Search Results

A stresszelmélet szerint a munkahelyi és munkahelyen kívüli támogatás (az úgynevezett társas támogatás) befolyásolhatja a munkahelyi és családi szerepek közötti konfliktus szintjét. Annak ellére, hogy a munkahely-család konfliktus – a stressz egyik forrása – nagyon gyakori orvosnők körében, nem áll rendelkezésre empirikus adat a munkahely-család konfliktus és a társas támogatás közötti kapcsolatról olyan tradicionális és családcentrikus társadalomban, ahol a női szerepekkel szembeni elvárások magasak. A szerző feltételezte, hogy az orvosnők gyakori munkahely-család konfliktusának hátterében a társas támogatás hiánya húzódik meg. Célkitűzés: A társas támogatás pszichoszociális jellemzőinek és gyakoriságának, valamint a munkahely-család konfliktussal való kapcsolatának feltárása orvosnők körében. Módszer: Kvantitatív és kvalitatív vizsgálat önkitöltős kérdőívekkel ( N = 420) és mélyinterjúkkal ( N = 123) orvosnők és férfi orvosok körében. Eredmények: A munkahely-család konfliktus szintje és prevalenciája szignifikánsan magasabb volt orvosnők körében ( N = 219), mint férfiaknál ( N = 201). Az orvosok leggyakrabban munkahelyfüggő munkahely-család konfliktusról számoltak be, de szignifikánsan több orvosnő jelentett családfüggő munkahely-család konfliktust és stresszalapú munkahely-család konfliktust, mint férfi (39% vs. 18% és 68% vs. 20%). Szignifikánsan több férfi orvos számolt be időalapú munkahely-család konfliktusról a nőkhöz képest. Az interjúk tartalmi analízise a társas támogatás alábbi formáit tárta fel orvosok körében: szülői támogatás a pályaválasztásban, partneri támogatás a házimunkában, munkatársi támogatás (példaképek/mentorok kijelölése, a nemi egyenlőség fenntartása), valamint szervezeti támogatás (például családbarát szabályzatok megteremtése). Az orvosnők szignifikánsan kevesebb szülői, partneri és munkatársi támogatásról számoltak be, mint a férfiak. Azok az orvosnők, akik nem részesültek szülői, munkatársi vagy szervezeti támogatásban, szignifikánsan magasabb munkahely-család konfliktust jelentettek azokhoz képest, akik részesültek ilyen típusú támogatásban. Lineáris regressziós analízisekben a magas munkahelyi követelmények és munkateher, a munkahelyi stressz, a nagy gyerekszám, a fiatalabb életkor és a munkahelyi támogatás hiánya bizonyultak a munkahely-család konfliktus legerősebb prediktorainak (R ² 0,59). Következtetések: A társas – különösképpen a szülői, munkatársi és szervezeti – támogatás hiánya fontos patogenetikai szerepet játszhat a munkahelyi és családi szerepek közötti konfliktus kialakulásában orvosnők körében.

Bevezetés: Az orvosnők testi-lelki egészségére vonatkozó magyarországi vizsgálatok kiemelik a fokozott orvosnői morbiditás problémáját. Célkitűzés: A szerzők két orvosnői csoport, a 24–43 évesek és a 44–76 évesek testi-lelki egészséggel, munkavégzéssel kapcsolatos mutatóit hasonlították össze, és keresték azokat a potenciális kockázati tényezőket, amelyek a fiatal orvosnőket veszélyeztetve a későbbi megbetegedések szempontjából kulcsszerepűek. Módszerek: 2003–2004-ben lefolytatott, reprezentatív, kvantitatív vizsgálat (N = 408). Eredmények: Megállapították, hogy a fiatal orvosnők szignifikánsan nagyobb arányban látnak el ügyeleti és éjszakai munkát, kevesebb szabadidővel és szabadsággal rendelkeznek, kevésbé elégedettek munkájukkal, munkahelyükkel, a kollegiális támogatással és a munkájuk anyagi jellegű elismerésével. A fiatal orvosnői csoportban szignifikánsan magasabb a kiégés, emocionális kimerülés és teljesítménycsökkenés dimenziója, összefüggésben a magasabb depressziópontszámokkal és az öngyilkossági gondolatok nagyobb arányával. Következtetések: A későbbi morbiditás szempontjából kulcsszerepűnek tűnik a kiégés szindróma emocionális kimerülés komponensének nagyarányú megjelenése. A kutatás eredményei a prevenció és az intervenció szükségességére hívják fel a figyelmet. Orv. Hetil., 2013, 154, 20–27.

A magyar társadalom tradicionális, családcentrikus jellegéből és az orvosnők magas arányú munkavállalásából fakadóan a férfi orvosokhoz képest magasabb lehet az orvosnők körében a munkahelyi és családi szerepek közötti konfliktus gyakorisága. A szerzők feltételezték, hogy a munkahely-család konfliktus csökkentheti az orvosnők munkahelyi elégedettségét. A munkahely-család konfliktus és a munkahelyi elégedetlenség gyakoriságáról és lehetséges kapcsolatáról orvosnők körében azonban alig áll rendelkezésre megbízható adat. Célkitűzés: A munkahely-család konfliktus, valamint a munkahelyi elégedetlenség prevalenciájának feltárása és a közöttük lévő kapcsolat vizsgálata orvosok körében. Módszer: Keresztmetszeti vizsgálat 219 orvosnő és 201 férfi orvos körében önkitöltős kérdőívek felhasználásával. Eredmények: A vizsgálati hipotézisnek megfelelően, az orvosnők szignifikánsan magasabb munkahely-család konfliktusról számoltak be, mint a férfiak [3,0 (SD 0,9) vs. 2,6 (SD 0,9); t (df): –3,8(418); p < 0,001]. Ezenkívül szignifikánsan több orvosnő (56%) jelzett munkahely-család konfliktust gyakran és nagyon gyakran a férfiakhoz képest (41%) [χ ² (df) = 9,3 (1); p < 0,01]. Szignifikánsan kevesebb orvosnő (55%) számolt be magas fokú munkahelyi elégedettségről, mint férfi (66%) [χ ² (df) = 4,8 (1), p < 0,05]. Hasonlóan, szignifikánsan több orvosnő (13%) jelentett súlyos fokú munkahelyi elégedetlenséget, mint férfi (6%) [χ ² (df) = 4,7 (1), p < 0,05]. Orvosnők és a teljes orvosi populáció körében a munkahely-család konfliktus a munkahelyi elégedetlenség prediktorának bizonyult (β = –0,17, 95%-os CI –0,31 – –0,04 orvosnőknél és β = –0,14, 95%-os CI –0,22 – –0,04 a teljes orvosi populációnál). Következtetések: Ezen eredmények alapján megállapítható, hogy a munkahely-család konfliktus szintje és prevalenciája orvosnők körében szignifikánsan magasabb, mint a férfiaknál. Ezenkívül az eredmények azt mutatják, hogy a munkahely-család konfliktus a munkahelyi elégedetlenség egyik kiváltó tényezője lehet, ami negatívan befolyásolhatja az orvosnők és férfi orvosok életminőségét és következésképpen a betegellátás színvonalát.

Összefoglaló. Nemzetközi kutatások szerint a deréktáji fájdalom 2019-ben 568 millió embert érintett világszerte. Magyarországon a lakosság 20%-a él krónikus derékfájdalommal, ami nemcsak egészségügyi, de szociális és ökonómiai krízist is jelent. A probléma aktualitását jól mutatja az is, hogy a Nemzetközi Fájdalomkutatási Társaság a 2021. évet a derékfájdalomról szóló globális évnek kiáltotta ki. A derékfájdalmak megfelelő kezelése és a krónikussá válás megelőzése tehát kiemelten fontos. Ebben nyújthatnak segítséget az evidenciákon alapuló irányelvek. Magyarországon azonban jelenleg nincs hatályos, egységes irányelv, mely a derékfájdalmakkal, azon belül is a krónikus derékfájdalom kezelésével foglalkozna. A jelen közleményben a krónikus derékfájdalom evidenciákon alapuló diagnosztikai és kezelési lehetőségeinek áttekintését tűztük ki célul. Az irodalomkutatást követően, a jelenleg is hatályos, AGREE II. rendszer szerinti magas minőségű besorolást elérő, krónikus deréktáji fájdalomra vonatkozó, angol nyelvű nemzetközi irányelvek ajánlásainak összehasonlítását végeztük el. Tanulmányunkban hét irányelvet dolgoztunk fel (négy európai, kettő amerikai, egy kanadai), melyek mindegyikében a következő közös ajánlások kerültek megfogalmazásra: a súlyos patológiák kizárása az alarm tünetek alapján, a pszichoszociális tényezők figyelembevétele, a szükségtelen képalkotó vizsgálat visszaszorítása, az elsősorban aktív, nem gyógyszeres terápiák preferálása és a nemszteroid gyulladáscsökkentők körültekintő felírása. Az európai irányelvekben új elemként szerepelt a krónikussá válás korai rizikóbecslése. Orv Hetil. 2021; 162(49): 1951–1961.

Summary. In 2019, low back pain caused the highest burden globally, among musculoskeletal disorders, affecting 568 million people. According to Hungarian sociodemographic data, 20% of the Hungarian adults live with chronic low back pain that is a global health priority. Therefore, the International Association for the Study of Pain announced 2021 as the global year about back pain. Evidence-based guidelines about the appropriate treatment of acute low back pain and prevention of chronic low back pain are therefore of paramount importance. However, there are currently no valid, uniform treatment guidelines in Hungary about acute and chronic lower back pain. In this paper, we aimed at summarizing up-to-date, evidence-based diagnostic and treatment recommendations for chronic low back pain. Using a literature review, we identified seven international treatment guidelines (four from Europe, two from the United States and one from Canada) in English for the management of chronic low back pain that were previously assessed by the AGREE II quality assessment tool. We found consistent recommendations in the guidelines such as exclusion of alarm symptoms, assessment of psycho-social factors, reduction of unnecessary imaging, initialization of primarily active, non-pharmacological therapies, and careful and cautious prescription of non-steroidal anti-inflammatory medications. A new recommendation in the European guidelines is the early risk assessment of low back pain becoming chronic. Orv Hetil. 2021; 162(49): 1951–1961.

Bevezetés: Az orvosok kiégése mára megkerülhetetlen kérdéssé vált világszerte, így a magyar orvosok körében is. A COVID–19-pandémia fokozta a kiégés gyakoriságát. Célkitűzés: A kiégés prevalenciájának és a demográfiai mutatókkal, valamint az ellátási típusokkal való összefüggéseinek feltárása Győr-Moson-Sopron vármegyében. Módszer: Keresztmetszeti vizsgálat (n = 481), melyben a kiégést a Maslach Kiégés Leltár HSS (Humán Szféra Kérdőív) változatával mértük fel. A kiégés és az egyes változók prevalenciájának elemzéséhez leíró statisztikai elemzést alkalmaztunk (átlag, szórás, gyakoriság). A folytonos változók esetén a csoportok átlagai közötti különbségeket független mintás t-teszttel, illetve varianciaelemzéssel, a kategóriás változók esetén a csoportok arányai közötti különbségeket χ²-teszttel vizsgáltuk. Eredmények: 481 orvossal végzett vizsgálat alapján a megkérdezettek 89,6%-át érintette a kiégés legalább egy dimenziója. A minta felére volt jellemző (52,8%) a nagy fokú érzelmi kimerülés. A deperszonalizáció magas szintje a minta 42,8%-át érinti, míg a személyes teljesítmény csökkenésének gyakori érzése a megkérdezettek 45,9%-ában volt jelen. Közel minden negyedik (24,7%) orvos esetén a kiégés mindhárom dimenziójában nagy értékeket találtunk. A mintát differenciálva azt találtuk, hogy a fiatalok körében (25–35 éves korosztály) különösen nagy a kiégés prevalenciája. A csak magánegészségügyben tevékenykedő orvosok csoportjában ritkább volt a kiégés. Következtetés: A kiégés prevalenciája nagy az általunk vizsgált orvosok körében. Szükséges lenne egy nemzeti prevenciós és intervenciós stratégia kidolgozása az orvosok kiégésének csökkentésére, már az orvosi egyetemeken megkezdve. Orv Hetil. 2024; 165(21): 822–831.

Elméleti háttér: A boldogság fogalmi tisztázásának, valamint a boldogsággal összefüggő tényezők vizsgálatának a pozitív pszichológia viszonylag nagy figyelmet szentel. Jelen tanulmányunkban a jövedelmet, illetve az anyagi helyzet változását (romlás, javulás vagy konstans anyagi helyzet) helyezzük fókuszba, és azt vizsgáljuk, hogy hogyan kapcsolódik a boldogsághoz. Célkitűzésünk: egyfelől annak tisztázása, hogy az anyagi helyzet változása összefüggésben van-e a boldogság szubjektív megítélésével. Továbbá annak elemzése, hogy az egyén jövedelme befolyásolja-e a kapcsolat természetét, tehát hogyan alakul az említett viszony magasabb, illetve alacsonyabb jövedelem mellett. Módszerek: Mintánkat a Hungaro study 2013 vizsgálat 471 válaszadója alkotja, akik az általunk vizsgált – Életesemény Kérdő ívben feltett, valamint jövedelemmel és boldogsággal kapcsolatos – kérdésekre hiánytalanul válaszoltak, és jövedelmük 2013-ban 50 000 –145 999 Ft-os tartományba esett. Eredmények: Eredményeink azt mutatják, hogy azok, akik az elmúlt egy évre vetítve az anyagi helyzetük romlásáról számolnak be, kevésbé boldognak ítélik magukat azokhoz képest, akiknek javult, vagy nem változott az anyagi helyzete (F(2, 468) = 18,640; p < 0,001; η2 = 0,074). Ez az eredmény nemtől, kortól, iskolázottságtól és a lakóhelytől független. A különböző jövedelemkategóriába tartozó emberek boldogságának mértéke azonos abban az esetben, ha nem változott az anyagi helyzetük (F(1, 148) = 0,09; p = 0,771; η ² = 0,001); ám kevésbé boldognak ítélik magukat az alacsonyabb jövedelemkategóriába tartozók, ha anyagi helyzetük romlásáról számolnak be (F(1, 288) = 6,39; p = 0,012; η ² = 0,022). Következtetések: Eredményeink felhívják a figyelmet arra, hogy az anyagi helyzet romlása – főképp alacsonyabb jövedelem mellett – hatást gyakorol az egyén által megélt boldogságra. Így prevenciós célú lehet társadalmi szinten olyan értékek előtérbe helyezése az anyagi értékek mellett (vagy helyett), mint például a bizalom, a tolerancia vagy a hála, amelyek hosszabb távon is szavatolhatják a boldogság magasabb szintjét.

Background: Positive psychology pays relatively much attention to the conceptual clarification of happiness and the study of factors related to happiness. In the present study, we focus on the relations of income and changes in financial status (worsening, improvement, or unchanged) to happiness. Aims: Our goal is to explore the relationship between a change in financial situation and the subjective assessment of happiness. Furthermore, we analyze whether the income of the individual influences the nature of the relationship, i.e., how the said relationship changes with higher or lower income, respectively. Methods: Our sample consisted of 471 respondents from the Hungarostudy 2013 survey, who fully answered the questions of income, happiness and certain items of the Life Events Questionnaire. Their income was in the range of 50,000 –145,999 Ft in 2013. Results: Our results showed that those who reported a deterioration in their financial situation over the past year considered themselves less happy than those who improved or experienced no change in their financial situation (F(2, 468) = 18.640, p < 0.001, η ² = 0.074). These results were independent of gender, age, education, and type of settlement. We found that the degree of happiness of people belonging to different income categories was the same if their financial situation did not change (F(1, 148) = 0.09, p = 0.771, η ² = 0.001); however, those in the lower income category considered themselves less happy when they reported a deterioration in their financial situation (F(1, 288) = 6.39, p = 0.012, η ² = 0.022). Conclusions: Our results suggest that deterioration in the financial situation, especially among those with lower income, has an impact on the happiness experienced by the individual. Thus, introduction of values and attributes into our society such as trust, tolerance, gratitude in addition to (or instead of) material values may lead to improvements in the perception of happiness in the long term.

Bevezetés: Az orvostanhallgatók körében gyakori kiégés hatékony kezeléséhez és megelőzéséhez a kiégés és a stresszkezelő megküzdési stratégiák közötti kapcsolat ismerete elengedhetetlen, amelyről azonban kevés hazai adat áll rendelkezésre. Célkitűzés: A kiégés prevalenciájának és a megküzdési stratégiákkal való összefüggéseinek feltárása orvostanhallgatóknál. Módszer: Keresztmetszeti vizsgálat (N = 292), amelyben a kiégést a Maslach Kiégés-teszt Hallgatói Változatával, a megküzdési stratégiákat a Folkman–Lazarus-féle Konfliktusmegoldó Kérdőívvel és az egészségtudatos magatartásra vonatkozó kérdésekkel vizsgáltuk. A kiégés megküzdési stratégiákkal való kapcsolatát lineáris regresszióval tártuk fel. Eredmények: A magas szintű kiégés prevalenciája 25–56% volt. Míg a problémaközpontú megküzdési stratégiák és a segítségkérés egyenként a kimerülés és a cinizmus védőfaktorai, addig a hatékonyságcsökkenés kockázati tényezői voltak. Az érzelemközpontú megküzdési stratégiák a kimerülés és a cinizmus rizikó-, míg a hatékonyságcsökkenés védő tényezői voltak. Az egészségtudatos magatartás a kimerülés védő- és a hatékonyságcsökkenés kockázati faktora volt. Következtetések: A kiégés hatékony kezelése a legjellemzőbb kiégési dimenziót célzó megküzdési stratégiák alkalmazásával érhető el. Orv. Hetil., 2014, 155(32), 1273–1280.

Bevezetés: Az egészségügyi szakdolgozók körében a depresszió és a kiégés előfordulása magas, ugyanakkor megelőzésükről kevés magyarországi kutatási adat áll rendelkezésre. Célkitűzés: A tanulmány a megküzdési stratégiák mediáló szerepét vizsgálja a munkahelyi stressz, a depresszió és a kiégés viszonylatában. Módszer: Keresztmetszeti vizsgálat 1333 egészségügyi szakdolgozó bevonásával. A résztvevők validált önkitöltős kérdőívek segítségével ítélték meg munkahelyi stresszterheltségüket, kiégettségüket, a depressziós tünetek jelenlétét, valamint megküzdésistratégia-preferenciáikat. Az elemzés strukturális egyenletmodellezéssel történt. Eredmények: A súlyos depresszió prevalenciája 5,6%-os volt. A minta csaknem 50%-a súlyos személyes teljesítménycsökkenésről számolt be. A munkahelyi stressz közvetlenül és közvetetten – a megküzdési stratégiák mediálása által – is előre jelezte a kiégést, illetve a depressziós panaszokat. A megküzdési stratégiák közül a problémahelyzetek reális szemléletét erősítő kognitív átstrukturálás csökkentette a kiégés és depressziós tünetek megjelenésének valószínűségét. Következtetések: A vizsgálat új adatokkal szolgál kognitív szempontú intervenciós stratégiák tervezéséhez, valamint kiemeli a megküzdési stratégiák jelentőségét a depresszió és a kiégés megelőzésében. Orv. Hetil., 2013, 154, 449–454.

Absztrakt:

Bevezetés: A krónikus fájdalom prevalenciája nemzetközi adatok alapján 25% a tizenévesek körében, és a rossz életminőség mellett gyakran társul az egészségügy kiterjedt használatával és túlzott gyógyszerfogyasztással. Kevés magyarországi adat áll rendelkezésre a gyógyszerszedés gyakoriságáról és a krónikus fájdalommal való összefüggéseiről. Célkitűzés: A krónikus fájdalom prevelanciájának és lehetséges szociodemográfiai rizikófaktorainak, valamint a gyógyszerszedést befolyásoló tényezőknek a vizsgálata magyar tizenévesek körében. Módszer: Keresztmetszeti epidemiológiai, kérdőíves vizsgálatot végeztünk budapesti 4, 6 osztályos gimnáziumokban és általános iskolákban 354 diák bevonásával. A demográfiai mutatók mellett vizsgáltuk a krónikus fájdalom jellemzőit, az egészségügyi rendszer használatát, valamint a gyógyszerszedési szokásokat. Eredmények: A vizsgált személyek 31,1%-a (n = 110) szenvedett krónikus fájdalomban. A leggyakoribb fájdalom a végtagi fájdalom volt, amelyet gyakoriságban a fejfájás követett. A tizenévesek 4,6%-ának (n = 5) folyamatos fájdalma volt. A fiúk (χ² = 9,4; p = 0,002) és a fiatalabb életkorú (Mann–Whitney U = 10906,5; p = 0,004) alanyok körében szignifikánsan alacsonyabb volt a krónikus fájdalom gyakorisága. Krónikus fájdalom esetén az alvászavar szignifikánsan gyakoribb volt (χ² = 8,9; p = 0,03). A fájdalom fennállási ideje, erőssége, gyakorisága és időtartama egyenes arányú szignifikáns kapcsolatot mutatott az orvoshoz fordulás prevalenciájával. A megkérdezettek 78%-a (n = 276) szedett gyógyszert a megelőző hat hónapban, ugyanakkor a rendszeresen gyógyszert szedők aránya is 48,3% volt (n = 171). A gyógyszerhasználat valószínűségét a magasabb életkor, a női nem, valamint a krónikus fájdalom megléte növelte. A krónikus fájdalommal élők körében szignifikánsan magasabb, fájdalom miatt történt gyógyszerfogyasztást igazoltunk (n = 83,0, 75,5%). Következtetés: A nemzetközi eredményekhez hasonlóan a krónikus fájdalom, a gyógyszerszedés és az orvoshoz fordulás prevalenciája a magyarországi tizenévesek körében is számottevő, ami jelentős egészségügyi problémát jelent felnőttkorig terjedő hatásokkal. Orv Hetil. 2020; 161(13): 502–509.

A családorvosok szerepe a betegellátásban központi jelentőségű. A nagyszámú orvos-beteg találkozás, a fizikai és érzelmi megterhelés munkahelyi stresszhez és kiégéshez vezethet. Tudomásunk szerint eddig nem folyt olyan vizsgálat Magyarországon, amely a családorvosok kiégéssel kapcsolatos mutatóit térképezte volna fel. Célkitűzés: A kiégés prevalenciájának feltárása magyarországi családorvosok és családorvosi rezidensek körében. Módszerek: Feltáró/leíró jellegű keresztmetszeti vizsgálat önkitöltős kérdőíves felméréssel 453 háziorvos és 43 háziorvosi rezidens részvételével. A kiégés mérésére a Maslach Burnout Inventory-t (MBI-GS) használtuk. A kiégés szintjének megállapításához az emocionális kimerülés, a cinizmus/deperszonalizáció és a teljesítménycsökkenés átlagát (SD) számoltuk ki férfiak és nők, valamint orvosok és rezidensek között. A kiégés szintjének, illetve fokának (alacsony, közepes, illetve magas fokú kiégés) nemek és foglalkozási csoportok (orvos vs. rezidens) közötti összehasonlítását a kiégés összes dimenziójában független mintás t -teszttel, illetve χ ² -teszttel végeztük. A kiégés szociodemográfiai stresszorait lineáris regressziós analízissel vizsgáltuk. Eredmények: A rezidensek szignifikánsan kisebb szintű cinizmusról/deperszonalizációról [ t (df): 2,8 (476); p < 0,01)] és teljesítménycsökkenésről [ t (df): 2,0 (485); p < 0,05] számoltak be, mint a családorvosok. A kiégés szintjében szignifikáns nemi különbséget nem találtunk. Szignifikánsan több háziorvos számolt be magas [χ ² (df) = 5,9 (1); p < 0,05] és közepes [χ ²  (df) = 4,6 (1); p < 0,05] fokú deperszonalizációról, mint rezidens. Az orvosok közel harmada számolt be magas fokú emocionális kimerülésről, közel 60%-uk magas fokú deperszonalizációról, és közel 100%-uk magas fokú teljesítménycsökkenésről. A foglalkozás jellege, vagyis a rezidencia bizonyult a deperszonalizáció legerősebb negatív prediktorának (β = –0,09, 95%-os CI –0,22 – –0,002). Következtetések: A magyar családorvosok körében a kiégés prevalenciája kiemelkedően magas, a magas fokú teljesítménycsökkenés pedig majdnem minden háziorvost érint. A rezidensi munka szignifikáns védő kapcsolatot mutatott a deperszonalizációval. Eredményeink új adatokat szolgáltatnak a kiégés magyarországi és nemzetközi kutatásához.