Search Results

You are looking at 1 - 10 of 14 items for

  • Author or Editor: Tamás Németh x
  • User-accessible content x
Clear All Modify Search

Sideritic—kaolinitic and green clay layers were previously reported from the Mecsek Mountains (SW Hungary) as indicators of Tethyan volcanism in the otherwise germanotype Middle Triassic succession. The aim of the present study is to provide a review and a critical re-evaluation of the previously published data on both the sideritic—kaolinitic layers (the so-called “Mánfa Siderite”) and the green clay layers. New results of mineralogical investigation of the green clay layers are also presented. The Middle Triassic volcanic origin of the “Mánfa Siderite” cannot be confirmed. In addition to a possible volcanic contribution, the sideritic—kaolinitic layers were probably formed in a freshwater swamp under humid, tropical climatic conditions, whereby weathering in an organic-rich, acidic environment led to the formation of “underclays” and siderite in the coal-bearing formations of Late Triassic to Early Jurassic age. These layers were probably tectonically placed over Middle Triassic carbonates. The illitic green clay layers intercalated in the Middle Triassic dolostone may represent terrigenous deposits, and the illite mineralogy probably is the result of burial diagenesis of detrital clays.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Ilona Szmirnova, Emese Gellérd, Gábor Tamás Pintér, György Szmirnov, Zsolt Németh and György Szabó

Absztrakt:

Bevezetés: A szellemi fogyatékosok fogászati ellátása egyre nagyobb kihívások elé állítja az egészségügyet. Magyarországon mintegy 100 000 olyan értelmi fogyatékos van, akik speciális ellátásra szorulnak. Célkitűzés: Retrospektív vizsgálatunk célja, hogy nemzetközi összehasonlításban összefoglaljuk a Semmelweis Egyetem (SE) Arc-, Állcsont-, Szájsebészeti és Fogászati Klinikájának Rehabilitációs Osztályán az utóbbi 5 évben ellátott szellemi fogyatékos betegek demográfiai adatait, a beteganyag összetételét és a terápiás eredményeket. Módszer: A súlyos értelmi fogyatékosok fogászati ellátása csak altatásban lehetséges. A SE Arc-, Állcsont-, Szájsebészeti és Fogászati Klinikáján az utóbbi 5 évben 1717 felnőtt értelmi fogyatékos beteget kezeltek altatásban. (Enyhe, közepes, súlyos értelmi fogyatékosokat, Down-kórosakat, autistákat, epilepsziás és pánikbetegeket.) Eredmények: A legfontosabb eredmény, hogy úgy tűnik, az akut fogászati, szájsebészeti ellátás csaknem megoldott. Az ezeket a betegeket segítő alapítványokkal, szervezetekkel jó kapcsolatrendszer alakult ki. Megmutatkozott viszont az az óriási szükséglet, amely az értelmi fogyatékos betegek prevenciójával, gondozásával kapcsolatos. Következtetés: Magyarországon még nem született olyan felmérés, amely ezeknek a betegeknek a fogászati ellátási szükségleteit objektíve felmérte volna. Nemzetközi viszonylatban viszont több ilyen közlemény ismert. Ezek alapján megállapítható, hogy mind a cariesfrekvencia, mind a parodontalis betegségek előfordulása növekszik a korral és a retardáltság mértékével. A szájhigiéné nem kielégítő, a betegek, illetve gondozóik nem kapnak kielégítő információt, csak nagyon kevesen vesznek részt megfelelő képzésben, nem motiváltak a szájüregi egészség megőrzésében. A fogászati ellátás – az akut esetek kivételével – nem kielégítő. A kezelésben a prevenció érdekében szorosan együtt kell működni az erre szakosodott civil szervezetekkel, alapítványokkal, gyógypedagógusokkal, pszichiáterekkel. Orv Hetil. 2019; 160(35): 1380–1386.

Open access

Míg a múltban az autológ csontpótlást a maxillofacialis sebészetben szinte csak a mandibuladefektusok helyreállítására és a hasadékos betegek oszteoplasztikájához alkalmazták, addig ma már inkább implantológiai célokra használják fel a saját csont (spongiosa vagy corticalis, vagy mindkettő) szabad transzplantációját. A csontpótlás arany standardját még mindig az autológ csont jelenti. Ez annak ellenére így van, hogy a csontpótlók széles választéka áll rendelkezésre, és velük egyes esetekben a saját csonttal egyenértékű új csontot lehet képezni. Autológ csontot gyakran intraoralis forrásokból nyernek, de ha nagyobb mennyiségű spongiosára van szükség, ezek a helyek (mentum, alsó állcsont retromolaris területe, processus muscularis stb.) nem megfelelőek. Az extraoralis donorhelyek közül a leggyakrabban használt terület a crista ilei, de a tibia proximalis epiphysise is megfelelő erre a célra. Tekintettel arra, hogy intézetünkben az utóbbi időben mindkét helyről aránylag nagyobb számú betegen végeztünk csonttranszplantációt, a két donorhely morbiditási adatait kívántuk összehasonlítani. 2007. március és 2007. november között (tehát kilenc hónap alatt) 14 beteg esetében végeztünk tibiából vett csonttal sinuselevációt. Harmincnyolc beteg esetében vetünk crista ileiből csontot hasadék-oszteoplasztika miatt. Az összehasonlítás alapjául a posztoperatív klinikai vizsgálatok, a betegek panaszai és a donorhely morbiditásának objektív vizsgálata szolgált. Klinikailag a betegek mindkét műtétet jól tolerálták. A beavatkozás napján a mobilizálás megtörtént, lényeges posztoperatív szövődmény nem volt. Mindkét típusú műtét után 1-1 esetben kisebb haematoma jelentkezett. A betegek posztoperatív panaszai között lényeges különbség volt: a crista ileiből történő csontvétel után a járás még 10-14 napig – bár egyre kisebb mértékben, de – nehezített volt. A tibia esetében két nap múlva a betegeknek járáskor nem voltak fájdalmai. A donorhely morbiditása tekintetében a csípőműtét után elhúzódó (1-2 hét) ödéma, egy esetben a n. cutaneus femoris lateralis beidegzési területének paresztéziája jelentkezett, míg a tibia esetében csupán egy esetben észleltünk kisebb seromát. Klinikai tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy amennyiben augmentáció céljából 10-15 cm³ spongiosát szeretnénk nyerni, és nincs szükség corticalisra, a beteg számára kevésbé megterhelő a csontot a tibia proximalis epiphysiséből nyerni.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Tibor Németh, Zsolt Szabó, Balázs Pécsy, Zsanett Virág Barta, György Lázár, László Torday, Anikó Maráz, Tamás Zombori and József Furák

Absztrakt:

Bevezetés: Retrospektív munkánkban az elmúlt 12 év alatti két, 5 éves időszakban vizsgáltuk a tüdőmetastasisok szövettan szerinti megoszlásában és a metastasectomiák típusában végbement változásokat. Célkitűzés és módszer: Az első csoportban (2006–2010) 55 beteg volt: férfi 54,5% (n = 30), nő 45,5% (n = 25), átlagos életkor 57,9 év (24–80); a második csoportban (2014–2018) 115 beteg volt: férfi 60% (n = 69), nő 40% (n = 46), átlagos életkor 62,2 év (26–82). Eredmények: Az első időszakban a rectumban 19,3%-ban (n = 11), a colonban 17,5%-ban (n = 10), a vesében 14%-ban (n = 8) volt a primer tumor, a második periódusban a colonban 23,1%-ban (n = 31), a rectumban 15,7%-ban (n = 21), a vesében 9%-ban (n = 12). A műtétek megoszlása: atípusos reszekció: 38,6% (n = 22) és 46,3% (n = 62); lobectomia 31,6% (n = 18) és 26,9% (n = 36); pulmonectomia 10,5% (n = 6) és 1,5% (n = 2); segmentectomia 7% (n = 4) és 9,7% (n = 13); bilobectomia 1,8% (n = 1) és 0,7% (n = 1) az első és a második csoportban, egyenként. Az első periódusban végzett ’video-assisted thoracic surgery’ (VATS) műtétek aránya 5,3%-ról (n = 3) a második periódusban 64,9%-ra (n = 87) növekedett. A primer tumor műtéte és a tüdőáttét eltávolítása közötti betegségmentes időszak az első csoportban átlagosan 45,2 hónap (0–144), a másodikban átlagosan 33,8 hónap (0–180) volt. Az első periódusban észlelt 39 hónapos medián túlélés a második csoportban 59 hónapra emelkedett. Az átlagos 5 éves túlélés mindkét csoportunkban 41% volt. Következtetés: Az elmúlt 12 év alatt a tüdőáttétek eltávolításán átesett betegek száma a kétszeresnél is jobban megemelkedett, és jelentősen nőtt a VATS-metastasectomia aránya (5,3% vs. 64,9%). A primer tumoros megoszlásban nem találtunk jelentős eltérést. A medián túlélés a második csoportban némileg jobbnak bizonyult. Orv Hetil. 2020; 161(29): 1215–1220.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Ákos Kusnyerik, Miklós Resch, Tamás Roska, Kristóf Karacs, Florian Gekeler, Robert Wilke, Heval Benav, Eberhart Zrenner, Ildikó Süveges and János Németh

Az ideghártya fényérzékelő sejtjeinek maradandó károsodásával járó és vaksághoz vezető betegségek eddig gyógyíthatatlannak bizonyultak. Jelenleg a szembe ültethető retinaimplantátumok fejlesztése biztat leghamarabb a klinikai gyakorlatba is bevezethető eredménnyel e betegek számára. A közlemény célja az eltérő működési elv alapján csoportosított, különböző fejlesztési szakaszban levő implantátumokkal kapcsolatos kutatások ismertetése és jellemzőinek kiemelése, valamint a fejlesztések hazai vonatkozásainak bemutatása. Az összefoglaló a nemzetközi szakirodalomban megjelent publikációk áttekintésével és feldolgozásával, valamint személyes tapasztalatok alapján kíván áttekintést nyújtani a retina degeneratív betegségei esetén beültethető retinaimplantátumokról. Az elmúlt évek mikroelektronikai fejlesztései tették lehetővé, hogy a retina elpusztult fotoreceptorainak helyettesítése elektromos ingerléssel sikeresen megoldható legyen. Több egymástól mind felépítésében, mind egyéb tulajdonságaiban jelentősen eltérő implantátum fejlesztése folyik jelenleg is egymással párhuzamosan. Ezek közül két, az ideghártyával közvetlen kapcsolatban álló, a szemgolyóba ültethető rendszer emelkedik ki. Az ideghártya alá ültethető, subretinalis típusú implantátumokkal sikerült eddig a legfinomabb felbontást elérni. Az ideghártya felszínére rögzített implantátumnak ugyan csekélyebb a felbontása, de rövidebb műtétet igényel a beültetése. A retinaimplantátumok segítségével egyes ideghártya-betegségekben immár bizonyított, hogy látásszerű élmény váltható ki. A multicentrikus klinikai vizsgálatok lezárását követően néhány éven belül várható, hogy többfajta implantátumtípus is megjelenik a klinikai gyakorlatban. Orv. Hetil., 2011, 152, 537–545.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Tibor Németh, Balázs Pécsy, Tibor Géczi, Katalin Sas, László Szpisjak, Anna Rieth, Valéria Kiss, Ferenc Szőnyegi, László Tiszlavicz, Tamás Zombori, György Lázár and József Furák

Absztrakt:

A Castleman-betegség egy ritka, lymphoproliferativ betegség, melynek pontos oka ismeretlen. Diagnosztikájának alapja az adekvát szövettani vizsgálat. Míg az unilocularis formánál a betegség a leggyakrabban a mellkast érinti, és az épben történő sebészi eltávolítás a tünetek megszűnését eredményezheti, addig a multilocularis formánál egyéb kezelési formák egészíthetik ki vagy válthatják fel a műtéti eltávolítást. Munkánkban egy Castleman-betegség miatt multidiszciplináris kezelésen átesett beteg esetét mutatjuk be. Az 56 éves férfi betegnél kivizsgálása előtt 18 héttel, egy felső légúti infekciót követően beszédnehezítettség, nyelészavar, felső és alsó végtagi progresszív paresis jelentkezett. Plazmaferézisre a beteg panaszai átmenetileg megszűntek ugyan, de a sebészi mintavételek a mellkas-CT-n látott mediastinalis lymphadenomegalia eredetét nem tudták igazolni. Így az 5 cm-es subcarinalis nyirokcsomó eltávolítása vagy mintavételezése miatt került a beteg osztályunkra. Átvételkor mind a négy végtagon jelentős atrófia, hipotónia, tetraplegia volt látható, és testszerte areflexia igazolódott. Osztályunkon posterolateralis thoracotomiából eltávolítottuk az 5,5 × 3,5 cm-es subcarinalis nyirokcsomó-konglomerátumot. A szövettani vizsgálat Castleman-betegséget jelzett. 3 nappal a műtét után a végtagok mozgása megindult, a 9. napon már járókerettel járóképessé vált, ezt követően neurológiai rehabilitációs osztályra került. Ekkor a felső végtagokban közel megtartott, míg az alsó végtagokban 4/5-ös izomerőt észleltek. Ezt követően a beteg metilprednizolon-, B1-vitamin-, kalcium-citrát- és famotidinkezelésben részesült; 2 héttel átvétele után otthonába bocsátották, ekkor már járókeret nélkül biztonságosan közlekedett. Tünetei 3 hónappal a műtét után csaknem teljes mértékben megszűntek. A Castleman-betegség diagnosztikája és kezelése multidiszciplináris feladat. Ha a páciens műtéti teherbíró képessége engedi, akkor az unilocularis Castleman-betegség terápiás eszköztárában a sebészeti eltávolításnak kiemelt szerepe kell, hogy legyen. OrvHetil. 2020; 161(1): 33–38.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Levente Fazekas, Balázs Sax, István Hartyánszky, Miklós Pólos, Ferenc Horkay, Tamás Varga, Kristóf Rácz, Endre Németh, Andrea Székely, Erzsébet Paulovich, Krisztina Heltai, Endre Zima, Zoltán Szabolcs and Béla Merkely

Bevezetés: Magyarországon 2012-ben ünnepelte 20 éves évfordulóját a szívtranszplantáció, ám a mechanikus keringéstámogató eszközök ezalatt az idő alatt a végstádiumú szívelégtelenség korszerű terápiájának hiányzó láncszemét alkották. 2012 májusában, a Semmelweis Egyetem Szív- és Érgyógyászati Klinikáján átadott szívtranszplantációs és szívelégtelenség intenzív osztály, valamint az ehhez társuló eszközfejlesztések tették lehetővé a műszívprogram elindulását. Célkitűzés: A szerzők a program tapasztalatairól számolnak be. Módszer: 2012 májusa és 2014 decembere között 72 beteget 89 esetben kezeltek mechanikus keringéstámogató eszközökkel. A támogatás indikációja valamennyi esetben terápiarefrakter végstádiumú szívelégtelenség, illetve akut bal- vagy jobbszívfél-elégtelenség volt. Eredmények: Huszonhét esetben szívtranszplantáció utáni akut graftelégtelenség, 24 esetben súlyos végstádiumú szívelégtelenség, 21 esetben akut infarktus, 14 esetben szívműtét utáni akut balszívfél-elégtelenség, két esetben súlyos légzési elégtelenség, egy esetben gyógyszermérgezés következtében kialakult malignus ritmuszavar miatt kezdték el a terápiát. A teljes program 30 túlélő betege közül 13 került sikeres szívtranszplantációra. Következtetések: A rendelkezésre álló sokoldalú műszerparkkal a ma létező valamennyi lehetséges terápiás modalitás megvalósítható a rövid távú keringéstámogatástól a középtávú támogatáson át a szívtranszplantációig vagy a végleges műszívbeültetésig. Orv. Hetil., 2015, 156(13), 521–527.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Zoltán Szabolcs, István Hartyánszky, Tivadar Hüttl, Levente Fazekas, Orsolya Balogh, Dávid Becker, Pál Soós, Tamás Varga, Erzsébet Paulovich, Endre Németh, Kristóf Rácz, Ferenc Horkay and Béla Merkely

Az 1992. január 3-ával elindult hazai felnőttszív-átültetési program számos fejlődési stádiumon ment át az elmúlt 20 évben. A kezdetben szinte társadalmi munkában beindult tevékenység működési kerete lassan vált szervezetté. Az elmúlt két évtized állandó velejárója volt az alacsony donációs aktivitás és a várólistás betegek alacsony száma, mindez azt eredményezte, hogy a lassan emelkedő műtéti számok ellenére a transzplantációs aktivitás folyamatosan elmaradt a kívánalmaktól. Az Eurotransplanthoz történő részleges csatlakozásunk azonban új kihívást jelentett a hazai felnőttszív-átültetési program számára. Ezen új kihívásoknak és elvárásoknak történő megfelelési szándék azonban kikényszerítette a teljes felnőttszív-átültetési program átszervezését, új alapokra helyezését. A Semmelweis Egyetem Ér- és Szívgyógyászati Klinikáján 2011 ősze és 2012 tavasza közötti fél évben számos olyan strukturális, szemléletmódbeli, képzési változtatást valósítottak meg, amelyek hatására a klinika transzplantációs kapacitása megsokszorozódott, a transzplantációs tevékenység biztonsága sokat javult. Az alapjaiban megújított program eredményeként 2012-ben 131%-kal nőtt a klinikán elvégzett műtétek száma az előző évihez viszonyítva. A 86,63%-os 30 napos túlélési rátájával pedig a húszéves program legeredményesebb évét zárta. Orv. Hetil., 2013, 154, 863–867.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Zoltán Máthé, László Kóbori, Dénes Görög, Imre Fehérvári, Balázs Nemes, Zsuzsa Gerlei, Attila Doros, Andrea Németh, Tamás Mándli, János Fazakas and Jenő Járay

A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Taha El Hadj Othmane, István Kiss, János Nemcsik, Cs. Bertalan Fekete, György Deák, József Egresits, Erzsébet Fodor, K. Zsófia Németh, Tamás Szabó, Miklós Szathmári and András Tislér

Korábbi vizsgálatok eredményei alapján az érfali tágulékonyság paraméterei összefüggést mutatnak a cardiovascularis mortalitással hemodializált betegekben. A különböző paraméterek relatív prognosztikus értékét ugyanakkor egy közös kohorszban eddig nem vizsgálták. Módszer: Dialízis előtt és után 98 betegnél mértük a carotis-femoralis pulzushullám terjedési sebességét, a carotis augmentációs indexét, a carotis pulzusnyomását és a carotis-brachialis pulzusnyomás amplifikációját. A betegeket 29 hónapig (medián) (tartomány 1–35) követtük, majd a cardiovascularis mortalitás és a kiinduláskor mért tágulékonysági paraméterek közötti összefüggést vizsgáltuk log-rank tesztek, illetve a korhoz, diabeteshez és korábban meglévő cardiovascularis megbetegedéshez illesztett Cox-féle regressziós modellek alkalmazásával. Eredmények: A követés alatt 40 beteg halt meg (mortalitási ráta 20,7/100 betegév), köztük 25-en cardiovascularis ok következtében. A dialízis előtt és után mért pulzushullám-terjedési sebességet tercilisei, illetve a dialízis előtt mért pulzusnyomás-amplifikáció tercilise szignifikáns összefüggést mutattak a cardiovascularis mortalitással (log-rank p-értékek 0,012 és 0,011 a pre- és posztdialízis pulzushullám-terjedési sebesség, illetve <0,001 és 0,321 a pre- és posztdialízis pulzusnyomás-amplifikáció esetén). Az augmentációs indexek, illetve a carotispulzusnyomás-értékek nem álltak összefüggésben a cardiovascularis mortalitással. Cox-modellben az 1 m/s-mal gyorsabb pre- és posztdialízis pulzushullám-terjedési sebességéhez tartozó relatív rizikó 1,24 (1,07–1,44) és 1,17 (1,06–1,28) volt. 10%-kal kisebb predialízispulzusnyomás-amplifikációval járó rizikónövekedés 41% (3–92%) volt. Egy közös modellben vizsgálva mind a predialízispulzushullám-terjedési sebesség, mind a pulzusnyomás-amplifikáció szignifikáns összefüggést mutatott a cardiovascularis túléléssel [relatív rizikó: 1,23 (1,07–1,42) és 1,39 (1,02–1,89)]. Következtetés: Hemodializált betegekben az érfali tágulékonyságot leíró különböző paraméterek közül a pulzushullám-terjedési sebesség a mérés idejétől független, konzekvens összefüggést mutat a cardiovascularis mortalitással. Ugyanakkor a predialízispulzusnyomás-amplifikációs érték további prognosztikus információt hordoz.

Open access