Search Results
factors in adult patients with atopic dermatitis: a long term follow-up questionnaire study. Br. J. Dermatol., 2004, 150 , 103–110. Faergemann J. Prognosis and prognostic factors in
P Hermanek HJ Meyer 1993 Prognostic factors in gastric carcinoma. Results of the German Gastric Carcinoma Study 1992
19 1490 1492 Caligaris, F., Scielzo, C., Camporeale, A. és mtsai: B-cell chronic lymphocytic leukemia: prognostic factors and
Bevezetés: Az utóbbi években felfedezett számos új prognosztikai faktor segítséget nyújthat a várható túlélés meghatározásához krónikus lymphocytás leukémia esetében. Célok: Jelen tanulmány célja e prognosztikai faktorok gyakoriságának, valamint egymással való összefüggésének meghatározása volt 419 beteg mintáin. Módszerek: 160 esetben végezték el az immunglobulin-nehézláncgén mutációs vizsgálatát. Eredmények: Az esetek 62%-ában nem mutált immunglobulin gént találtak, a nehézlánc géncsaládok használata különbözött a mutációs státusz függvényében. A CD38 expresszió 78%-os konkordanciát mutatott a mutációs státusszal, a ZAP-70-expresszió tekintetében korrelációt nem figyeltek meg. Citogenetikai abnormalitást 76%-ban láttak, a leggyakoribb eltérések a del(13q) (57%), a 12-es triszómia (15%), a del(11q) (12%) és a del(17p) (6%) voltak. A del(11q)-t hordozó esetek 95%-a nem mutált, az egyedül del(13q)-t hordozó esetek 74%-a mutált IgH-gént tartalmazott. Következtetések: A vizsgált paraméterek nem függetlenek egymástól, ezért alkalmazásuk a klinikai gyakorlatban gondos tervezést igényel.
A colorectalis tumorok tüdő metastasisainak sebészi kezelése
Surgical treatment of pulmonary metastases of colorectal cancers
M Sakamoto 2006 Surgical Resection of Pulmonary Metastases From Colorectal Cancer: Four Favourable Prognostic Factors. Jpn J Clin Oncol 36
Abstract
Colon cancer is the second most prevalent lethal cancer. The main cause for high mortality rate is that the prognosis for progressed metastatic colon cancer is most unfavorable. Recent data suggest that disease outcome can be further improved by the addition of targeted biological agents to the first- or second-line treatment. As a result of molecularly targeted anti-EGFR therapies (cetuximab and panitumumab) complementing chemotherapy, liver metastases can reduce in size and become operable in certain patients, which can contribute to the complete recovery of the patient. The main problem, however, is the fact that a positive response only occurs in one third of the patients, even in the case of chemotherapy combined protocol, and the side effects are considerable. For the application of individually tailored treatments, it is an urgent need to develop a system of biomarkers that can predict the effect of treatment and provide information about the optimal selection of both chemotherapy and biological treatment. It should be clarified what the most important requirements of a good and reliable biomarker are. As currently there is no precise predictive molecular diagnostics at our disposal, oncologists have to make one of two choices: they treat a large number of patients with anti-EGFR agents which has negative effects on the quality of life and also reduces the patient’s chances of getting appropriate treatment or, if the oncologists refuse to take risks, they omit the use of anti-EGFR treatment in which case those patients for whom this would have been the appropriate treatment are also denied the chance of short-term survival or recovery. Clinical data (response rate, time to progression (TTP) and overall survival (OS)) of 130 colorectal cancer patients have been retrospectively analyzed. Patients have received different chemotherapy protocols in combination with anti-VEGF antibody or with anti-EGFR antibody therapies. EGFR expression was evaluated with immunohistochemistry, KRAS, BRAF and PIK3CA mutations were evaluated by direct sequencing and high resolution melting analysis in the archived formalin-fixed, paraffin-embedded tissue samples. The study found similar efficacy of first-line therapeutic protocols. Protocols combining chemotherapy with biological therapies achieved better overall survival but this difference was not significant (OS: 35.9 versus 36.7 months). The frequency of KRAS mutations was 44% (n=100). None of the KRAS mutant tumors responded to the anti-EGFR monotherapy. TTP in the case of cetuximab monotherapy was twice longer (208 months) than in the KRAS mutant tumors (104 months). One BRAF mutant tumor was also identified (4%) This tumor was also resistant to cetuximab monotherapy. The KRAS and BRAF mutations excluded each other. Except one case, the KRAS status was identical in both the primary tumor and the metastasis. In contrast, PIK3CA mutations were heterogeneous in different tumor samples. In 5 out of 6 cases the mutation status of PIK3CA was different in the primary tumor and the metastasis. New biological therapies provide an additional clinical benefit only for a subset of patients. We need biomarkers to identify these patients. KRAS and most probably BRAF testing can double the efficacy of the anti-EGFR therapies, but we need additional molecular diagnostic tests. PIK3CA is an important candidate but we might need to take biopsy directly from the metastasis or we have to evaluate the circulating tumor cells to judge the molecular status of distant metastasis. Hungarian Oncology 54: 383–394, 2010
Abstract
Atrial fibrillation (AF) is a supraventricular tachyarrhythmia characterized by uncoordinated atrial activation with consequence deterioration of atrial mechanical function. It has an incidence of approximately 6 million people in European Union as a result of the aging population and affects about 1 percent of patients younger than 60 years and about 8 percent of patients older than 80 years [2, 10]. AF is also the most common supraventricular arrhythmia in patients with acute myocardial infarction (MI) and/or acute heart failure (AHF), complicating its course with an incidence between 6–21% in hospitalized patients with MI although recent advances in pharmacological treatment of myocardial infarction has probably changed the impact of this arrhythmia and vice versa. These two diseases (AF + MI) are a growing health concern all over the world and when one considers the occurrence of these two diseases simultaneously, the relevance of AF in the course of MI and vice versa cannot be overemphasized in cardiovascular health care and more importantly its treatment and prevention. Aim: This article therefore aims to correlate data from controlled studies to summarize the incidence of AF in MI and vice versa and the impact of pharmacotherapy. Data from our registry Brno (3502 patients with MI and/or AHF) show that AF is not a predictor of short-term mortality in patients with myocardial infarction and/or heart failure, but is a strong predictor of long-term mortality.
Absztrakt
Az adjuváns sugárkezelés, módosított radikális mastectomia és emlőmegtartó műtét után korai invazív emlőrákban, jelentősen csökkenti a lokoregionális recidíva kockázatát és evidenciákra alapozott. Hagyományos klinikai és patológiai jellemzőket használva, a betegek a lokoregionális recidíva kockázata szerint csoportosíthatók. A magas kockázatú csoportokban a sugárkezelés abszolút haszna nagyobb. A betegek minden csoportban túlkezeltek, mert jelentős részüknél a sugárkezelés elhagyásakor sem alakul ki recidíva, és egyeseknél a sugárkezelés után is kifejlődik. Molekuláris markerek használata egyénre szabottabbá teheti a kezelést, de a klinikai gyakorlatban használható markerek száma még kevés, és az eredmények ellentmondásosak. A sugárterápiás gyakorlatban az ER, PgR és a HER-2 az általánosan használt prognosztikai és prediktív faktor. Az adjuváns sugárkezelés nemcsak a lokoregionáis recidívák gyakoriságát csökkenti, de megelőzésükkel az emlőrák-specifikus túlélést is javítja. Legnagyobb a mortalitáscsökkenés a jó prognosztikai faktorokkal (<4 pozitív axillaris nyirokcsomó, daganatméret <2 cm, Grade 1 tumor, ER- és PgR-pozitív, HER-2-negatív) rendelkező, mastectomiával kezelt betegeknél. A recidívák döntő többsége lokálisan (ipsilateralis emlő vagy mellkasfal) alakul ki. Az axillaris recidíva kockázata alacsony axillaris disszekció után. Axillaris és supraclavicularis recidívával a túlélés általában rossz, mert a daganat távoli szóródására utalnak. A sugárkezeléssel kapcsolatos túlélésjavulást elsősorban a lokális recidíva megelőzése okozhatja. A sugárkezelést követő lokális recidíva növeli a daganatos elhalálozás kockázatát, de jó prognosztikai faktorokkal a 10 éves túlélés 80–90%. Az ipsilateralis emlőben kialakuló ≤2 cm-es recidíva ismételt emlőmegtartással is sikeresen kezelhető. Individualizált, CT-re alapozott besugárzástervezéssel a tüdő és szív lényeges károsodása elkerülhető. A betegek 3–4%-ánál atrófiás dermatitis és Grade 3 fibrózis alakulhat ki. Az ipsilateralis emlő angiosarcomájának incidenciája két ezrelék alatt van, de az elhalálozási ráta nagyon magas.
. Consequently, the addition of these missing data could help expand and specify the spectrum of prognostic factors regarding infections with B. canis . In conclusion, canine babesiosis caused by B. canis can be a multisystemic disease if complications are
Absztrakt:
Bevezetés: Az ellenoldali csípőtáji törések előfordulását számos nemzetközi tanulmány vizsgálta, azonban az ellenoldali törésig eltelt időre vonatkozóan nem rendelkezünk adattal. Célkitűzés: A tanulmány célja volt meghatározni az egyes prognosztikai faktoroknak az ellenoldali csípőtáji törésig eltelt időre kifejtett hatását, illetve a combnyaktörést követő ellenoldali csípőtáji törések előfordulását. Módszer: A vizsgálatban 60 éves, illetve idősebb – 2000-ben combnyaktörés miatt operált – betegek kerültek elemzésre, akik 2008. december 31-ig ellenoldali csípőtáji törést szenvedtek. A prognosztikai tényezők közül vizsgáltuk a nemnek, a kornak, a kísérő betegség jelenlétének, a combnyaktörés és a primer műtét típusának, a lakhelynek, illetve a primer ellátás szintjének a szerepét, melyeket egyutas varianciaanalízissel értékeltünk az ellenoldali csípőtáji törésig eltelt idő tekintetében. Eredmények: A kritériumoknak 312 beteg felelt meg. A combnyaktörést követő ellenoldali csípőtáji törések évenkénti előfordulása 1,5 és 2,1% között változott, a kumulatív incidencia 8,24% volt az utánkövetési időben. Az ellenoldali csípőtáji törésig átlagosan 1159,8 nap telt el. Az ellenoldali csípőtáji törések előfordulása egyik évben sem mutatott szignifikáns eltérést egymástól. Az idősebb combnyaktörött betegek esetében szignifikánsan rövidebb idő (p = 0,010) telt el az ellenoldali csípőtáji törésig. Következtetések: A 60 év feletti combnyaktörötteknél az ellenoldali csípőtáji törések évenkénti előfordulása szignifikáns különbséget nem mutat. Az idősebb korcsoportok esetében az ellenoldali csípőtáji törésig eltelt rövidebb idő felhívja a figyelmet az ellenoldali csípőtáji törések prevenciós stratégiájának fontosságára. Orv Hetil. 2018; 159(38): 1543–1547.
