Search Results
Introductory remarks Antonio Cassarino's Latin translation of Plutarch's Περὶ τουᵔ τὰ ἄλογα λόγῳ χρῆσθαι ( Moralia 985D–992E) 1 is the earliest of three renderings made of this dialogue
Although it is primarily through Tacitus’ narration of the event that we are able to reconstruct the Pisonian conspiracy, the particular details of the plot can be partially completed from other sources of information. In that regard, relatively little time has been devoted to Plutarch’s account — found in his essay De garrulitate — of the discovery of the Pisonian plot. The account to some extent poses a problem, as it does not explicitly specify which conspiracy it refers to. In addition, the account is in the form of a moral essay; most importantly, it proffers a version of the events of AD 65 (when the plot was disclosed) that is totally different from that of Tacitus. Therefore, the purpose of this paper is at least partially to incorporate Plutarch’s report into the whole, rather foggy portrayal of the Pisonian conspiracy, and simultaneously to point to the fact that Plutarch’s report may not be an alternative to Tacitus’ one, but rather a complement of it. The author strives to evaluate the various literary and historical elements of the report, as well as its possible sources, and following the knowledge obtained, to assess its informative value within the broader context of the entire conspiracy.
[Mosch.] 3.88 does not refer to the Boeotian forests but to the Boeotian town Hylai as Pindar's birthplace. The tradition that Pindar was born in Kynoskephalai seems to have originated later and may go back to Plutarch.
A barátság témája Platóntól fogva jelen van a görög etikai irodalomban. A Kr. u. II. századra a filozófiai és retorikai irodalom előre kész érveket dolgozott ki a témában. Plutarchos az aristotelési „εἶναι φίλον … οὐκ ἔστι πρὸς πολλούς” (Arist. EN 1171a 18–20) tételt járja körbe erkölcsi buzdító jellegű művében. Hatalmas irodalmi, filozófiai jártassága különlegessé teszi a téma kifejtését. Jelen tanulmány az irodalomtörténeti előzmények rövid áttekintése után Plutarchos antropológiájából kiindulva vizsgálja meg a filozófus barátság-koncepcióját. Plutarchosi sajátosság a barát és a testvér közti hasonlóság, illetve a barát és a hízelgő közti különbség, amely a Moralia vonatkozó műveivel történő összehasonlításból látható. A De amicorum multitudine részletes elemzése után a tanulmányt a plutarchosi barátság-felfogáshoz legközelebb álló, és annak előzményéül tekintett aristotelési barátság-koncepcióval történő összehasonlítás zárja.
This paper examines the iconolographical origin of Johannes Sambucus’ emblem dedicated to Carlo Sigonio, which – according to its title – displays the difference between grammar, dialectics, rhetoric and history. I focus on the central female figure whose innocent nudity represents the truth and whose connection with the ideal historiography standing – balancing together with Dialectics and Rhetoric – on the head of the young virgin Grammar. The special relationship between History and naked truth also defines its symbolic connection with the costumes of the other two figures: Dialectics in rough working clothes and Rhetoric in her long luxury dress. Three symbolic animals also belong to the three female figures: a sphinx to Dialectics, a chimera to Rhetoric and a winged dog to History. Contextual examination of the emblem reveals the possible source of the strange winged dog symbol is Plutarch’s short story of Osiris and Isis. In addition, the paper draws attention to an ironic twist of History in connection with Carlo Sigonio that shows that its nudity is not always so innocent.
Plutarchos Bruta animalia ratione uti című dialógusának humanista latin fordításai közül a legismertebb Giovanni Regio nevéhez fűződik. Az 1488-ban készült fordítást, amelyet a Padovai Egyetemi Könyvtár Ms. 958 jelzetű papírkódexe őriz, Raffaele Regio, a fordító testvérbátyja átdolgozta, és 1508-ban Velencében posztumusz kiadta. A kézirati és a nyomtatott szöveg egybevetését a kutatás még nem végezte el. A beható filológiai elemzéssel az a célunk, hogy megállapítsuk az eredeti fordításba való beavatkozás mértékét és természetét, majd ennek révén közelebbi bepillantást nyerjünk a fordító eljárási módszerébe és technikáiba. Ezzel alkalmunk nyílik a fordítás szövegének további kapcsolatait is megvizsgálni a dialógus másik két latin fordításával, amelyeket Antonio Cassarino és Lampugnino Birago készített néhány évtizeddel korábban.
Plutarchos Bruta animalia ratione uti című eleven dialógusából három latin fordítás is készült a XV. század folyamán, melyek csak kéziratban maradtak fenn. Hogy a fordítások belső viszonyait felfedjük, a kézirati szövegek mélyreható elemzésére van szükség. Egy korábbi tanulmányunkban feldolgoztuk Giovanni Regio időben legkésőbbi fordítását (1488), kimutatva azokat a szálakat, amelyek elődje, a milánói Lampugnino Birago fordításához (1465–1470 körül) fűzik. Most a szicíliai Antonio Cassarino legkorábban készült fordításának (1440–1445 körül) a vizsgálatát kívánjuk elvégezni párhuzamosan utódja, Lampugnino Birago negyed évszázaddal későbbi fordításával, hogy összehasonlítsuk módszerüket és stíluseszközeiket. A két fordító megközelítése között lényeges különbség figyelhető meg. Míg Cassarino a humanista fordításeszményt követve „értelem szerinti” (ad sententiam) fordításra törekszik, addig Birago inkább a „szó szerinti” (ad verbum) fordítás követelményének tesz eleget. A fordításelmélet általános kérdései mellett tárgyaljuk a latin fordítások kézirati hagyományának, görög forrásszövegének, valamint szóhasználatának problémáját.
Plutarch’s lively dialogue Bruta animalia ratione uti was translated in the course of the 15th century by three different persons whose works are only extant in manuscripts. For establishing the connections between these translations a thorough study of the texts of the codices is needed. In a previous article, we have dealt with Giovanni Regio’s translation, which is the latest in time (1488), and found traces of the latter’s dependence from the translation of the Milanese Lampugnino Birago (c. 1465–1470). The aim of the present paper is to inquire into the text of the earliest translation by the Sicilian Antonio Cassarino (c. 1440–1445) in parallel with the text of Lampugnino Birago’s translation which followed it after two and a half decades. The different translation methods and devices used by the translators provide ample space for comparison. Whereas Cassarino’s approach is more in keeping with the humanist ideal of ‘translation by sense’ (ad sententiam), Birago as a rule follows a principle of ‘translation by word’ (ad verbum), keeping close to the letter. Beyond the questions of translation theory in general problems relating to the textual tradition of the Latin codices, the possible Greek sources of the translations, and a number of lexical matters are discussed.
The paper reviews the antique models of Johannes Tröster’s Dialogus de remedio amoris (1454). Obviously, the most important inspiration for this work was the Remedia amoris by Ovid but other antique writers, e.g. Seneca, Plautus, Terence or Plutarch also had a remarkable influence on this literary work. In particular, the allusion to Virgil’s gates of Sleep is noteworthy, which supports the reader’s interpretation of the dialogue. Last but not least: efforts have been made to relate Tröster’s own manuscripts of these models based on information about the contents of his library.
The paper analyses the different versions and understanding of the anecdote about Parmenon, who could imitate the squealing of the pig so excellently that he outdid the man who let squeal a real pig under his garment.
The military success of Alexander and his early death lends itself perfectly to the realm of counterfactual history. No less than nine authors partook in the creation and propagation of Alexander counterfactual history. Our extant examples range from as early as the third century BCE to the sixth century CE. This paper examines first the scholarly debates surrounding the placement of Livy’s digression in his larger narrative, the objectives of Livy’s digression, and the reasons for its existence. It then turns to a discussion of the popularity and consistency of the Roman tradition of Alexander counterfactual history. The tradition not only attempted to represent Rome and Italy as places of relative international importance in the late forth century BCE but also served to compare a young Roman state, which would rise to dominance in the Mediterranean world, favorably to the mightiest conqueror in all of ancient history.
