Search Results

You are looking at 1 - 10 of 13 items for

  • Author or Editor: László Kóbori x
  • User-accessible content x
Clear All Modify Search
Authors: Péter Csébi, Csaba Jakab, Attila Patonai, Attila Arany-Tóth, László Kóbori and Tibor Németh

Although experimental autologous patch or tubular conduit vascular grafts made from the internal rectus fascia sheath (IRFS) have been reported in the literature, thorough morphological evaluation and verification of the histological arterialisation of such grafts are lacking. Four purpose-bred Beagle dogs were utilised to create eight arterial internal rectus fascia sheath (ARFS) grafts implanted between bisected ends of the external iliac arteries. Four out of the eight ARFS grafts were patent after three months. Haematoxylin-eosin and Azan staining verified that the grafts gained a vessel-like layered structure with the presence of large amounts of collagen fibres. Although the inner surface of the intact IRFS was originally covered with claudin-5-negative and pancytokeratin-positive mesothelial cells in control samples, the internal cells of the ARFS grafts became claudin-5 positive and pancytokeratin negative like in intact arteries. Spindle-shaped cells of the wall of ARFS grafts were α-smooth muscle actin (α-SMA) positive just like the smooth muscle cells of intact arteries, but α-SMA immunoreactivity was negative in the intact IRFS. According to these findings, the fibroblast cells of the ARFS graft have changed into myofibroblast cells. The study has proved that ARFS grafts may be used as an alternative in arterial replacement, since the graft becomes morphologically and functionally similar to the host vessel via arterialisation.

Open access
Authors: István Zátroch, Anikó Smudla, Barna Babik, Krisztián Tánczos, László Kóbori, Zsuzsanna Szabó and János Fazakas

Absztrakt:

Bevezetés: Nemzetközi tapasztalatok alapján a COVID–19-fertőzött, kórházban kezelt betegek több mint 30%-ában vénás, artériás és microvascularis thrombosis, disszeminált intravascularis véralvadási zavar, illetve thromboembolia alakul ki. Ennek laboratóriumi jellemzői a magas D-dimer- és fibrinogénszint, valamint a megnyúlt prothrombinidő és aktivált parciális thromboplastinidő. Módszer: Az esetbemutatások során intenzív osztályon kezelt, COVID–19-fertőzött betegek (n = 3) ClotPro® trombolasztométeres (EX-test, IN-test, FIB-test, RVV-test és TPA-test) eredményeit értékeltük a klinikai állapottal összefüggésben. Eredmények: A ClotPro®-paraméterek procoagulatiót, hypercoagulatiót, fibrinolysist vagy annak „shut down” megnyilvánulását jelezték, és összhangban voltak a hagyományos alvadási tesztekkel, illetve a kompenzált disszeminált intravascularis coagulopathia meghatározásával. Következtetés: Eredményeink magyarázatot adhatnak a vénás thromboemboliás szövődményekre, támogatják a terápiás alvadásgátló kezelés és a thrombocytaaggregáció-gátlás fontosságát. A gyógyszer típusának, adagolási algoritmusának, optimális időtartamának meghatározásához intervenciós klinikai vizsgálatok szükségesek, ezek engedélyeztetése folyamatban van. Orv Hetil. 2020; 161(22): 899–907.

Open access
Authors: Dániel Németh, Anikó Folhoffer, Szilvia Bianka László, László Kóbori, Dénes Görög, Imre Fehérvári, János Fazakas, Zsuzsanna Gerlei, Zoltán Máthé and Ferenc Szalay

Absztrakt:

Bevezetés: A Wilson-kór a rézanyagcsere ritka, kezelés nélkül fatális, öröklődő megbetegedése. Bár a diagnosztika és a kezelés jelentős fejlődésen ment át az elmúlt években, számos beteg esetében ma is májátültetésre van szükség. Célkitűzés: A vizsgálat célja a Magyarországon Wilson-kór miatt májátültetésen átesett betegek adatainak összegyűjtése és feldolgozása volt. Módszer: Retrospektív módon vizsgáltuk a Semmelweis Egyetemen 1996 és 2017 között Wilson-kór miatt májátültetésen átesett 24 beteg adatait. A Wilson-kór diagnózisa minden esetben a nemzetközi, lipcsei pontrendszeren alapult. A heveny májelégtelenség felállításához a King’s College-kritériumrendszert használtuk. A májátültetések a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikáján történtek, első alkalommal 1996-ban. Eredmények: Az átlagéletkor 26 év volt, a nő/férfi arány 13/11. 12 beteg heveny májelégtelenség miatt, 12 beteg dekompenzált cirrhosis miatt esett át májátültetésen. Egy beteg krónikus rejekció miatt retranszplantációra került. Három heveny májelégtelen beteg az Eurotransplant segítségével kapott új májat. A várólistán eltöltött átlagos idő 3 nap volt a heveny májelégtelen betegek, míg 320 nap a dekompenzált májbetegek esetében. Az ötéves túlélés 66% volt, azonban a 2002 után transzplantáltak esetében 80%, ami a tanulási folyamatot és a májátültetés elérhetőségének javulását jelezheti. A diagnosztika nehézségei ellenére a betegek többségében (21/24 beteg) már a műtét előtt ismert volt a Wilson-kór. Következtetések: Bár a Wilson-kór diagnosztikája és kezelése jelentős fejlődésen ment át az elmúlt évek során, ma is számos esetben van szükség májátültetésre. A betegek megfelelő kiválasztása és a transzplantáció időzítése jelentősen javítja a betegek túlélését. Orv Hetil. 2019; 160(51): 2021–2025.

Open access
Authors: Balázs Nemes, Fanni Gelley, Eszter Dabasi, György Gámán, Imre Fehérvári, Dénes Görög, László Kóbori, János Fazakas, Eszter Vitális, Attila Doros, Zsuzsanna Gálffy and Zoltán Máthé

Absztrakt

Bevezetés: A szerzők a májátültetést követően kialakult mikrobás fertőzéseket, a mintavételek eredményeit, a multidrug-rezisztencia incidenciáját vizsgálták a hazai betegek körében. Célkitűzés: Tanulmányozták a bakteriális fertőzés kialakulásának kockázati tényezőit, az infekciókhoz kapcsolódó szövődmények előfordulását, lefolyását, és részletes kórokozó-spektrumelemzést végeztek. Módszer: 2003–2012 között májátültetett 408 beteg adatait (281 bakteriológiai tenyésztést) vizsgálták. Eredmények: A 408 beteg közül 70 betegnél (17%) észleltek klinikai tünetekkel járó fertőzést. A tenyésztési lelet 58 betegnél (14,2%) pozitív, 12 betegnél (2,9%) negatív volt. Hét esetben (12,1%) alakult ki cholangitis, 17 esetben (29,3%) fordult elő hasűri és 28 esetben (48,3%) pulmonalis eredetű fertőzés. Posztoperatív fertőzés gyakrabban lépett fel kezdeti csökkent graftműködés, akut veseelégtelenség, epeúti szövődmény és hasűri vérzés mellett. Infekció kialakulása esetén az 1, 3 és 5 éves betegtúlélés 70%, 56% és 56% volt, míg infekció nélkül ez 94%, 87%, 85% volt (p<0,001). A kitenyészett baktériumok 56%-ánál találtak multidrug-rezisztenciát, viszont nem volt szignifikáns különbség a multidrug-rezisztencia pozitív és negatív baktériummal fertőzött csoportok egyéves betegtúlélése között (70,2% mindkettő). Következtetések: Az infekciókontroll, a multidrug-rezisztens kórokozók menedzselése a preventív, higiéniai, izolációs elvek kialakítását, betartását, valamint műtéttechnikai, transzfúziós, antibiotikus stratégiák, folyamatok fejlesztését kell, hogy megcélozza, szakmai csapatmunka keretén belül. Orv. Hetil., 2015, 156(34), 1366–1382.

Open access
Authors: György Gámán, Fanni Gelley, Zsuzsa Gerlei, Eszter Dabasi, Dénes Görög, Imre Fehérvári, László Kóbori, Gabriella Lengyel, Gergely Zádori, János Fazakas, Attila Doros, Enikő Sárváry and Balázs Nemes

Bevezetés: Májcirrhosisban a vesefunkció is romlik. Ennek hátterében leggyakrabban hepatorenalis szindróma áll, de primer vesebetegség, diabetes mellitus, valamint egyes alapbetegségek is okozhatják (például hepatitis C-vírus-fertőzés). Májtranszplantáció során számos további esemény (teljes vena cava kirekesztés, politranszfúzió, immunszuppresszió) is eredményezheti a veseműködés romlását. Célkitűzés: A veseműködés változásának vizsgálata májtranszplantációt követően a posztoperatív első év alatt. Módszer: Primer májátültetésen átesett betegek (n = 319) adatait dolgozták fel retrospektív adatelemzéssel. Eredmények: Ha a veseműködés már preoperatív beszűkült volt, egyes posztoperatív szövődmények gyakrabban alakultak ki, és rosszabb volt az egyéves kumulatív betegtúlélés (91,7% vs. 69,9%; p<0,001). Ha az első év után a glomerulusfiltrációs ráta 60 ml/perc/1,73 m2 fölé emelkedett, javult a betegtúlélés. Függetlenül a vese preoperatív állapotától, az első év végig a betegek nagyobb részének (76%) romlott a veseműködése. Ebben a betegcsoportban gyakrabban alakult ki de novo diabetes mellitus (22,5% vs. 9,5%; p = 0,023). Következtetések: A veseelégtelenség kialakulásában jelentős szerepet játszó kockázati tényezők közül leginkább a személyre szabott immunszuppressziós terápia megválasztásán keresztül érhető el kedvező hatás. Orv. Hetil., 2013, 154, 1018–1025.

Open access
Authors: László Kóbori, Dénes Görög, Imre Fehérvári, Balázs Nemes, János Fazakas, Enikő Sárváry, Marina Varga, Zsuzsanna Gerlei, Attila Doros, Katalin Monostory and Ferenc Perner

Ötvenéves a magyar szervtranszplantáció, és ezzel egyidejűleg ötven évvel ezelőtt történt az első sikeres májátültetés az Egyesült Államokban, amelyet Thomas Starzl végzett. A világon évente több százezer, Magyarországon több mint 7000 ember hal meg májbetegségben. Az esetek nagy részében krónikus elégtelenségről van szó, de 10–15%-ban akut májelégtelenségről beszélhetünk, amelynek mortalitása műtét nélkül 80% feletti. A végstádiumú és akut májbetegek esetében a különféle konzervatív kezelési módszerek csak átmeneti megoldást jelentenek. Az egyetlen, hosszú távú túlélést jelentő gyógymód a transzplantáció. Napjainkban a májátültetést követő átlagos ötéves, úgynevezett kumulatív túlélés 80% feletti. Az indikációs terület egyre szélesebb, leggyakoribb a vírus és alkohol okozta cirrhosis és a cholestaticus májbetegségek miatt végzett májátültetés. Gyermekeknél főként fejlődési rendellenességek, congenitalis betegségek és metabolikus májbetegségek akut manifesztációi emelendők ki az indikációs körből. A májtranszplantációs túlélési eredményeink a jó nemzetközi statisztikáknak megfelelőek, de a graft- és betegtúlélés további javításában a testre szabott immunszuppressziós kezelés bevezetésének nagy jelentősége lehet. Orv. Hetil., 2013, 154, 858–862.

Open access
Authors: Zoltán Máthé, László Kóbori, Dénes Görög, Imre Fehérvári, Balázs Nemes, Zsuzsa Gerlei, Attila Doros, Andrea Németh, Tamás Mándli, János Fazakas and Jenő Járay

A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.

Open access
Authors: Balázs Nemes, Fanni Gelley, Gergely Zádori, Dénes Görög, Imre Fehérvári, Katalin Jakab, János Fazakas, Tamás Mándli, Zsuzsa Gerlei, Enikő Sárváry, Attila Doros and László Kóbori

A májátültetések számát korlátozza a beültetésre alkalmas donorszervek mennyisége. A szervhiány megoldására az egyik lehetőség az úgynevezett marginális donorok (extended donor criteria) elfogadása a májátültetési programban. Célkitűzés: A magyar májátültetési program szervdonációs jellemzőinek vizsgálata, különös tekintettel a marginális donorokra. Módszer: Donor- és recipiensadatok retrospektív feldolgozása 2003. január és 2008. december között. A marginálisdonor-kritériumrendszert nemzetközi ajánlások alapján állítottuk fel. Eredmények: A vizsgált periódus alatt összesen 1078 donort jelentettek a klinikán. Nyolcszázharmincöt esetben (77,4%) alkalmatlannak ítélték a donormájat a transzplantációra, 243 esetben (22,6%) volt beültetésre alkalmas a donormáj. A beültetett májgraftok közül 40 (16%) származott marginális, 203 (84%) nem marginális donorból. Marginális májgraftok beültetése esetén nem volt különbség a beteg- és grafttúlélésben, a posztoperatív graftfunkciót jelző paraméterekben és az általános szövődmények gyakoriságában. A korai hepatitis C-rekurrencia gyakoribb volt marginális graft beültetése esetén. Következtetések: A májátültetésre váró betegek száma hazánkban is folyamatosan növekszik. Marginális májgraftok alkalmazása esetén a betegek morbiditása és mortalitása nem különbözik számottevően a standard donorokból származó májgraftok beültetése után tapasztalt eredményektől. Hepatitis C-vírus esetén nem javasolt marginális májgraft beültetése. A donorok felső életkori határának kiterjesztése megfontolandó.

Open access
Authors: Attila Doros, Balázs Nemes, Imre Fehérvári, Dénes Görög, Zsuzsa Gerlei, Andrea Németh, Erika Hartmann, Pál Deák, János Fazakas, Szabolcs Tóth and László Kóbori

A májátültetés rutinszerűen, jó eredménnyel alkalmazott eljárás a végstádiumú májelégtelenség kezelésében. A transzplantáció után kialakuló éreredetű szövődmények közül a legritkább a májkapuér-szűkület. Ennek intervenciós radiológiai megoldását mutatjuk be három eset kapcsán. Célkitűzés: A portalis véna szűkületének sebészi kezelése kockázatos, különösen a korai poszttranszplantációs időszakban. Az intervenciós radiológiai beavatkozások általában kis megterheléssel, kevés szövődménnyel alkalmazhatók. Célunk bemutatni a percutan transhepaticus fémstentbehelyezés biztonságosságát, eredményességét. Módszer: Háromszázkilencvenhat májátültetés után összesen három esetben (0,07%) észleltük az anasztomózis korai beszűkülését. Ezekben az esetekben ultrahangvezérelt percutan transhepaticus venaportae-punkciót végeztünk vékony tűvel, majd koaxiális tágítókatétert alkalmazva stent behelyezésére alkalmas introducert vezettünk át a májszöveten. A szűk anasztomózisba nitinol (2 esetben), illetve acél (1 esetben) öntáguló fémstentet helyeztünk. Az introducer eltávolítása közben a parenchymás járatot egy alkalommal embolizációs spirállal, egyszer pedig sebészi szivacsrészecskékkel embolizáltuk. A harmadik esetben embolizáció nem történt. Eredmények: A kezelés mindhárom esetben sikeres volt. A beavatkozással kapcsolatban szövődményt nem észleltünk. Két esetben az indikációt jelentő hasi folyadék mennyiségének csökkenése, egy esetben a nyelőcső-varicositas visszafejlődése jelentette a klinikai kép javulását. Mindhárom esetben ultrahangos és komputeres rétegvizsgálat is igazolta a szűkületek sikeres kezelését. Két beteg a beavatkozás után 10, illetve 39 hónappal jól van. Egy beteget a beavatkozás után egy hónappal többszervi elégtelenség miatt elvesztettünk. Következtetés: A venaportae-anasztomózis szűkületeinek kezelésére a percutan transhepaticus kanülálás és öntáguló fémstent behelyezése biztonságosan és sikeresen alkalmazható.

Open access
Authors: Tímea Rengeiné Kiss, Anikó Smudla, Elek Dinya, László Kóbori, László Piros, József Szabó, Zoltán Máthé, Sándor Illés, Tamás Mándli, Tamás Szabó, Mónika Szabó, Szabolcs Tóth, Gellért Tőzsér, Csaba Túri, Balázs Füle, Péter Kanizsai and János Fazakas

Absztrakt:

Bevezetés: A májtranszplantáció során a haemostasis a hagyományos alvadásifaktor-szintekkel és a viszkoelasztikus tesztekkel monitorizálható, nem szokványos megközelítése a coagulatiósfaktor-specifikus vérveszteség dinamikus követése. Célkitűzés: Kutatásunk célja az alvadásifaktor-specifikus vérveszteség alapján kiszámolt térfogati tartalékok vizsgálata, a vér- és faktorkészítmény-mentes májtranszplantáció első 48 órájában a Child–Pugh-score tükrében is. Módszer: 59, vér- és faktorkészítményt nem igénylő, májtranszplantált beteg hagyományos alvadásifaktor-szintjeit, viszkoelasztikus paramétereit és faktorspecifikus vérveszteségeit elemeztük Gross-metódus segítségével, kiindulási és „coagulopathiás” triggerszintek alapján. A haemostasistartalékokat Child–Pugh-osztályozás szerint is összehasonlítottuk. A hagyományos laboratóriumi vizsgálatok és a faktorspecifikus térfogati tartalékok kiszámítása a májtranszplantáció előtt (T1), végén (T2) és 12–24–48 órával utána (T3–T4–T5) történt. A viszkoelasztikus tesztek eredményeit a májtranszplantáció előtt (T1) és végén (T2) rögzítettük. Eredmények: A műtét végére az alapszintről a fibrinogén 1,2 g/l-rel, míg a protrombin és az V-ös, a VII-es és a X-es faktor 26–40%-kal csökkent. A posztoperatív időszakban a fibrinogénszint 0,9 g/l-rel (T2–T4, p<0,001), míg a II-es, az V-ös, a VII-es és a X-es faktor szintje 12–30%-kal emelkedett (T3–T5, p<0,001). A viszkoelasztikus tesztek paraméterei a normáltartományban maradtak a műtét végén is (T1–T2). A haemostasis-össztartalék 61%-os csökkenést mutatott az operáció végére (p<0,001), azonban a posztoperatív második napra elérte a kiindulási érték 88%-át. A kiindulási tartalékok a Child–Pugh A csoporthoz viszonyítva a dekompenzált Child–Pugh B és C csoportnál 36–41%-kal alacsonyabbak voltak, a 48. órára azonban a különbség már nem volt szignifikáns. Következtetés: A haemostasis térfogatalapú megközelítése kiegészíti a hagyományos laboratóriumi vizsgálatokat és a viszkoelasztikus teszteket, mivel dinamikusan jelzi a haemostasis aktuális tartalékát faktoronként, és a „leggyengébb láncszemet” mutatja meg a rendszerben. Orv Hetil. 2020; 161(7): 252–262.

Open access