Search Results

A közlemény a magyar alapellátási rendszerben korábban körzeti, ma háziorvosok által végzett tudományos kutatások történetét, eredményeit és a jelenlegi helyzetet tekinti át, előremutató javaslatokkal a jövőre nézve. Beavatja az olvasót ennek a területnek sajátosságaiba, vizsgálómódszereibe, céljaiba. Áttekinti és összehasonlítja az Európában és Magyarországon vizsgált kutatási témákat, eredményeket, infrastrukturális különbségeket és perspektívákat, információt ad a téma iránt érdeklődő olvasónak a további tájékozódás forrásaihoz.

Az egészségügyi dolgozók életmódját, egészségi állapotát, szociális körülményeit világszerte vizsgálják. A kelet-európai országokban kevés vizsgálat történt ebben a témakörben, és még kevesebbet publikáltak. Ez a tanulmány megpróbálja összehasonlítani az orvosok egészségi állapotát, a szakmai pálya jellemzőit és néhány szociológiai tényezőt 25 évvel a diplomaszerzés után. Az eredményeket nemek között és szakmai csoportok (alapellátási, manuális, nem manuális és diagnosztikus) között hasonlították össze. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen 1979-ben végzett 228 orvos válaszolt a kérdőívben megadott kérdésekre. Több férfi választott manuális szakmát, míg a nők körében az alapellátási szakmák voltak népszerűbbek. A nők gyakrabban kényszerültek munkahelyük vagy szakterületük módosítására, mint a férfiak. A férfi orvosok átlagos gyerekszáma 2,26, míg a nőké 1,87 volt. A legnagyobb testsúlynövekedést az alapellátási szakmát választó férfiak és a nem manuális szakmát űző női orvosok körében regisztrálták. A magas vérnyomás és a rendszeres szűrővizsgálatok elhanyagolása gyakoribb volt a férfiak körében, akik nem mindig voltak megfelelően kezelve. A fizikai aktivitás és a sportra fordított idő jelentősen csökkent a végzés után, és a kedvelt sportok is gyakran mások voltak. A női orvosok fontosabbnak tartották a rendszeres testedzést. A dohányzás főleg a manuális szakmát űző férfiak és az alapellátásban dolgozó nők körében volt gyakoribb. A manuális szakmában dolgozók és a nem manuális szakmájú nők gyakrabban fogyasztottak alkoholt. Ha betegek voltak, a férfiak megbízhatóbban követték a kezelőorvos tanácsait. Az orvosok saját egészségi állapotukat jobbnak ítélték, mint hasonló korú betegeikét. Idegen nyelveket a férfiak nagyobb arányban beszéltek. Az évfolyamból a válaszadók 10%-a szerzett tudományos fokozatot.

Összefoglaló. Bevezetés: A SARS-CoV-2-fertőzés elhúzódó tüneteit 4 héten túl poszt-COVID–19-tüneteknek nevezzük, és fennállási idő szerint csoportosítjuk. Célkitűzés: A vizsgálat célja egy háziorvosi körzet megközelítőleg állandó populációjában megfigyelni, hogy adott időintervallumon belül a SARS-CoV-2-fertőzöttek között milyen arányban, milyen jellegű poszt-COVID–19-tünetek alakulnak ki, és mennyi ideig tartanak. Módszer: 282 SARS-CoV-2-beteg tüneteit 2020. szeptember 1. és 2021. szeptember 1. között követtük, 4 hetente, 15–42 héten át – elhúzódó szaglászavar esetén 30–50 héten át –, elsősorban telefonos interjúk segítségével. Eredmények: Egy hónapon túli panaszok a betegek 67%-ában (170 fő) alakultak ki. A leggyakoribb tünet a fáradékonyság (79 fő, 29%) és a szaglászavar volt (74 fő, 27%). Az utóbbi jellemzően nem dohányzók körében lépett fel, és a COVID–19-fertőzöttek 2,5%-ában 43 héten túl is fennmaradt. A fáradékonyság panaszköre a poszt-COVID–19-betegek 46%-át érintette. Ezen betegek szignifikánsan hosszabb időt töltöttek keresőképtelenségi állományban, mint azok, akik nem voltak fáradékonyak (12,3 vs. 19,7 nap). Az enyhe SARS-CoV-2-fertőzést követő súlyos fáradékonysággal küzdő betegek a panaszaikat szindrómaszerűen írták le, melyre jellemző volt a palpitáció, a fáradékonyság, a terhelésre jelentkező légszomj, az alvászavar, a laza széklet és a posturalis panaszok. Ezek átlagosan 19 hét alatt múltak el. Megbeszélés: A poszt-COVID–19-tünetek kialakulása enyhe lefolyás mellett is gyakori, a lefolyás súlyossága sok esetben nincs arányban a poszt-COVID–19-fáradékonyság súlyosságával. A posztakut-COVID–19-fáradékony betegek kórházi kezelést nem igénylő csoportja számos tényező alapján elkülöníthető a posztakut-COVID–19-fáradékony betegek hospitalizált csoportjától. Következtetés: Az enyhe COVID–19-fertőzést is követheti elhúzódó fáradékonyság poszt-COVID–19-tünetként, mely spontán regrediál. SARS-CoV-2-fertőzést követően hosszú távon fennmaradhat szaglászavar, illetve a középsúlyos és súlyos COVID–19-eseteket követően fáradékonyság. Orv Hetil. 2022; 163(9): 335–342.

Summary. Introduction: Extended symptoms may develop after a SARS-CoV-2 infection. We refer to these as post-COVID–19 symptoms and they are grouped according to time duration. Objective: The aim of the study was to follow all COVID–19 infected patients in a family practise, to observe all post-COVID–19 symptoms, symptom development rates and to document how long they last. Method: 282 SARS-CoV-2 patients were followed mainly through telephone interviews between 01. 09. 2020 and 01. 09. 2021. Post-COVID–19 symptoms were monitored for 15–42 weeks every 4 weeks (30–50 weeks in cases of delayed hypsomia). Results: Symptoms lasting longer than a month developed in 67% of all patients (170 cases). The most frequent symptoms were fatigue (79 cases, 29%) and hyposmia (74 cases, 27%). The latter mainly developed in non-smokers, affecting 2,5% of all COVID–19 patients beyond 43 weeks. Fatigue affected 46% of all post-COVID–19 patients. Sick leave was significantly longer among these patients (19.7 vs. 12.3 days in patients with no fatigue). Severe post-COVID–19 fatigue in non-hospitalized patients presented in a sydrome-like appearance displaying palpitations, fatigue, dyspnoea, sleep disturbances, loose stools and postural complaints. These regrediated after 19 weeks. Discussion: Post-COVID–19 symptoms often develop after a mild COVID–19 infection. Severity of COVID–19 infection and severity of post-COVID–19 symptoms often do not correlate. Groups of hospitalized and non-hospitalized post-acute COVID patients with fatigue can be distinguished by many attributes. Conclusion: Mild COVID–19 infections may also be followed up by severe fatigue, but it spontenaously regrediates. Long-term effects of COVID–19 are permanent hyposmia and fatigue (the latter affect some hospitalized COVID–19 patients). Orv Hetil. 2022; 163(9): 335–342.

A máj által termelt fetuin-A (eredeti nevén α₂-Heremans–Schmid-glikoprotein) szerteágazó funkciókkal bíró molekula. Bár negatív akutfázis-fehérje, szerepe a szubklinikus gyulladásban vitatott. Gátolja az inzulinreceptor autofoszforilációját, szérumkoncentrációja korrelál az inzulinrezisztenciával. A zsírsejtek működészavarát okozza. Szérumszintje összefügg az elhízással és a nem alkoholos zsírmájbetegséggel. Bár ezen tulajdonságai alapján azt várnánk, hogy az atherosclerosis progresszióját segíti, cardiovascularis betegségekben játszott szerepe ennél összetettebb. A fetuin-A a szöveti és a vascularis kalcifikáció természetes gátlómolekulájaként az atherosclerosisban védő szerepet tölt be. A szerzők a fetuin-A artériakalcifikációban és cardiovascularis betegségekben betöltött szerepét és prognosztikai értékét tekintik át, kitérve az ellentmondásosnak tűnő irodalmi eredmények magyarázatára és a lehetséges jövőbeni kutatási irányokra is. Orv. Hetil., 2014, 155(1), 16–23.

Absztrakt

Bevezetés: A nem-konvencionális gyógymódokat a betegek igénye tartja fenn, és alkalmazásuk gyakran rejtve marad a családorvosuk előtt. Célkitűzés: Felmérni a családorvosok véleményét a nem-konvencionális gyógymódokról, oktatásukról és integrációjuk lehetőségeiről. Módszer: Önkéntes, anonim kérdőíves felmérés a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének két továbbképző rendezvényén. Eredmények: A 194 háziorvos (39,8%-os válaszadási arány) 14%-a rendelkezett természetgyógyász végzettséggel és egynegyedük alkalmazott ilyen módszereket. A válaszadók 45%-a állította, ők vagy családtagjaik betegség esetén igénybe vesznek ilyen gyógymódokat. Döntő többségük (91,8%) tudni akart minden, a betegeik által igénybe vett módszerről, ugyanakkor 82,5%-uk nem tartotta magát elég tájékozottnak a nem-konvencionális gyógymódokkal kapcsolatban. Többségük (86%) szerint a nem-konvencionális gyógymódokat oktatni kellene az egyetemen. A női nem, húsz évnél rövidebb praxisgyakorlat és a személyes tapasztalat növelte a tanulás iránti igény valószínűségét. Következtetések: A megkérdezett családorvosok jelentős része szeretne tudni a betegeik által alkalmazott nem-konvencionális gyógymódokról, szükségesnek látná ezek oktatását az egyetemen, és speciális csoportjuk szívesen képezné magát ezen a területen. Orv. Hetil., 2015, 156(28), 1133–1139.

Absztrakt:

Bevezetés: Az Egészségügyi Világszervezet a COVID–19-járvány idején nyújtandó szolgáltatásokról ajánlásokat (megfelelő tájékoztatás, a gyógyszerellátottság biztosítása, a rendelési idők kiszélesítése, távkonzultáció bevezetése) fogalmazott meg. Célkitűzés: Az ajánlások háziorvosi ellátórendszerbeli érvényesülésének, a betegellátás (napi betegforgalom, a légúti betegek ellátása, javaslatos készítmények felírása, keresőképtelen állományba vétel) változásainak felmérése. Módszer: 2020. április 26. és május 3. között háziorvosok körében online, anonim, 26 tételes kérdőíves adatgyűjtés történt a medukator.eu weboldalon (a praxisok alapjellemzői; a járvánnyal kapcsolatos szabályok ismerete; információs csatornák/hatékonyságuk; a betegforgalom és a rendelési idő változása; távkonzultáció; a légúti betegek ellátása). Eredmények: A kérdőívet 787 (287 férfi és 500 nő) háziorvos töltötte ki. A háziorvosok 96,6%-a a járási hivataltól értesül a járvánnyal kapcsolatos feladatairól, 44,6% szerint elegendő a tájékoztatás. A betegek lakóhelyi tájékoztatásával a háziorvosok 20,8%-a teljes mértékben elégedett, szemben a központi tájékoztatással (15,4%). Minden háziorvos szerint – életkoruktól függetlenül – járványban bárkinek rendelhető gyógyszer távkonzultációval. Járványban az átlagos rendelői esetszám alakulása Budapesten 8,5, a 15 000–50 000 lakosú városokban 9,4, míg az 5000–15 000 fős településeken 15. Az otthoni átlagos heti látogatások szignifikáns mértékben csökkentek a 40–65 év közötti (a járvány előtt: 8,3; a járvány idején: 1,5), illetve a 65 évesnél idősebb (a járvány előtt: 7,52; a járvány idején: 1,1) háziorvosoknál. A praxisok 87%-a felkészült a távkonzultációra, ennek megtartását támogatja a 40 év alattiak 53,8%-a, a 40–65 év közöttiek 52,5%-a, a 65 év felettiek 43%-a. Következtetések: A járványhelyzet felhívta a figyelmet az egyértelmű, egycsatornás információk hiánya okozta problémákra a háziorvosi rendszerben Magyarországon. A rendelői és az otthoni betegellátások számának csökkenése mellett bebizonyosodott, hogy a távkonzultáció rendszerszinten is működhet, jelentősen bővített esetkörrel a jövőben is kívánatos a napi gyakorlatban. Orv Hetil. 2020; 161(40): 1699–1705.

A családorvosok szerepe a betegellátásban központi jelentőségű. A nagyszámú orvos-beteg találkozás, a fizikai és érzelmi megterhelés munkahelyi stresszhez és kiégéshez vezethet. Tudomásunk szerint eddig nem folyt olyan vizsgálat Magyarországon, amely a családorvosok kiégéssel kapcsolatos mutatóit térképezte volna fel. Célkitűzés: A kiégés prevalenciájának feltárása magyarországi családorvosok és családorvosi rezidensek körében. Módszerek: Feltáró/leíró jellegű keresztmetszeti vizsgálat önkitöltős kérdőíves felméréssel 453 háziorvos és 43 háziorvosi rezidens részvételével. A kiégés mérésére a Maslach Burnout Inventory-t (MBI-GS) használtuk. A kiégés szintjének megállapításához az emocionális kimerülés, a cinizmus/deperszonalizáció és a teljesítménycsökkenés átlagát (SD) számoltuk ki férfiak és nők, valamint orvosok és rezidensek között. A kiégés szintjének, illetve fokának (alacsony, közepes, illetve magas fokú kiégés) nemek és foglalkozási csoportok (orvos vs. rezidens) közötti összehasonlítását a kiégés összes dimenziójában független mintás t -teszttel, illetve χ ² -teszttel végeztük. A kiégés szociodemográfiai stresszorait lineáris regressziós analízissel vizsgáltuk. Eredmények: A rezidensek szignifikánsan kisebb szintű cinizmusról/deperszonalizációról [ t (df): 2,8 (476); p < 0,01)] és teljesítménycsökkenésről [ t (df): 2,0 (485); p < 0,05] számoltak be, mint a családorvosok. A kiégés szintjében szignifikáns nemi különbséget nem találtunk. Szignifikánsan több háziorvos számolt be magas [χ ² (df) = 5,9 (1); p < 0,05] és közepes [χ ²  (df) = 4,6 (1); p < 0,05] fokú deperszonalizációról, mint rezidens. Az orvosok közel harmada számolt be magas fokú emocionális kimerülésről, közel 60%-uk magas fokú deperszonalizációról, és közel 100%-uk magas fokú teljesítménycsökkenésről. A foglalkozás jellege, vagyis a rezidencia bizonyult a deperszonalizáció legerősebb negatív prediktorának (β = –0,09, 95%-os CI –0,22 – –0,002). Következtetések: A magyar családorvosok körében a kiégés prevalenciája kiemelkedően magas, a magas fokú teljesítménycsökkenés pedig majdnem minden háziorvost érint. A rezidensi munka szignifikáns védő kapcsolatot mutatott a deperszonalizációval. Eredményeink új adatokat szolgáltatnak a kiégés magyarországi és nemzetközi kutatásához.

A depresszió a külföldi és hazai felmérések szerint is a leggyakoribb pszichiátriai tünetegyüttes. Nyugat-Európában a major depresszió élettartam-prevalenciája 13%, egyéves prevalenciája 4% körül alakul. Magyarországon is hasonló a súlyos depresszió előfordulási aránya; a családorvosnál megjelenő betegek mintegy 5–8%-ánál diagnosztizálható valamilyen depresszív zavar. A megbetegedés nők körében és az életkor előrehaladtával gyakrabban fordul elő. Az Egészségügyi Világszervezet szerint a depresszió jelenleg a harmadik leggyakoribb munkaképesség-csökkenésért felelős betegség. A kórkép jelentőségét növeli, hogy nagymértékben rontja az életminőséget, gyakran társul szorongással, alvászavarokkal, alkohol- és drogfüggőséggel, valamint egyes szomatikus kórképekkel. A depresszió az öngyilkosság legfőbb rizikófaktora. A depresszió szűrésében, diagnosztizálásában nagy szerep jut a családorvosnak. Nemcsak a levert hangulatról, szomorúságról, öngyilkossági gondolatokról panaszkodó beteg esetén kell depresszióra gondolni, hanem szervi betegséggel nem magyarázható egyéb tünetek, fejfájás, fáradékonyság, hasi fájdalom, gastrointestinalis panaszok, testsúlyváltozás esetén is. A családorvosnak megfelelő ismeretekkel kell rendelkeznie a különböző terápiás lehetőségekről – pszichoterápiás módszerekről, antidepresszív gyógyszerekről, egyéb terápiás lehetőségekről –, hogy betegét hatékonyan tudja kezelni, szükség esetén a pszichológussal, pszichiáter szakorvossal együttműködve. Jelen közleményünkben bemutatjuk a depresszió jelentőségét és előfordulási gyakoriságát vizsgáló irodalmi adatokat, valamint összefoglaljuk a depresszió diagnosztikus és terápiás lehetőségeit a családorvosi gyakorlatban.

A major affektív kórképek diagnosztizálásában, a prognózis megállapításában és a terápiás válasz előrejelzésében egyaránt nagy klinikai jelentőségűvé vált az affektív temperamentumok vizsgálatára kifejlesztett, 2005-ben publikált önjellemző kérdőív (Temperament Evaluation of Memphis, Pisa, Paris, and San Diego Autoquestionnaire [TEMPS-A]). Az életkor során stabilan megmaradó temperamentumok azonban nemcsak betegségre hajlamosító, hanem az egyes kultúrák jellegzetességét megőrző pozitív tulajdonságokat is hordoznak magukban. Az önjellemző kérdőívvel végzett, dinamikusan fejlődő kutatások eredményeként pedig a pszichiátriai határterületek és a nem pszichiátriai betegségek háttere is vizsgálhatóvá válik, új értelmet adva a pszichoszomatikus betegség fogalmának. Összefoglaló közleményükben a szerzők áttekintik az affektív temperamentumok neurobiológiai hátterét és klinikai vonatkozásait, kitekintve a kutatás jövőbeli irányvonalaira. Orv. Hetil., 2011, 152, 1879–1886.

Egyre több adat támasztja alá, hogy az obstruktív alvási apnoe a szív-ér rendszeri betegségek, elsősorban a hypertonia, a myocardialis infarctus és a stroke kockázati tényezője. Szintén nem elhanyagolható jelentőségűek a következményes hypersomnia okozta baleseti kockázatok, valamint a kórkép neuropszichiátriai szövődményei (kognitív hanyatlás, depressziós tünetek, teljesítménycsökkenés, memóriazavarok, koncentrációs nehézségek, életminőség-csökkenés stb.). Az obstruktív alvási apnoénak számos társadalmi és gazdasági következménye is van. A családorvosnak fontos szerepe van a kórkép kiszűrésében, felismerésében. A hatékony szűrés révén jobban megelőzhetők a súlyos, irreverzíbilis szövődmények, jelentősen javítható a betegek életminősége. A betegek kivizsgálását, kezelését, gondozását a családorvosnak az alvásközpont szakorvosával együttműködve kell végeznie. Orv. Hetil., 2010, 42, 1725–1733.