Search Results
Sókratés modern kori értelmezéseinek legelterjedtebb közhelyét Leo Strauss egy megjegyzése világíthatná meg a legjobban, aki „a lelkiismeret legnagyobb szentjeként” aposztrofálja. Hegeltől Nietzschén át Hannah Arendtig és tovább Sókratést a modernitás úgy fogja fel, mint aki erkölcsi és vallási meggyőződéseivel erőteljesen szembehelyezkedett a hagyományos görög valláserkölcsökkel, olyannyira, hogy a görögök „kompetitív” erényfelfogása felől tekintve valójában joggal ítélték el azzal, hogy „nem hisz a város isteneiben”, azaz a görög vallás pantheonjában, és olyan értékeket propagál, amelyek aláássák a hagyományos valláserkölcsöt. Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy felvázolja, mennyiben és pontosan milyen értelemben tekinthető Sókratés az erkölcsi lelkiismeret szószólójának, s hogy erkölcsisége mennyiben tér el valójában az őt megelőző valláserkölcsöktől. A szerző a tanulmány első részében részletesen megvizsgálja azokat a szövegeket, amelyekre azt az értelmezést alapozzák a modern szerzők, hogy Sókratés daimonionja a lelkiismeret előképe vagy szimbóluma, megvizsgálja az értelmezés mögötti előfeltevéseket, majd amellett érvel, hogy a daimóni jelzés vagy hang nem a lelkiismereté, sokkal inkább az isteni gondviselés felől érkező figyelmeztetés vagy óvás. A tanulmány második részében megvizsgálja, hogy ehelyett hol érhető tetten a lelkiismeret működése Sókratés történetében, és amellett érvel, hogy ez nem más, mint a platóni Védőbeszédben szereplő delphoi jóslat. Sókratés aporetikus helyzete a delphoi jóslat hallatán abból ered, hogy feltétlen imperatívuszként viszonyul az „ismerd meg tenmagad” delphoi diktumához, és éppen ez az egzisztenciális és episztemikus alázat az, ami a modern lelkiismeret fogalmával analógiában áll. Ennek az alázatnak, az isten és az ember közötti szakadék tudatának a hiánya άμαθία-t eredményez, olyan episztemikus és erkölcsi hiányosságot, melytől Sókratés, mintegy Athén élő lelkiismereteként, „vizsgálódó” tevékenységével megszabadítani kívánja szeretett városállamát.
When seen or presumed in the actions of gods rather than of men, phthonos (‘spite’) has traditionally been regarded as a disturbingly “primitive” form of behaviour, punishing those who have done nothing to deserve punishment (but are simply too successful or prosperous for the deity’s liking), and chiefly manifesting itself in such authors as Herodotus and such genres as Attic tragedy. After the fifth century BC, orthodoxy holds, this gives way to a more enlightened world-view; now spite is confined to humans, and the gods treat humankind more justly. But K. J. Dover once voiced his suspicion that belief in divine phthonos lingered on, and here I try to show that he was right. In the fourth century, divine phthonos itself is still spoken of (by such disparate authors as Aristophanes and Xenophon); and in later writers, from Polybius to Pausanias, the idea of tyche (‘chance’) takes on both the vocabulary and. more important, the substantive role of supernatural phthonos .
The assessment of the talent of the Delphic Pythia was ambiguous among Greeks. On the one hand, they emphasized the role of Apollo in the process, saying that becoming a Pythia requires no special ability or education. On the other hand, they admitted that the Pythia infl uences the poetic quality of the oracle. Despite the modern popular view, the Delphic oracles did not require a secondary phrasing by male priests. Pythias presented the oracles in their final form, but in verse or in prose, depending on the poetic talent of the seer. In my paper, I present arguments that the Greeks deliberately underestimated the Pythia’s own eff orts in order to hinder the formation of a spiritual (shamanistic) power which could have been able to overcome secular political power. The enigmatic character of the oracles served the same goal: to maintain the political independence of the Greek states. However, there are traces showing that divination originally had a close connection to poetic inspiration and that both had a slight shamanistic character. I highlight two motives: the existence of poetic as well as divinatory initiation and the role of honey, a food allegedly inducing trance.
. ( 2004 ). How Philosophers Saved Myths. Allegorical Interpretation and Classical Mythology . Chicago–London . Burkert , W. ( 1987 ). Ancient Mystery Cults . Cambridge, Mass.–London . Buxton , R. (ed.) ( 2000 ). Oxford Readings in Greek Religion
Greek Religion . The Journal of Hellenic Studies , 98 : 101 – 121 . Strazzulla , M.J. ( 1990 ). Il principato di Apollo. Mito e propaganda nelle lastre “Campana” dal tempio di Apollo Palatino . L’Erma di Bretschneider , Rome . Theodoridis , C
Was Kore/Persephone's journey to the afterworld as a path to infertility?
Some evidence from modern southern Calabria
. ( 1981 ). Persephone and Aphrodite at Locri: A Model for Personality Definitions in Greek Religion . Journal of Hellenic Studies , 98 : 101 – 121 . Torelli , M. ( 1980 ). I culti di Locri . In: Locri Epizefirii. Atti XVI Convegno Studi Magna
corrections of, and additions to this paper. Bibliography Burkert , W. ( 1985 ). Greek Religion . Harvard University Press , Cambridge, MA . Frazer , J.G . (trans.) ( 1921 ). Apollodorus, The Library . Harvard University Press , Cambridge, MA
among the Greeks to refer to Olbia by the name Borysthenes, see Braund (2019b) 215–216. 27 As John Boardman makes clear, a Greek colony meant the intrusion of Greek culture, including Greek religions beliefs and practices. See Boardman (2010) . 28
The journeys of Orpheus
Itinerary between the world and the underworld, between life and death of the Thracian singer
. III. Teubner , Leipzig , cc . 1059 – 1207 , s.v . Guthrie , W.K.C. ( 1952 ). Orpheus and Greek Religion. A Study of the Orphic Movement . Methuen , London . Hurschmann , R. ( 2006 ). Anaxyrides . In: Cancik , H. – Schneider , H
Ha a görög kultúra azon szegmensére gondolunk, amelyet közmegegyezés alapján ’vallás’-nak nevezünk, elsősorban a politeizmus és az isteni pantheon kifejezések juthatnak eszünkbe. Természetesnek vesszük, hogy a görög vallásban több isten részesül kultikus tiszteletben, az egyénnek számos isten ünnepén kell részt vennie, nekik áldoznia, hozzájuk fohászkodnia kell, hogy polispolgári kötelességét teljesítse. Ám nem igazán szoktunk foglalkozni azzal, hogy ez a sokistenes vallási környezet miképpen működik: az egyén milyen módon tart fönn egyszerre több istennel kapcsolatot, hogyan tisztel több istent, képes-e egyáltalán arra, hogy a pantheon összes istenével jelentéssel bíró kapcsolatot ápoljon? Az utóbbi két évtized görög vallástörténeti kutatásait a fenti kérdések foglalkoztatják, a cikk ennek a tudományos iránynak a keretébe illeszkedve a politeizmuson belül létrejövő egyensúlyi helyzetet, az istenek között kialakuló konfl iktusokat, az egyén részéről személyes igények mentén megvalósuló választásokat és a személyes pantheonok képződését teszi vizsgálata tárgyává.
