e jelenségek között a kiváltó és fenntartó mechanizmusok szintjén annyira szoros a rokonság, hogy tárgyalásuk egységes fogalmi keretben (nem-specifikus egészségproblémák) lenne indokolt.Ennek bizonyítására áttekintjük a jelenségek mögött álló potenciális pszichofiziológiai mechanizmusokat (az elvárások különböző típusai; klasszikus kondicionálás; társas tanulás; stressz, szorongás, depresszió; szomatizáció; a tabletták anyaga; valós betegségek tünetei) és motivációs hátteret (kontrolligény és hibás oktulajdonítás; gyógyszerek hatásosságának megítélése; terápiás rezisztencia; bűntudat és önbüntetés; tömegjelenségek; másodlagos betegségelőnyök; tudatos szimuláció), illetve a fontosabb kapcsolódó diszpozicionális személyiségjellemzőket (női nem; neuroticizmus; testi folyamatok fokozott észrevételére való hajlam).Röviden összehasonlítjuk a nocebo- és a placebo-jelenséget, és ellenezzük azt a megközelítést, ami a kettőt egymás tükörképének tekinti.Végül összefoglaljuk és kiegészítjük a korábbi irodalomban található, a nocebo-hatás csökkentését célzó intervenciós lehetőségeket.

Absztrakt

Vizsgálatunk célja a Hardin és Lakin (2009) által kidolgozott Integrált Énkép-Eltérések Index (Integrated Self-Discrepancy Index, ISDI) magyar adaptációjához szükséges előzetes munkálatok elvégzése volt. Munkánk során a kérdőívet magyarra fordítottuk, előteszteltük és serdülő mintán alkalmaztuk. A serdülő mintán végzett kutatásunkban hat énkép-eltérés összefüggését vizsgáltuk a vonásszorongással, a depresszióval, a versengés iránti attitűdökkel és a tanulmányi átlaggal. Az eredmények szerint a tényleges és ideális énképek közötti távolság nagysága pozitív együttjárást mutat a depresszió pontszámokkal, illetve az elvárt és tényleges énkép-eltérések nagysága pozitív együttjárást mutat a szorongás nagyságával, azonban a regressziós modellek alapján várt, kizárólagos kapcsolatok kimutatása nem járt sikerrel. Emellett megvizsgáltuk a versengés és az énkép-eltérések kapcsolatát. A versengést a Versengés Kérdőív két alskálájával mértük (hiperversengő, önfejlesztő versengő). Eredményeink alapján az önfejlesztő versengő attitűd negatívan függ össze a tényleges-ideális és tényleges-elvárt énkép-eltérésekkel. Eddigi munkánk alapján feltételezzük, hogy a Hardin- és Lakin-féle Integrált Énkép-Eltérések Index — magyar mintán is — ígéretes eszköznek minősül. A kérdőív magyar adaptációjához szükséges további vizsgálatok előkészületben vannak, azonban úgy gondoljuk, hogy ezzel párhuzamosan a kérdőív továbbfejlesztése is szükséges, amelyhez a jelen tanulmány igyekszik útmutatást adni.

A digitalizáció és az egyre szélesebb körben elérhető, megfizethető árú internet következtében a 21. századra a problémás internethasználat előfordulása és aránya is nő, mely döntően a fiatalkorúakat érinti, és a jövőben feltehetően egyre nagyobb kihívást fog jelenteni az egészségügyi ellátórendszerek számára. Az internetfüggőség kialakulásának legfontosabb rizikófaktorai az életkor (minél korábbi életkorban használ az illető digitális eszközt), a férfinem, valamint a nem megfelelő társas és családi kapcsolatok. Egyes belső tulajdonságok, mint a neurózis, a túlzott visszahúzódás is szerepet játszhatnak létrejöttében. Szövődhet pszichés problémákkal (depresszió, szorongás), mentális és szomatikus betegségekkel, továbbá gyakran társul egyéb függőségekkel. Funkcionális képalkotó vizsgálatok eredményei alapján bizonyos agyterületek kóros változásai mutathatók ki az érintett egyéneknél, ezek között azonban jelentős heterogenitás figyelhető meg. Más függőségekhez hasonlóan az extenzív internethasználat az élet valamennyi területére kedvezőtlen hatással bír. Kezelésére egyelőre nem rendelkezünk magas szintű evidenciákkal, úgy tűnik azonban, hogy egyéb (klasszikus) függőségek kezelésében használt terápiák hatékonyak lehetnek. Orv Hetil. 2022; 163(38): 1506–1513.

A nyitott szívműtét kimenetelét, a műtét utáni felépülést nem csupán a beteg fizikai állapota és a klinikai változók határozzák meg. Ebben a kérdésben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a szocioökonómiai és a pszichoszociális tényezők. Az utóbbi évtizedekben a revascularisatio eredményeinek értékelésekor előtérbe került a beteg egészségi állapotának, az egészséggel kapcsolatos életminőségének önértékelése, önbecslése (self-perceived health related quality of life). Az eddigi eredmények alapján valószínű, hogy az egészségi állapot önbecslése, a depressziós tünetegyüttes és a szorongás rövid és hosszú távon is befolyásolja a coronaria-bypassműtétet követő felépülést. Az egyedül élők, a szociálisan elszigeteltek körében szintén magasabb morbiditási és mortalitási kockázattal kell számolnunk. Az alacsonyabb iskolázottság és a rossz szociális háttér szintén szerepet játszhat a magasabb halálozási arányok alakulásában. Összefoglaló tanulmányunkban megpróbálunk áttekintést adni a szívműtét kimenetelét befolyásoló pszichoszociális tényezőkről.

Célkitűzés: Gyermekkori asztmások körében vizsgáltuk a depresszió és a szorongás előfordulását, illetve az életminőség alakulását az életkor és az asztma súlyossága szerinti bontásban. Módszer: 108 beteg gyermek, átlagéletkor: 11,75 ± 3,10 (átlag ± SD) életév (fiúk 11,6 ± 2,8 életév és lányok 12,1 ± 3,7 életév) töltötte ki a Child Depression Inventory kérdőívet, a State Trait Anxiety Inventory for Children kérdőívet, a Pediatric Asthma Quality of Life kérdőívet, valamint egy tüneti skálát. Az első másodperc alatti forszírozott kilégzést szintén regisztráltuk. Eredmények: Az átlag első másodperc alatti forszírozott kilégzésszázalék 97,4 ± 12,8 volt. 23 beteg (21%) intermittáló asztmásnak, 40 beteg (37%) enyhe perzisztáló, 43 beteg (40%) középsúlyos perzisztáló, 2 beteg (2%) súlyos perzisztáló asztmásnak bizonyult. Gyermekkori asztmás betegeink pontszáma a depresszió-kérdőíveken 9,36 ± 5,57. Ugyanannyi depresszív tünetről számoltak be, mint a magyar populációs átlag, kisiskolás asztmásaink még az átlagnál is kevesebb depressziós tünetet említettek. Asztmás betegeink pontszáma a szorongáskérdőíven: 31,16 ± 4,61; (fiúk 30,64 ± 4,29, lányok 32,67 ± 5,27), azaz egészséges társaikéval megegyező szorongást mutattak. Az életminőség-kérdőíven betegeink pontszáma 6,18 ± 1,00 (2,87–7,00); a kamasz asztmás lányok eredménye lett a legrosszabb (5,62 ± 1,28). Az asztmás fiúk életminősége az életkor előrehaladtával egyre javul ( p = 0,02). A kamaszkorral a lányok életminősége csökkenő tendenciát mutat, bár ez statisztikailag nem szignifikáns. Az asztmás kamasz lányok rosszabb életminőségről számolnak be, mint az asztmás kamasz fiúk ( p = 0,013). A depresszió, szorongás és életminőség tekintetében nem volt különbség az intermittáló és perzisztáló asztmás csoport között. A vizsgálat idején tüneteket említők rosszabb életminőségről számoltak be. Depresszió és szorongás tekintetében nem volt különbség az aktuálisan tünetmentes és a tünetes asztmások között. Életkor szerinti bontásban nem volt szignifikáns különbség sem a depresszióban, sem a szorongásban, sem pedig az életminőségben. Következtetések: Asztmás betegeink pszichés státusza meglepően jónak bizonyult. Az asztmás kamasz lányok rosszabb életminősége azonban figyelmet érdemel. A jó gyermekkori asztmagondozás segít a betegség pszichés hatásainak kivédésében.