Search Results

Absztrakt:

Pitvarfibrilláció fennállása esetén a thrombusképződés emelkedett rizikója áll fenn, mely a jobb szívfelet is érintheti. A jobb pitvari fülcse nehezen ábrázolható képlet; a jelen összefoglaló célja a rutinban elérhető echokardiográfiás vizsgálómódszerek bemutatása és az ezzel kapcsolatos klinikai adatok ismertetése. Orv Hetil. 2019; 160(12): 443–447.

Absztrakt:

A mindennapi klinikai gyakorlatban a hyponatraemia fogalma csaknem 100 éve ismert. Magyarországon az utóbbi 15–20 évben került előtérbe az irodalmi adatok szerint. Klinikai jelentősége fokozatosan növekszik, különös tekintettel súlyos, életveszélyes szövődményeire. A múlt század második felében egyre inkább bebizonyosodott a kórkép korai felismerésének, elkülönítő kórismézésének és hatékony kezelésének jelentősége. Mind a mai napig vannak még vitatott kérdések, eltérő álláspontok, főként az adekvát kezelést illetően. A betegség főleg az idősebb korosztályokat érinti, azokban is inkább a nőket, akik több különböző betegségben szenvednek egyidejűleg. Minden klinikai szakágban megfigyelhető – multidiszciplináris jelentőségű –, az intrauterin élettől kezdődően az elmúlásig végigkíséri a betegeket. Annak ellenére, hogy fatális szövődményeket okozhat, gyakran átsiklunk felette, nem vagy nem időben diagnosztizáljuk, nem vagy nem jól kezeljük a hyponatraemiában szenvedő betegeket. A szerzők 3 típusos hypotoniás hyponatraemiás esetet ismertetnek annak reményében, hogy felhívják a figyelmet ezen igen fontos kórkép menedzselésére. Orv Hetil. 2019; 160(8): 314–319.

Bevezetés: A gyermekkardiológia, az intervenciós kardiológia és a szívsebészet fejlődésével a felnőtt congenitalis szívbetegek száma és a populáció átlagéletkora is nő. A populáció átlagéletkorának növekedésével azonban gyakoribb a társbetegségek megjelenése, amelyek új diagnosztikai és kezelésbeli nehézségeket jelentenek ebben a komplex betegcsoportban. Célkitűzés: A jelen vizsgálat célja a fontosabb klinikai és echokardiográfiás paraméterek összehasonlítása volt az általunk gondozott 40 év alatti, 40 és 59 éves kor közötti és a 60. életévüket betöltött felnőtt congenitalis szívbetegek esetén. Módszer: Összesen 346 beteg adatait dolgoztuk fel, közülük 154 beteg volt 40 év alatti, 133 beteg volt 40 és 59 éves kor közötti, és 59 beteg töltötte be a 60. életévét. A vizsgálatba minden olyan felnőtt congenitalis szívbeteget bevontunk, akinél ambuláns vizsgálat történt. A fizikális vizsgálat részeként meghatároztuk a szívelégtelenség New York Heart Association (NYHA) szerinti funkcionális stádiumát, elektrokardiográfia, echokardiográfia és 6 perces sétateszt is történt. Eredmények: 40 éves kor felett szignifikánsan nagyobb arányban fordultak elő NYHA III–IV. funkcionális stádiumú szívelégtelenségben szenvedő betegek, szignifikánsan nagyobb volt azoknak a betegeknek az aránya, akik bal kamrai ejekciós frakciója 55%-nál alacsonyabb volt, és a társbetegségek gyakorisága is nagyobb volt ebben a csoportban. A ritmuszavarok előfordulási aránya hasonló volt minden korcsoportban, de emelkedő tendenciát lehetett látni az életkor előrehaladtával. Következtetés: A felnőtt korú, congenitalis szívbetegséggel élő betegeknél az életkor növekedésével társbetegségek jelenhetnek meg, amelyek hatással vannak az alapbetegségükre, prognózisukra. A betegek utánkövetésére jelenleg alkalmazott vizsgálómódszerek mellett egyéb vizsgálatok bevezetésére lehet szükség a reoperáció, az intervenció vagy az esetleges szívtranszplantáció idejének kiválasztásában. Orv Hetil. 2023; 164(6): 219–226.

Összefoglaló. Bevezetés: A szédülés időskorban gyakori panasz, amely jelentősen befolyásolja az életminőséget. Háttere sok esetben multifaktoriális, egyes esetekben azonban jól meghatározott ok kimutatható. Célkitűzés: Kutatásunk célja az időskori szédülő populáció panaszainak, valamint életminőségének felmérése volt. Anyag és módszer: Kutatásunkba 36 (13 férfi, 23 nőbeteg, átlagéletkor ± SD, 72,78 év ± 4,6), Otoneurológiai Ambulanciánkon szédülés miatt vizsgált, 65 év feletti beteget vontunk be. Ők az általunk összeállított, panaszokkal és rizikófaktorokkal kapcsolatos kérdőív mellett a Dizziness Handicap Inventory-t is kitöltötték. Az utóbbi alapján meghatározható volt az életminőség-romlás, illetve annak mértéke. A statisztikai elemzést az IBM SPSS V24 szoftver segítségével végeztük, Mann–Whitney U-teszt és khi-négyzet-próba alapján. Minden esetben p<0,05 értéket tekintettünk szignifikáns különbségnek. Eredmények: A leggyakoribb diagnózisként a Ménière-betegséget, valamint a centrális vestibularis eltéréseket detektáltuk. A betegek visszajelzése alapján a szédülés volt a legdominánsabb tünet, amely a leggyakrabban órákig, illetve napokig tartott, és fele arányban volt forgó jellegű. Emellett a fülzúgás, a halláscsökkenés, valamint a vegetatív tünetek is dominánsak voltak. A leggyakoribb társbetegségek közül gyakoriságuk miatt kiemelendők a mozgásszervi, illetve szemészeti eltérések, a hypertonia, valamint a pszichiátriai betegségek. A betegek 77,8%-a jelzett valamilyen mértékű életminőség-romlást, és kiemelendő, hogy 30%-uk a súlyos kategóriába esett. A Dizziness Handicap Inventory kérdőívek alapján a fizikális, funkcionális, valamint emocionális részpontszámok hasonló értéket mutattak. Következtetés: Az időskori szédülés lényeges a beteg romló életminősége szempontjából. A társuló komorbiditások mellett a háttérben álló vestibularis eltérések kizárása, illetve diagnosztizálása fontos feladat. Ennek függvényében tervezhető a terápia, amely kapcsán a kísérő tünetekre is fontos hangsúlyt fektetni. Így az érintett betegek életminősége javítható. Orv Hetil. 2021; 162(47): 1891–1896.

Summary. Introduction: Vertigo is a common complaint in elderly, which has significant influence on the patients’ quality of life. In many cases its background is complex, although, in some cases specific diagnosis can be made. Objective: Our study aimed to analyze the symptoms and quality of life of old-age vertiginous population. Material and method: 36 patients (13 males, 23 females, mean age ± SD, 72.78 years ± 4.6) over 65 years, examined due to vertigo at our Neurotologic Department, were enrolled. A questionnaire including questions regarding the symptoms, risk factors, along with the Dizziness Handicap Inventory was used. Statistical analysis was carried out using IBM SPSS V24 software. Mann–Whitney U and chi square tests were used. Statistical significance was defined as p<0.05. Results: Ménière’s disease and central vestibular disorders were found as the most frequent diagnoses. Vertigo was the most tormenting symptom, which usually lasted for hours or days, and was defined as rotatory in 50%. Tinnitus, hearing loss and vegetative symptoms were also dominant. The most frequent comorbidities were musculoskeletal disorders, hypertension, ophthalmological diseases and psychiatric disorders. 77.8% of the patients have reported worsened quality of life, of which 30% was detected as severe. Based on the Dizziness Handicap Inventory, physical, functional and emotional scores showed similar results. Conclusion: Vertigo in elderly is important due to its influence on patients’ quality of life. Besides comorbidities, the diagnosis of vestibular pathologies is of great importance. Therefore, therapy planning is possible, and patients’ quality of life can be improved. Orv Hetil. 2021; 162(47): 1891–1896.

Absztrakt:

Bevezetés: Az antraciklinkezeléshez kapcsolódó szívelégtelenség kialakulását jelentősen befolyásolja az alkalmazott kumulatív dózis. Korábban publikált adatok szerint doxorubicin esetén, 450 mg/m² alatti kumulatív dózis mellett, alacsony a szívelégtelenség kialakulásának rizikója. Mivel a jelenlegi gyakorlatban a doxorubicinterápia során általában nem érik el ezt a dózist, a kezelés következtében kialakuló szívelégtelenség kiváltásában egyéb tényezők játszanak jelentős szerepet. Célkitűzés: Célunk a jelenlegi gyakorlat szerint alkalmazott doxorubicinkezeléshez kapcsolódó szívelégtelenség rizikótényezőinek részletes feltárása volt. Módszer: A hazai egészségügyi finanszírozási adatbázisok és a Nemzeti Rákregiszter adatainak felhasználásával retrospektív elemzést végeztünk, melybe azokat a betegeket vontuk be, akiknél 2004 és 2015 között emlődaganat igazolódott szövettani vizsgálattal. Kizárólag azokat a betegeket elemeztük, akiknél a kórelőzményben nem szerepelt kemoterápia vagy szívelégtelenségre utaló adat a daganat igazolódása előtt. A szívelégtelenségi végpontot az I50-es diagnóziskódnak a fekvőbeteg- vagy a boncolási dokumentumban való megjelenésével definiáltuk. Statisztikai analízis: A szívelégtelenség kialakulásának esélyét befolyásoló tényezőket többváltozós bináris logisztikus regresszió alkalmazásával azonosítottuk. A társbetegségek és a demográfiai adatok mellett az onkológiai stádiumot és az onkológiai kezelések kumulatív dózisait is figyelembe vettük az elemzésben. Eredmények: A 3288, doxorubicinnel kezelt betegnél a szívelégtelenségi végpont kumulatív incidenciája 6,2%-nak adódott. A szívelégtelenség előfordulása fokozódott 400 mg/m² fölötti doxorubicin kumulatív dózis esetén. Nagymértékben nőtt a rizikó az életkor előrehaladtával is, már 50 év felett szignifikáns kockázatnövekedés volt megfigyelhető. Emellett magasabb rizikóval kapcsolódott a cukorbetegség, a pirimidinanalógok, a karboplatin (platinaalapú szer) és a bevacizumab jelenléte. Következtetés: A hazai finanszírozási adatbázisok és a Rákregiszter adatbázisának integrált elemzése révén a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően alkalmazott doxorubicinkezeléshez kapcsolódó szívelégtelenség rizikótényezői populációszinten azonosíthatók voltak. Orv Hetil. 2020; 161(26): 1094–1102.

Bevezetés: A populációban egyre nagyobb arányban vannak jelen olyan felnőttek, akik szívfejlődési rendellenességgel, köztük Fallot-tetralógiával jöttek világra. Célkitűzés: A jelen vizsgálat célja a Fallot-tetralógiával született betegek echokardiográfiás és cardialis mágneses rezonanciás vizsgálati eredményeinek összehasonlító vizsgálata volt attól függően, hogy korai teljes rekonstrukció történt, vagy a korai palliációt kései teljes korrekció követte. Módszerek: A jelen tanulmányba 17 olyan, Fallot-tetralógiás beteget vontunk be, akik átlagéletkora 28,6 ± 4,6 év volt (10 férfi). Korai teljes rekonstrukció 10 esetben történt (átlagéletkor: 25,0 ± 8,0 év; 8 férfi), míg korai palliációt követően kései teljes korrekció 7 esetben (átlagéletkor: 33,7 ± 11,8 év; 2 férfi). Valamennyi esetben teljes körű kétdimenziós Doppler-echokardiográfiás és cardialis mágneses rezonanciás vizsgálatot végeztek. Eredmények: Korai teljes rekonstrukció esetén a hosszú távú továbbkövetés során alacsonyabb bal kamrai végsystolés (40,50 ± 10,55 ml/m² vs. 58,14 ± 19,07 ml/m², p = 0,013) és végdiastolés (86,60 ± 12,62 ml/m² vs. 116,70 ± 23,70 ml/m², p = 0,002) volumenindexek és verővolumen-index (46,00 ± 6,77 ml/m² vs. 58,43 ± 7,11 ml/m², p = 0,001) igazolható magasabb echokardográfia során mért bal kamrai ejekciós frakció (69,75 ± 6,80% vs. 61,67 ± 8,80%, p = 0,038) mellett a korai palliációra, majd kései korrekcióra kerülő Fallot-tetralógiás esetekhez képest. A jobb szívfél tekintetében magasabb jobb kamrai izomtömeg (72,33 ± 21,03 g vs. 51,33 ± 22,33 g, p = 0,044) igazolható a korai teljes rekonstrukción átesett Fallot-tetralógiás betegekben. Következtetés: Kedvezőbb bal kamrai morfológiai és funkcionális paraméterek, de kifejezettebb jobb kamrai hypertrophia detektálható Fallot-tetralógiás betegekben korai teljes rekonstrukciót követően a korai palliációra, majd kései korrekcióra kerülő esetekhez képest. Orv Hetil. 2023; 164(5): 186–194.