Bevezetés: A bőrön keresztüli punkcióból végzett aortarekonstrukció újabb mérföldkő az aortasebészetben. Ebben a vascularis záróeszközök evolúciója kulcsszerepet játszott. Ezek segítségével a nagyobb átmérőjű, endovascularis műszerek után keletkező, artérián ejtett nyílások sebészi feltárás nélkül zárhatóvá váltak. Célkitűzés: Célunk volt, hogy megvizsgáljuk a percutan endovascularis aortarekonstrukciók technikai sikerességét, és elemezzük a technika alkalmazásával szerzett kezdeti tapasztalatainkat. Módszer: Prospektív vizsgálatunkban a 2020. október 15. és 2021. március 31. közötti időszakban endovascularis aortarekonstrukción átesett betegeket vizsgáltuk. Az arteria femoralis communison keresztüli percutan rekonstrukcióra alkalmasnak ítélt betegeket vontuk be kutatásunkba. A technikai sikerességet, az ellátással kapcsolatos kórházi szövődményeket és a beavatkozás eredményességét befolyásoló rizikófaktorokat vizsgáltuk. Eredmények: Az adott időszakban 43 betegnél történt endovascularis aortaműtét, 38 beteget tartottunk percutan beavatkozásra alkalmasnak. Döntően infrarenalis aortaaneurysma (n = 26, 68,4%) miatt történt beavatkozás. Az ultrahangvezérelten szúrt punkciós nyílások zárására öltésmediált záróeszközt használtunk, oldalanként 2 (1–4) (medián, minimum–maximum) darabot. Technikailag sikeres percutan rekonstrukciót 37 (97,4%) esetben végeztünk. Az átlagos kórházi tartózkodás a rekonstrukciót követően 4,9 ± 1,7 (SD) nap volt. Összesen 3 (7,9%) esetben tapasztaltunk a behatolással kapcsolatos szövődményt, ebből 1 esetben femoralis feltárást végeztünk. A rizikófaktorokat tekintve a 18 Fr feletti eszközméret (1,26, 0,09–17,75, 0,862) és a testtömegindex (1,17, 0,923–1,5, 0,19) fokozta a behatolással kapcsolatos komplikáció lehetőségét, de egyik összefüggés sem volt szignifikáns (OR, 95% CI, p-érték). Ellenben a 30 kg/m² testtömegindex feletti betegek között (n = 12) e szövődmény aránya szignifikánsan nagyobb volt, mint a kisebb testtömegindexű betegek körében (p = 0,008). Következtetés: A percutan végzett endovascularis aortarekonstrukció ígéretes módszer, kezdeti tapasztalataink alapján biztonságos és nagy technikai sikerrel alkalmazható az erre alkalmasnak ítélt betegeknél az arteria femoralis communison keresztül. Orv Hetil. 2022; 163(33): 1318–1323.

Absztrakt:

Bevezetés: A méhlepény patológiai feldolgozása Magyarországon jelenleg kisszámú esetre korlátozódik, pedig a nemzetközi gyakorlat azt bizonyítja, hogy számos esetben az in utero elhalás okának megállapításában, az újszülött postnatalis adaptációs zavarában, esetleg később manifesztálódó betegség kimutatásában fontos információval szolgálhat. Fontos jelzője a későbbi neurológiai defektusok kialakulásának. Célkitűzés: A placenta vizsgálatának hazai gyakorlata elmarad a nemzetközi gyakorlattól, ezért is van szükség a nemzetközi gyakorlat átvételére, szakmai protokollok bevezetésére, indokolt esetben a patológiai feldolgozás módjának meghatározására. A jelen munka hiánypótló, mivel hasonló iránymutatással a magyar gyakorlatban nem találkozni. Módszer: Az angolszász orvosi irodalomban számos kiváló tanulmány foglalkozik a témával, melyek alapján jól használható ajánlások, útmutatók készültek. A „Placenta” című, először 1980-ban megjelent, 2 feletti impaktfaktorral bíró folyóirat e kérdés jelentőségére utal. Eredmények: A szerzők a szülész és neonatológus kollégáknak és a területen dolgozó egészségügyi szakembereknek a kialakult, az angliai gyakorlaton alapuló mintaképet elemzik, bemutatva a Royal College of Pathologists által ajánlottakat. Ennek szempontjait figyelembe véve gyakorlati útmutatást kívánnak nyújtani a vizsgálat indikációinak ismertetésével és a jelentősebb klinikopatológiai összefüggések bemutatásával. A cikk végén táblázatos formában mutatják be a releváns klinikopatológiai összefüggéseket. Következtetés: A placenta vizsgálatától várható információ értéke és kétségtelen klinikai haszna messze felülmúlja a szükséges anyagi ráfordítást. Orv Hetil. 2019; 160(48): 1894–1903.

Absztrakt:

A thoracoabdominalis aortaaneurysmák kezelése az érsebészet egyik legnagyobb kihívása. Sürgős esetekben ezen komplex aneurysmák endovascularis ellátásának lehetőségei limitáltak. Az óriás méretű (10 cm-t meghaladó) thoracoabdominalis aortaaneurysma rendkívül ritka jelenség, ellátása mindig betegspecifikus, egyedi kezelést igényel. A tervezett kezelés alacsonyabb morbiditási aránnyal jár, különösen a gerincvelő-sérülés tekintetében. Esetünkben egy 19,2 cm maximális átmérőjű, Crawford V típusú thoracoabdominalis aortaaneurysma sikeres kezelését mutatjuk be. A férfi beteget először akutan, nyitottan operáltuk tartott ruptura miatt, majd később halasztott időpontban endovascularisan folytattuk ellátását. A 64 éves férfi beteget mellkasi és hasi panaszok miatt vettük fel intézetünkbe⁽¹⁾ stabil hemodinamikai paraméterekkel. Kontrasztanyagos CT-angiográfiás vizsgálat igazolta a 19,2 cm legnagyobb átmérőjű, többszörös thoracoabdominalis aortaaneurysmáját, kompressziós jelekkel, haemothoraxszal és az alsó szakasz tartott rupturájával. Az anatómia, az extrém méret, a kompressziós tünetek és a haemothorax miatt a nyitott műtéti megoldást választottuk, és intraoperatívan döntöttünk végül a kétszakaszos ellátás mellett. Első lépésben a rupturált szakasz ellátására egy aortoaorticus Dacron interpositumot implantáltunk úgy, hogy a visceralis szakaszt egy ferde ’patch’ segítségével rekonsruáltuk, majd a második lépésben végeztük el a mellkasi sztentgraft beültetését. Az egyéves kontrollon a beteg panaszmentes volt, ’endoleak’ nem ábrázolódott. Az óriás aortaaneurysmák ritka klinikai entitások, főleg a thoracoabdominalis régióban. A kompressziós tünetek, a haemothorax és a jelentős anatómiai változások miatt az endovascularis beavatkozás kivitelezhetősége erősen kérdéses. Ruptura esetén azonnali ellátásuk jelenleg szinte csak nyitottan végezhető. A többlépcsős beavatkozás csökkentheti a gerincvelő-károsodás veszélyét, ezért megfelelő anatómia esetén megfontolandó ennek a ritka betegségnek a kezelésében. Orv Hetil. 2020; 161(7): 269–274.

Abstract

Electronic stethoscopes and digital phonocardiograms (DPCGs) can be applied when diagnosing cardiac murmurs, but their use for cardiac arrhythmias is not described in veterinary medicine. Data of 10 dogs are presented in this preliminary study, demonstrating the applicability of these techniques. Although the number of artefacts and the amount of baseline noise produced by the two digitising systems used did not differ, the Welch Allyn Meditron system or similar ones capable of simultaneous recording of electrocardiograms (ECGs) and DPCGs provide a better option for clinical research and education, whilst the 3M Littmann 3200 system might be more suitable for everyday clinical settings. A combined system with simultaneous phonocardiogram and ECG, especially with wireless transmission, might be a solution in the future.

Summary. In this paper we touch upon three phenomena observed in real life as well as in simulations; in one case, we state mathematical results about the appearance of the phenomenon on arbitrary graphs (networks) under rather general conditions. We discuss a phenomenon of critical fluctuations, demonstrating that an epidemic can behave very differently even if it runs on the same network, with the same transmission probabilities and started from the same initial seeds. We explore a connection between the geographic distribution and intensity of the spreading epidemic. We argue that the speed of the spread of an epidemic depends not only on the number of current infections, but also on their geographic distribution over a country. Through the observations of these phenomena we suggest a dependence of the final epidemic size on the geometric position of initial seeds of an epidemic process.

Összefoglalás. A 2020. március és 2021. február közötti hazai COVID–19 járványügyi adatokat felhasználva a járványok geográfiai terjedését kutatjuk. Alapvető modellünk az, hogy a járvány azon emberek között terjed, akik mobilitási mintáik alapján egy városban tartózkodnak, így van esély arra, hogy találkozhatnak egymással. Ezt a hálózatot úgy közelítjük, hogy tekintjük az 1000 fő feletti települések hálózatát (gráfját), ahol a települések közötti élek súlya a közöttük becsült forgalomból, elsősorban ingázásból nyerhető. Az egyes településeken belül feltételezzük, hogy minden ember ugyanakkora valószínűséggel találkozhat. A településeken belül és között átlagolással (meanfield) kapjuk a terjedés paramétereit. Három kérdést tanulmányozunk a cikkben. Az első kettőben többé-kevésbé a várakozásnak megfelelőek az eredmények, a harmadik azonban meglepetéssel szolgált. Mennyire jelezhető előre a járvány lefutása? Szimulációink alapján az R ₀ = 1 érték közelében a helyzet némileg a meteorológiai előrejelzésekhez hasonló, azonos hálózaton, azonos kezdeti fertőzésből, azonos paraméterekkel is nagyon eltérő járványgörbék keletkezhetnek. Mennyire befolyásolja a napi fertőzésszámot a járvány elterjedtsége, vagyis az, hogy mennyire oszlik meg a fertőzésszám a lakossággal arányosan az egyes településeken (járásokban, megyékben)? Szimulációink egyértelműen mutatják, hogy a fertőzöttek azonos száma mellett, minél egyenletesebb a fertőzöttek eloszlása az országban, annál nagyobb a napi új fertőzések száma. Egy járvány első, korai esetei (pl. külföldről behozott fertőzés) hogyan befolyásolják a terjedés végkimenetelét, a teljes lefutás alatti megbetegedések számát? A kutatás egyik fontos célja az, hogy megtalálja a kezdeti fertőzöttek azon konfigurációját, amely a legnagyobb járványhoz vezet. Ezzel kapcsolatban egy új jelenséget figyeltünk meg. Az általánosan elfogadott kép szerint, ha a vizsgált betegség egy elszigetelt, alacsony népsűrűségű és nem túl sűrű tömegközlekedési kapcsolattal rendelkező településen jelenik meg először, akkor gyorsan kipusztulhat anélkül, hogy nagyobb járványt okozna. Egészen más lehet a dinamika, ha a betegség egy jól összekapcsolt, sűrűn lakott településről indul, ahol könnyebben túlélhet és terjedhet szét a lakosság többi részére. A kutatás során ezt a feltevést megkérdőjeleztük, és demonstráljuk, hogy az a járvány, ami a városok hálózatának legszorosabban összekapcsolt részéből indul, hosszú távon nem mindig vezet több fertőzötthöz. Ha a betegségnek nagy a fertőzőképessége, akkor egy járvány, ami véletlenszerűen kiválasztott városokból indul, akár nagyobb populációt is megfertőzhet. Eredményeinket magyar mobilitási és járványügyi adatok, szimulációk, illetve matematikai bizonyítások is alátámasztják. A tudományos megállapításaikon túlmenően eredményeink hozzájárulhatnak járvány-előrejelzések és az intervenciós stratégiák jobb megtervezéséhez egy adott országban egy éppen zajló világjárvány idején. Arra világítanak rá, hogy egy járvány korai szakaszában nemcsak a terjedő betegség fertőzési eseteinek számát fontos követni, hanem a fertőzések geográfiai eloszlása is fontos információt hordoz. A most kidolgozott modell ilyen korai megfigyelésekből kiindulva, egy ország populációjának földrajzi szerkezetét, valamint a mobilitási hálózatának hatásait is figyelembe veszi, és már a járvány kezdeti szakaszában segíthet hosszabb távú következtetések levonásában.

Összefoglaló. A mellékvese-haemangiomák ritkán előforduló, nehezen diagnosztizálható elváltozások, melyek sebészi eltávolítása gyakran nagy fokú technikai jártasságot igényel. Vizsgálatunkban egy 69 éves nőbeteg esetét ismertetjük, akinél fogyás és hypertonia miatt végzett kivizsgálás mellékvesecisztát feltételezett, valamint felvetette adrenocorticalis carcinoma jelenlétét. A preoperatív kivizsgálás során (CT és MRI) a felmerülő malignitás miatt sebészi eltávolítás vált szükségessé. A kezdeti laparoszkópos transperitonealis technikát követően a bonyolult elhelyezkedés, illetve vérzés miatt kis méretű, paramedián metszésből konvertáltunk, és bal oldali nyitott adrenalectomiát végeztünk, valamint a vese caudalis részéről egy folyadéktartalmú képletet távolítottunk el. A szövettani feldolgozás a vese középső harmadának magasságából reszekált cisztát, valamint a cranialis lokalizációról eltávolított, ritka előfordulású mellékvese-haemangiomát igazolt. A ritkán előforduló és többnyire bizonytalan preoperatív diagnózissal bíró mellékvese-haemangiomák sebészi eltávolítása nagy méretük, kompresszióra való hajlamuk, valamint malignitást utánzó megjelenésük miatt is indokolt. A laparoszkópos transperitonealis adrenalectomia extra nagy méretű (>10 cm ) és malignus tumorok, illetve nagy méretű haemangiomák eltávolítására is alkalmas eljárás. A mellékvese-haemangiomák sebészi reszekciója nagyfokú körültekintést igényel, megnövekedett vérzéshajlamuk, valamint a gyakori, nagyerekhez való közeli elhelyezkedés miatt a konverzió veszélye is jelentősen növekszik. Orv Heti. 2020; 161(47): 2006–2010.

Summary. Adrenal hemangiomas are rare. Their preoperative diagnosis is usually vague, and often require advanced surgical skills for resection. We herein describe the case of a 69-year-old female patient initially presented with weight loss and hypertension. Preoperative Computed Tomography (CT) and magnetic resonance imaging (MRI) confirmed the presence of an adrenal cyst and possible adrenocortical carcinoma requiring surgical intervention. After initial laparoscopic transperitoneal approach, conversion to open surgery through a small paramedian incision was carried out due to the lesion’s problematic location and continuous intraoperative bleeding. Open adrenalectomy along with the removal of a fluid-bearing lesion from the caudal pole of the kidney was performed. Histology confirmed a cyst removed from the mid-third, and a rare occurring adrenal hemangioma from the cranial part of the kidney. Adrenal hemangiomas usually bear uncertain preoperative diagnosis. Surgical removal becomes necessary in case of increasing size, potential to compress neighbouring structures and possible malignancy. Laparoscopic transperitoneal adrenalectomy is a feasible approach for the removal of extra large (>10 cm) and even malignant lesions as well as for large hemangiomas. Surgery of adrenal hemangiomas require a high level of caution, moreover, their potential for bleeding and frequent vicinity to nearby vascular structures may increase the need for open surgery. Orv Hetil. 2020; 161(47): 2006–2010.

Bevezetés: A halláscsökkenés olyan érzékszervi károsodás, mely a beszédértést, a kommunikációt, így az életminőséget is rontja. Előfordul, hogy a beteg által megélt funkcióvesztés túlzó, a mérések során a szubjektív és az objektív vizsgálati eredmények ellentmondásosak, a szubjektíven jelzett halláscsökkenés mértéke jelentősebb; ezen esetekben felmerül a funkcionális halláscsökkenés véleményezése. Célkitűzés: Célul tűztük ki funkcionális halláscsökkenés diagnózisú eseteink összegyűjtését és retrospektív elemzését, melyek alapján következtetéseket vonhatunk le a funkcionális halláscsökkenés jellemzőiről, a figyelemfelhívó jelekről, állapotokról és a megfelelő rehabilitáció mérlegeléséről. Módszerek: A szubjektív vizsgálatok a tisztahang-hallásküszöb, a beszédértés és a kommunikáció vizsgálatával történtek, majd ezeket összevetettük az objektív impedanciaméréssel, a stapediusreflex-vizsgálattal, az otoakusztikus emisszió mérésével, az agytörzsi kiváltott válaszok regisztrálásával nyert eredményekkel. Képalkotó vizsgálatok, pszichológus, pszichiáter, szurdopedagógus, neurológus, illetve további társszakmák bevonása történt szükség szerint. Kizártuk a szándékosan anyagi vagy egyéb előnyszerzésre irányuló megtévesztés eseteit. Eredmények: 2007 és 2022 között 19 beteg esetében diagnosztizáltunk funkcionális halláscsökkenést. A betegségben többségében (17 eset) nők érintettek, jellemzőek a fiatal életkorban (10–41 év) jelentkező panaszok; az átlagéletkor a vizsgált beteganyagban 19,6 év, az érintett páciensek nagyobb része (13 eset) 10–17 év közötti gyermek volt. Organikus okot 11 esetben nem találtunk, a többi esetben kimutatható organikus eltérés sem magyarázza a beteg által megélt halláscsökkenés mértékét. A funkcionális hallásveszteség mértéke különböző (35–120 dB) volt, átlagosan 60,2 dB. Következtetés: A funkcionális halláscsökkenés felismerése és diagnosztikája nagyon nehéz, komplex vizsgálati sort, szakmai együttműködést igényel. Felismerés nélkül a beteg indokolatlan, akár számára káros, anyagilag is megterhelő ellátásban részesülhet, mely állapotának romlását is okozhatja. Orv Hetil. 2023; 164(8): 283–292.