Search Results

You are looking at 1 - 6 of 6 items for

  • Author or Editor: Roland Tóth x
  • Refine by Access: Content accessible to me x
Clear All Modify Search

Absztrakt:

A szívműtét utáni pacemaker-terápiát igénylő ritmuszavarok kérdésköre jól ismert és tanulmányozott, problematikája komoly kihívások elé állítja a szakmát. Írásunk célja összefoglalni a jelenleg érvényes nemzetközi ajánlásokat és a jelentős tanulmányok eredményeit, valamint ismertetni kórházunk ez irányú tapasztalatait. Bemutatjuk a lényeges európai és amerikai iránymutatásokat és az eddigi meghatározó tanulmányok főbb eredményeit. Közreadjuk a Zala Megyei Szent Rafael Kórházban 2014. 01. 01. és 2018. 12. 31. között operált 2735 beteg közül a műtét utáni egy hónapon belül végleges pacemaker-implantáción átesettek adatait, és összevetjük azokat a nemzetközi eredményekkel. A nemzetközi irodalom adatai alapján a korai posztoperatív időszakban a végleges pacemaker-beültetés aránya átlagosan 1,5–5% körül mozog a szívsebészetben, és ez az arány a későbbiekben tovább nő. Az ingerületvezetési zavarok kialakulásáról részletes információkkal rendelkezünk, számos prediktív tényező került azonosításra, az aktuális guideline-ok mégis csak hozzávetőleges iránymutatást kínálnak a kérdésben. A korai perioperatív időszak (1 hónap) során osztályunkon 15 esetben (0,55%) volt szükség végleges pacemaker implantációjára, és a késői utánkövetés során 6 beteg bírt továbbra is pacemakerdependens ritmuszavarral. A perioperatív ritmuszavarok gyakori és komoly következményekkel járó szövődmények a szívsebészetben, nehezítik a betegek gyors felépülését, terhet rónak a betegellátásra, és költségtöbbletet jelentenek. A végleges pacemaker-beültetés aránya a Zala Megyei Szent Rafael Kórházban alacsonynak mondható. A késői utánkövetés alapján a betegeknek így is csak töredéke pacemakerdependens. Az eddig rendelkezésre álló információk és egy hazai, nagy esetszámú, prospektív vizsgálat segítségével szükséges lenne standardizált protokoll kialakítása a témában, mely mérvadó lenne a szakma számára. Orv Hetil. 2020; 161(31): 1271–1280.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Dominika Lendvai-Emmert, Vanessza Emmert, Katalin Fusz, Viktória Prémusz, Viktória Németh, Roland Ligetvári, and Gergely Péter Tóth

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Kisgyermekek körében a leggyakrabban előforduló ételallergia a tehéntejfehérje-allergia, melynek klinikai megnyilvánulása igen változatos; emiatt a betegség diagnosztizálása sok esetben kihívást jelent, ami a korrekt diagnózis késői felállításához vezethet. Humánrészvizsgálatunk célja az allergia fennállásának kimutatására szolgáló diagnosztikai módszerek vizsgálata, valamint a betegséggel összefüggő viselkedésbeli problémák objektív paraméterekkel való alátámasztása. Módszer: Vizsgálatunkba tehéntejfehérje-allergia gyanúját felvető tünetekkel érkező gyermekeket vontunk be (n = 47). A kutatásban részt vevő gyermekektől nyál- és vérmintát vettünk, valamint saját szerkesztésű kérdőívet (a DSM-5 figyelemhiányos hiperaktivitási zavarra vonatkozó tünetlistáját is tartalmazza) töltettünk ki a szülőkkel. A klinikumban az allergia kimutatásának egyik leggyakoribb diagnosztikai módszere a Prick-teszt, mely esetünkben 47 (n = 47, átlagéletkor: 7,36 év) gyermekből 2-nél adott tejre pozitív eredményt. A gyakorlatban leginkább gyógyszerallergia kimutatására használt lymphocytatranszformációs teszt 8 gyermeknél pozitív, további 4-nél kétes eredményt mutatott. A pszichés eltéréseket vizsgáló részkutatásunkban (n = 43, átlagéletkor: 7,88 év,) a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar tünetlistája alapján a kapott pontok a diéta előtti értékhez képest (6,88, SD: 4,43) szignifikáns csökkenést mutattak 3 hónap eliminációs diétát követően (4,48, SD: 3,69, p = 0,001). Az alvászavart panaszként említők figyelemhiányra/hiperaktivitásra vonatkozó pontjainál (10,62, SD: 4,23) szignifikáns csökkenést tapasztaltunk a diétát követően (6,69, SD: 4,59, p = 0,009). A nyálkortizolszintek tekintetében a diéta előtti és utáni értékekben nem tapasztaltunk szignifikáns eltérést. Eredmények: Elmondhatjuk, hogy önmagában a Prick- és a lymphocytatranszformációs teszt nem alkalmas a tehéntejfehérje-allergia fennállásának kimutatására. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a tejfehérje indukálta figyelemzavar, fokozott impulzivitás, illetve alvászavar tekintetében az eliminációs diéta a tünetek mérsékeltebb előfordulását vagy akár teljes megszűnését eredményezi. Következtetés: Vizsgálataink eredményeinek tükrében elmondhatjuk, hogy a klinikai tünetekben látványos javulás csak a szigorúan betartott diéta mellett várható. Orv Hetil. 2019; 160(33): 1311–1318.

Open access
Interventional Medicine and Applied Science
Authors: Dániel Lex, Péter Szántó, Tamás Breuer, Roland Tóth, Mihály Gergely, Zsolt Prodán, Erzsébet Sápi, András Szatmári, Tamás Szántó, János Gál, and Andrea Székely

Open access
Acta Veterinaria Hungarica
Authors: Mahek Anand, Bence Lázár, Roland Tóth, Emőke Páll, Eszter Patakiné Várkonyi, Krisztina Liptói, László Homolya, Zoltán Hegyi, András Hidas, and Elen Gócza

Primordial germ cells (PGCs) were isolated from blood samples of chicken embryos. We established four PGC lines: two males (FS-ZZ-101, GFP-ZZ-4ZP) and two females (FS-ZW-111, GFP-ZW-5ZP). We could not detect a significant difference in the marker expression profile, but there was a remarkable difference between the proliferation rates of these PGC lines. We monitored the number of PGCs throughout a three-day period using a high-content screening cell imaging and analysing system (HCS). We compared three different initial cell concentrations in the wells: ~1000 cells (1×, ~4000 (4× and ~8000 (8×. For the GFPZW- 5ZP, FS-ZZ-101 and FS-ZW-111 PGC lines the lowest doubling time was observed at 4× concentration, while for GFP-ZZ-4ZP we found the lowest doubling time at 1× concentration. At 8× initial concentration, the growth rate was high during the first two days for all cell lines, but this was followed by the appearance of cell aggregates decreasing the cell growth rate. We could conclude that the difference in proliferation rate could mainly be attributed to genotypic variation in the established PGC lines, but external factors such as cell concentration and quality of the culture medium also affect the growth rate of PGCs.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: István Hartyánszky, Ádám Koppányi, Zoltán Szabolcs, Ferenc Horkay, Levente Fazekas, Tivadar Hüttl, Miklós Pólos, László Daróczi, Andrea Kőszegi, Kálmán Benke, Roland Tóth, Péter Kovács, János Imre Barabás, Endre Németh, István Ferenc Édes, and Béla Merkely

Absztrakt:

A mechanikus keringéstámogatás az elmúlt 5 évben programmá fejlődött a Városmajori Szív-és Érgyógyászati Klinikán. Mindehhez szükséges volt a megfelelő Szívtranszplantációs és Szívelégtelenségi Intenzív Osztály kialakítása, valamint a megfelelő eszköz- és humánerőforrás-fejlesztés. Jelenleg már a teljes mechanikus keringéstámogatási arzenállal rendelkezünk, aminek köszönhetően minden indikációban és minden stratégiában ellátást tudunk biztosítani mind rövid, mind közép-, mind pedig hosszú távon a végleges műszívbeültetéssel bezárólag. Munkánkban megvizsgáltuk az elmúlt 5 évben végzett extracorporalis membránoxigenátor (ECMO-) beültetéssel szerzett eredményeinket. Klinikánkon 2012 és 2017 között összesen 140 betegnél alkalmaztunk mechanikus keringéstámogatást, valamennyi esetben konvencionális terápiával nem stabilizálható szívelégtelenség esetén. ECMO-terápiát 111 alkalommal végeztünk: szívátültetést követően 33 alkalommal, 18 alkalommal szívműtét utáni postcardiotomiás szindróma miatt, 37 esetben akut myocardialis infarctus utáni akut keringési elégtelenség miatt, 14 alkalommal végstádiumú szívelégtelen betegek akut keringésmegingása miatt, 4 esetben súlyos légzési elégtelenség, 1 esetben gyógyszermérgezés miatti malignus ritmuszavar, 3 esetben szövődményes katéteres aortaműbillentyű-implantáció állt a háttérben. A 2018. első félévi adataink a korábbi adatok és indikációk tendenciáját tükrözik, az esetszám jelentős emelkedésével. Eredményeink szerint a terápia összesített mortalitása 46% volt. A mechanikus keringéstámogatás eredményeinek vizsgálatakor elengedhetetlen a paradigmaváltás. A mortalitási adatokat nézve betegeink felét elveszítettük, ugyanakkor ebben a betegcsoportban a betegek 100%-a meghalt volna a konvencionális terápia mellett, vagyis az ECMO-terápia sikerességének megítélésekor nem a mortalitási, hanem a túlélési adatokat kell tekinteni. Orv Hetil. 2018; 159(46): 1876–1881.

Open access

Veseátültetés utáni sebészeti szövődmények előfordulása a Clavien-beosztás szerint, különös tekintettel a húgyvezeték-anastomosis típusára

Surgical complications after kidney transplantation based on the Clavien classification, especially with regard to the types of ureteral anastomoses

Orvosi Hetilap
Authors: Lóránt Illésy, Roland Fedor, Dávid Ágoston Kovács, Zsolt Kanyári, Gergely Zádori, Gergő József Szőllősi, Márton Kovács, Tibor Flaskó, Judit Tóth, Richárd Veisz, Ivett Belán, and Balázs Nemes

Összefoglaló. Bevezetés: Veseátültetést követően a graft és a beteg túlélésére hatással lehetnek a posztoperatív intervenciót igénylő szövődmények. Fontos szempont a műtéttechnikai eredményesség monitorozása. Többek között az irodalomban számos lehetőség ismert a veseátültetés sarokpontjának számító ureteranastomosis elkészítésére is, de az éranastomosisok technikája szintén döntő lehet. Célkitűzés és módszer: Retrospektíven vizsgáltuk a 2010 és 2020 között végzett veseátültetéseket a Debreceni Egyetem Sebészeti Klinikáján. Célul tűztük ki a sebészeti szövődmények vizsgálatát, melyeket rendszereztünk, a módosított Clavien-féle beosztás alapján. A legnagyobb figyelmet az ureteranastomosisokra fordítottuk. Minden betegnél az adott kategóriában legsúlyosabb szövődményt vettük alapul a beosztáshoz. A minimális utánkövetési idő 1 év volt. Az adatokat az SPSS statisztikai program segítségével elemeztük. Eredmények: A vizsgált periódusban 406 veseátültetés történt, melyből 24,4% (n = 99) vesetranszplantáltnál alakult ki intervenciós (sebészeti, radiológiai, urológiai) szövődmény. A betegek átlagéletkora 49,5 ± 13,7 év, 60,8% férfi volt. A kumulatív mortalitás 10,1% volt. Grade 4-es szövődmény a betegek 6,9%-ánál (n = 28), Grade 3-as a 6,7%-ánál (n = 27), Grade 2-es a 3%-ánál (n = 12), Grade 1-es a 7,9%-ánál (n = 32) jelentkezett. A veseátültetés után 20,4%-ban (n = 83) alakult ki későn induló graftfunkció. Következtetés: A legenyhébb kategóriába (Grade 1.) került a legtöbb beteg, a szövődmények jelentős része sebészi, intervenciós radiológiai és urológiai közreműködéssel megoldható volt. Az ureteranastomosisok műtéti technikája és a releváns szövődmények kialakulása között nincs szignifikáns összefüggés. Megfelelő és időben alkalmazott korrekciós kezelés mellett a graft- és betegtúlélést nem rontja szignifikánsan az enyhe és középsúlyos (Grade 1–3.) szövődmények kialakulása. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1038–1051.

Summary. Introduction: Complications associated with postoperative intervention may affect graft and patient survival after kidney transplantation. Monitoring the effectiveness of surgery is an important aspect. Ureter anastomosis can be the pivot of kidney transplant, the same as vascular anastomosis, so efficiency of the surgical technique is important to follow up. Objective and method: We retrospectively examined kidney transplants performed between 2010 and 2020 at the Department of Surgery of the University of Debrecen. Data were analyzed by the SPSS statistical program. We aimed to investigate surgical complications, which were systematized based on the modified Clavien classification. In one patient, the most severe complication was used as the basis for the schedule. The minimum follow-up time was 1 year. Results: 406 kidney transplants were performed in the examined period, of which 24.4% (n = 99) developed renal transplant complications (surgical, radiological, urological). The mean age of the patients was 49.5 ± 13.7 years, and 60.8% were male. The cumulative mortality was 10.1%. Grade 4 complication developed in 6.9% (n = 28) of the recipients, Grade 3 in 6.7% (n = 27), Grade 2 in 3% (n = 12), and Grade 1 in 7.9% (n = 32). 20.4% of the recipients had delayed graft function. Conclusion: The Grade 1 group had the biggest case number, so a significant part of the complications could be solved with the help of interventional radiology and urologists. There is no significant association between the surgical technique of ureteral anastomoses and the development of related complications. With appropriate therapy, graft and patient survival are not significantly impaired by the development of Grade 1–3 complications. Orv Hetil. 2021; 162(26): 1038–1051.

Open access